A Kijevi Rusz irodalma

A KIJEVI RUSZ IRODALMA szerző: Ferincz István

Ferincz István c. egyetemi tanár tanulmánya, amely 2015 karácsonyán jelent meg kötetben: Régmúlt idők elbeszélése : A Kijevi Rusz első krónikája / ford. Ferincz István. A fordításhoz a jegyzeteket írta Balogh László, Ferincz István, Font Márta, Kovács Szilvia, Polgár Szabolcs, Zimonyi István. A tanulmányokat írta Balogh László, Ferincz István, Font Márta és Kovács Szilvia. Szerk. Balogh László, Kovács Szilvia. Budapest; Balassi Kiadó, 2015. 398 p. ISBN 978-963-506-970-5 (Magyar őstörténeti könyvtár, ISSN 1215-4024 ; v. 30.)

BEVEZETÉS

A Kijevi Rusz keleti szláv törzsek, normann–varégek (vikingek), valamint kisebb (balti-szláv, finnugor, litván, gót és török) etnikumok összeolvadásából keletkezett államalakulat volt, amelynek Kijev volt a központja.^[1]A XII. század elejéről származó, korábban Nyesztor-krónikának is nevezett Régmúlt idők elbeszélése (Poveszty vremennyh let) tanúsága szerint a Kijevi Rusz lakói önmagukat russzkijnak nevezték, és ez az elnevezés honosodott meg a szomszédos népek XI—XIII. századi szóhasználatában is. Tudnunk kell azonban, hogy a X—XIII. században az orosz megnevezés nem a későbbi (nagy)orosz szó szinonimája, hanem a még közös etnikai egységet alkotó óorosz népcsoportnak, a mai keleti szláv népek (oroszok, ukránok[kisoroszok], beloruszok[fehéroroszok]) őseinek az önmegnevezése, amellyel magukat a krónikában és más irodalmi emlékekben illetik. A szó mai értelmében vett orosz (nagyorosz) nyelvről és irodalomról csupán a XIV. századtól beszélhetünk, amikor az óorosz nyelv felbomlott és fokozatosan kifejlődtek belőle azok a nyelvjárások, amelyek a mai keleti szláv nyelvek alapját képezték. Ezzel kezdetét vette a keleti szláv nyelvek és kultúrák elkülönülése.

Ennek megfelelően az óorosz népcsoport X—XIII. századi irodalmi emlékei a keleti szlávság közös öröksége, s valamennyi keleti szláv nép irodalmának részét képezi. Sőt a XVI. századig, az elkülönülés befejeződéséig keletkezett irodalmi emlékeket is gyakran valamennyi keleti szláv nép a sajátjának vallja.

E korszak irodalma számos önmagában is jelentős alkotással rendelkezik, de a korszak irodalmának jelentőségét növeli, hogy sokban hozzájárult a keleti szlávok későbbi irodalmi vívmányaihoz, előkészítve az új és legújabb kor orosz, ukrán és belorusz irodalmának eszmeiségét, irodalmi nyelvének hajlékonyságát és irodalmi eszköztárának gazdagságát.

A Kijevi Rusz irodalmának kialakulása és fejlődése szorosan kötődött a keleti szlávoknál kialakult feudális társadalmi rendhez, annak eszmerendszerét tükrözte, és mint középkori irodalomnak^[2]számos olyan, a mai irodalomtól eltérő sajátossága volt, amelyeket ismernünk kell a művek jobb megértése érdekében.

A KIJEVI RUSZ IRODALMÁNAK RÖVID JELLEMZÉSE

A középkorban az irodalom még nem különült el, szerves kapcsolatban volt a középkori filozófiával, tudománnyal és vallással, valamint a többi művészeti ággal. Különösen vonatkozik ez a bizánci kultúrára, illetve a bizánci kultúrkörhöz tartozó népek kultúrájára és művészetére. "A sajátosan alakuló történelmi körülmények folytán — mutatott rá Viktor Bicskov — a középkorban a bizánci kultúra lett az új társadalmi és történeti helyzet prizmáján keresztül érzékelt görög antikvitás egyetlen közvetlen örököse és hagyományainak folytatója. [...] a történelemben a szellemi híd fontos szerepét játszotta, és eleven közvetítő volt az ókor és az újkor kultúrája között. A hellenisztikus örökségre támaszkodva a bizánci kultúra új világnézeti rendszert adott, és a művészi gondolkodás olyan sajátos formáit, amelyek sok évszázadon keresztül táplálták az európai kultúrát. Többek között a bizánci kultúra volt a középkori orosz kultúra egyik forrása is, amely aktívan fogadta "első kézből", vagyis maguktól a görögöktől a hellén örökséget, és aktívan bevonta a maga eredeti nemzeti rendszerébe."^[3] Az új világnézeti rendszernek és művészi világfelfogásnak a lényegét jól megvilágítják Viktor Lazarev következő sorai: "Az olyan mélységesen vallásos világszemléletben, amilyen a bizánciaké volt, az esztétika nem tehetett szert önálló jelentőségre. Széttéphetetlen kötelékek fűzték a vallási képzetek és élmények világához, hiszen a művészet szerves alkotó eleme volt egy bonyolult teológiai rendszernek."^[4]Ebből következik, hogy a bizánci kultúrát és művészetet csak akkor érthetjük meg, ha tekintettel vagyunk arra, hogy "Az ókori filozófusoktól és a nyugat-európai skolasztikusoktól eltérően, a bizánci gondolkodók sohasem foglalkoztak külön nemcsak az esztétika és a művészet kérdéseivel, hanem az újkori európai értelemben vett filozófiával sem. A bizánci kultúra, immáron más szinten, visszatért az osztatlan filozófiai, vallási, művészi gondolkodáshoz, s ebben a szintézisben a vallási aspektus játszotta a meghatározó szerepet. A filozófiai és esztétikai anyag nem különült el a köznapi rendeltetésű vallásos szövegektől. A művészet szervesen a világ értelmezés…, a kultikus gyakorlat általános rendszerébe kapcsolódott, és nem számított a gyakorlat vagy gondolkodás külön szférájának"(Bicskov 1988: 11). A művek kéziratokban, kéziratos gyűjteményekben (kódexekben) léteztek, több-kevesebb másolatban és gyakran eltérő szerkesztésű változatokban maradtak ránk. A XVI. sz. közepén Moszkvában (1564-ben) és Ukrajnában meginduló könyvnyomtatás alig változtatott az irodalmi művek kéziratos jellegén (Ivan Fjodorov és utódai csak egyházi könyveket nyomtattak), az irodalmi alkotások még a XVII. században is lényegében másolás útján terjedtek. A másolók — a Szentírás, az egyházi kanonikus és a liturgikus könyvek, valamint a patrisztikai irodalom kivételével — viszonylag szabadon rövidítették vagy új részek betoldásával egészítették ki a másolandó szövegeket, s ennek következtében az irodalmi emlékek egy részének nem volt állandó szövege. Az élet támasztotta új igényeknek, illetve az új irodalmi ízlésnek megfelelően a műveknek újabb és újabb szerkesztése^[5] vagy változata (variánsa)^[6] jött létre. Bizonyos alkotásokat évszázadokig olvastak és másoltak, míg mások gyorsan eltűntek a használatból. A másolók a nekik tetsző vagy a fontosnak vélt részeket új művekbe iktatták be, ugyanis a szerzői jog védelme még nem volt annyira fejlett, hogy az írásokat óvták volna a változtatásoktól vagy pedig az idegen művekből vett betoldásoktól. E tekintetben rokon vonások fedezhetők fel a középkori irodalmi emlékek és a népköltészeti alkotások sorsában. Ily módon a másoló gyakran nem csupán a mű másolója volt, hanem társszerzője vagy társszerkesztője is. Még ha a kódexíró igyekezett is megmaradni pusztán másolói szerepében, akkor is előfordult, hogy a másolat eltért az eredetitől: elírások, betű- vagy szókihagyások fordulhattak elő, illetve a másoló nyelvének helyi sajátosságai tükröződhettek benne. Ráadásul a művek többnyire nem eredeti kéziratokban maradtak ránk, hanem esetenként több száz évvel később készült másolatokban.^[7] Csak rendkívül precíz és aprólékos munkával lehet megállapítani, hogy melyik másolat mikor és hol keletkezett, és melyik felel meg leginkább az eredetinek. Ezekkel a kérdésekkel külön tudományág, a textológia foglalkozik.^[8]Az egyes emlékek keletkezési idejének meghatározásakor a paleográfia^[9] van segítségünkre, amely a kézírás, az írásmód, a kézirat anyaga, a vízjegyek, a díszítések és ornamensek tanulmányozása révén viszonylag pontosan meg tudja határozni a kézirat keletkezésének az idejét és azt, hogy hányan (hány kéz) vettek részt a másolásban.

A legrégibb óorosz emlékeket pergamenre írták, pontosabban szinte rajzolták szép, kissé szögletes, ún. unciális (or. usztav) írással. Erre az írásra a betűk arányos felépítése volt jellemző, elkészítése aprólékos munkát, művészi érzéket és sok időt igényelt. Ezért elsősorban az egyházi használatú kódexekben találkozhatunk vele. Amikor a másoló befejezte a sok időt és fáradságot igénylő munkáját, Isten iránti háláját és az elvégzett munka feletti örömét gyakran a lemásolt mű végén megfogalmazott bejegyzésben fejezte ki. A bejegyzések tanulmányozása nagyon fontos, mert hasznos információkkal szolgálnak a kéziratok és másolóik sorsáról. A teleírt lapokat összefűzték, azután fatáblák közé kötötték, majd ezeket bőrrel vonták be. Az értékesebb kéziratokat, ha a megrendelő anyagi helyzete megengedte, ezüst vagy arany keretbe foglalták. Ilyen például a XII. sz. elejéről származó Msztyiszlav-evangélium (Msztiszlavovo jevangelije). A pergamenra írt kézirat drága volt, ezért például az elemi írásoktatás céljaira, valamint a kereskedők és kézművesek a hivatalos levelezéshez az olcsóbb nyírfakérget (berjoszta) használták. A Novgorodban feltárt nyírfakéregre írt levelek a XI—XV. századi betűformálásban és betűállományban sajátos írástípust képviselnek.

A XIV. században a pergament a papír váltotta fel, ami olcsóbb és alkalmasabb volt az írásra. Az unciális írást az ún. félunciális (or. poluusztav) írás váltotta fel, amelyre a kisebb, dőlt betűk jellemzők. A fél unciális írásmódban megnőtt a rövidítéssel írt szavak száma, s egyes betűket a sor fölé írtak. Ez olcsóbbá és gyorsabbá tette a kéziratok elkészítését, de nehezebbé tette az olvasást. Fél unciális írással általában krónikákat, adományleveleket, kancelláriai feljegyzéseket rögzítettek. Majd a XV. századtól a hivatalos iratokban megjelent a folyóírás (or. szkoropisz), amelyben a kis formátumú betűket összeírták, tovább nőtt a rövidítések száma és jelölték a hangsúlyt. A folyóírás nehezen olvasható írástípus, amely fokozatosan kiszorította a félunciális írást és а XVII. századtól uralkodóvá vált a kéziratokban.

A Kijevi Ruszban keletkezett irodalom jelentős része anonim, viszonylag kevés korabeli író nevét ismerjük. Ebben az irodalomban nem az egyéniség dominál, a szerzők hangja halk, visszafogott, mert nem az egyén hangja, "szólója" a fontos, hanem a "kórusé", azaz az irodalom egészéé, amelyet monumentális egyszólamúság (uniszónó) jellemez.

A Kijevi Rusz irodalmában nagy szerepet játszottak a "közhelyek", a műfaji sablonok. Az óorosz irodalmi művek írói ugyanis nem kívánták olvasójukat újdonságokkal meglepni, ellenkezőleg igyekeztek őket megnyugtatni, hogy a leírtak megfelelnek a hagyományoknak, azok folytatói. Az alkotás során a középkori író mintegy szertartást végez, annak maga is résztvevője, mindenről a ceremónia szabályainak és formáinak megfelelően szól, igyekszik a témát a tárgyhoz illő irodalmi formába "öltöztetni": magasztalja vagy ostorozza azt, amit magasztalni vagy ostorozni kell, de mindezt az alkalomhoz illő formában teszi. Az etikett iránti tiszteletből adódik, hogy a középkori szerzők kerülik a "meglepetéseket" a váratlan fordulatokat, hiszen a meglepetések, a váratlan történések nem kívánatosak, idegenek mindenféle szertartástól, ceremóniától. Minél szigorúbban követte az író az etikett és az irodalmi kánon íratlan törvényeit, annál könnyebben alkotott újabb műveket e hagyomány keretei között. Ez viszont azt eredményezte, hogy az egyes alkotások bizonyos fokig ismételték a korábbi műveket és azok megszokott formuláit.

Ha a kijevi korszak irodalmában az irodalmi absztrahálás módozatait és az etikett előírásait vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek nem töltik ki, nem fogják át az egész művet, hanem szinte minden műben tapasztalható eltérés. Éppen ezek az etikettől eltérő vagy annak előírásaira tekintettel nem lévő részek adtak az írónak alkalmat arra, hogy a művel kapcsolatban kifejezze saját álláspontját vagy véleményét. Érzelmeinek megfogalmazása hozzájárult az irodalmi ábrázolás módszereinek fokozatos változásához, az egyéni hang, a szerzői vélemény irodalmi alkotásban való megjelenítéséhez.

Ugyanakkor a Kijevi Rusz irodalmának van olyan sajátossága is, amely megkönnyíti az irodalom fejlődésének nyomon követését. Nevezetesen a korszak irodalmának szoros kapcsolata van a történelemmel, az óorosz irodalmi művek mindig konkrét történelmi eseményhez vagy történelmi személyhez kapcsolódtak: csatákról, győzelmekről, vereségekről, a fejedelmek esküszegéseiről, törvénysértésekről vagy szentföldi zarándoklatokról és a szentek életéről szólnak. Hőseik valós személyek, többnyire fejedelmek, szentek, szerzetesek, a feudális hierarchiában jelentős személyek voltak. Keletkeztek még elbeszélések ikonokról, templomépítésről, csodákról és más fantasztikus jelenségekről, amelyek igaz voltában, realitásában azonban nem kételkedtek. A nyilvánvalóan kitalált, fiktív cselekményt feldolgozó művek azonban hiányoznak, ugyanis a középkori ember szemszögéből a művészi kitalálás (a fikció) egyenlő a hazugsággal, ami az ördög műve és ezért megengedhetetlen. Az írók, hogy a hazugság vádját elkerüljék, igyekeztek műveiket dokumentumokkal alátámasztani, mintegy hitelesíteni. Bizonyító erejű dokumentumnak számítottak a már létező írásos művek is. Mint látni fogjuk, a kijevi korszak irodalmi művei általában időben is szorosan követik a feldolgozott történelmi eseményeket, és csak ritkán fordul elő, hogy az adott eseményt és annak első irodalmi feldolgozását jelentősebb időbeli különbség választaná el egymástól. Nem véletlen, hogy ebben az irodalomban a történelmi műfajok évszázadokig vezető szerepet játszottak.

Az óorosz írók szolgálatnak tekintették munkájukat, feladatuknak a valóság vizsgálatát és értékelését tartották. Műveikkel nem szórakoztatni akartak, hanem tanítani, hasznosnak lenni. Ez kitűnik a különböző művekben fennmaradt írásokból, rövid megjegyzésekből, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy a könyvek és az olvasás hasznosak a lélek számára, mert az embert önmegtartóztatásra tanítják, a világ szépségének és a világrend bölcsességének észrevételére ösztönzik. Az írók az élet alapvető kérdéseire igyekeztek választ adni, mindig magasztos ideálokat állítva olvasóik elé. Műveikben hazafias büszkeséggel szóltak Rusz földjének szépségéről, és arra törekedtek, hogy oktató szóval hassanak a fejedelmekre, bírálták vagy elítélték a Kijevi Rusz érdekei ellen irányuló tetteiket. Írói elhivatottságuk megnyilvánulásai: a leleplező prófétaság, az oktató-felvilágosító szándék, ismeretterjesztés, illetve a valóság értelmezésének szándéka azt tanúsítja, hogy valamennyien nagyra tartják írói szolgálatukat.

Minden irodalom megteremti a maga világát, amelyben a korabeli társadalom elképzelései öltenek testet. A középkori ember életének és kultúrájának megértéséhez meg kell kísérelnünk fogalmainak és értékrendjének rekonstruálását. Ezért röviden rá kell világítanunk arra, hogyan érzékelte a valóságot, milyennek látta a világot. A középkorban élő ember világlátását részint a konkrét valóságból táplálkozó szociális és egyéb tapasztalatok, részint pedig a világról és az emberről alkotott keresztény elképzelések határozták meg. Az embert körülvevő látható világ, a keresztény tanítás szerint, nem örök, hanem csak időleges, mulandó, amellyel élesen szemben áll az ideális, az örökkévaló. Maga az ember is az időleges és az örökkévaló egysége, amennyiben halandó testből és halhatatlan lélekből áll. Már az 1073. évi Szvjatoszlav-gyűjteményben (Izbornik Szvjatoszlava 1073 goda) azt olvashatjuk, hogy a lélek és a test egyetlen emberi lényben egyesül. A lélek a magasabb rendű, tőle nyeri a test az életet és általa lesz szellemi lény. A test teher a lélek számára, tompítja az észt, közvetíti a testi szenvedélyeket és az ezek következményeként fellépő betegségeket. Damaszkuszi Szent János azt tanította, hogy az értelmes lélek világossága a megismerést, a tudást jelenti, a tudás hiánya pedig a sötétséget. Az ember a környező világot öt érzékszerve segítségével ismeri meg, ez a látható, anyagi világ érzéki megismerése. A láthatatlan, szellemi, ideális világot megismerni, pontosabban felfogni csupán elménkkel, "lelki szemünkkel" tudjuk. Az ideális világot elfedő lepleket csak belső, lelki megvilágosodás révén vagyunk képesek fellebbenteni, ami pedig az isteni kinyilatkoztatás eredménye.

A középkori gondolkodást ily módon kétpólusúnak (bipolárisnak) nevezhetjük, amely az anyaginak és a szelleminek, az időlegesnek és az örökkévalónak, a testinek és a lelkinek, a rossznak és a jónak, azaz a bűnösnek és a szentnek, a sötétségnek és a világosságnak a szembeállításán alapul. A középkori elképzelések szerint a világmindenség nem más, mint az Isten ujja által teleírt könyv. Az írásbeliség ezt a jelrendszert hivatott megfejteni, dekódolni. Ezért a középkori irodalom legfontosabb sajátossága a szimbólumok alkalmazása. Az emberi megismerésnek az a feladata, hogy kitalálja a dolgok értelmét, megfejtse a sokféle szimbólumot. Jóllehet a látható világ az ideálisnak csak jele, szimbóluma, mégis a látható, az anyagi világ eseményei játszottak fontosabb szerepet az irodalomban, ugyanis csak ily módon tudta a középkori szimbólum a láthatatlannak, az ideálisnak a lényegét közvetíteni. A látható világ eseményeinek a leírása színes, érdekfeszítő, míg az örökkévaló eseménytelen, amelyet csak illusztrálni lehet konkrét történésekkel vagy példázatokkal, s igazában a gonosz kontrasztjaként jeleníthető meg. A példázatok, példabeszédek lényegében a világot irányító törvényszerűségek erkölcsi célzatú, jelképes megfogalmazásai, amelyek már a Bibliában nagy szerepet játszottak az isteni szándék bemutatására, és a kijevi korszak irodalmába a Biblia nyomán, többnyire fordítások útján kerültek át.

Ahogyan sok jelentéssel bírnak az embert körülvevő világ jelei, ugyanúgy sokjelentésű a szó is, amely nemcsak konkrét jelentésében értelmezhető, hanem különféle átvitt jelentése szerint is. Rendkívül fontos kiemelni a középkori ember nyelvének poliszemantikus jellegét. A középkori intellektushoz szorosan hozzátartozott az egy és ugyanazon szöveg többféle értelmezésének képessége. Például a Szentírás szövegét sem csak történetileg, azaz valós történelmi eseményekről szóló elbeszélésként fogták fel, hanem olyannak, ahol minden esemény egy másik esemény analógiája, megfelelése, amely példaképül szolgál az ember számára a követendő morális magatartáshoz, és ugyanakkor szakrális igazságot is magában foglal.

Ahogy a földi történelem eseményeiben az üdvtörténet eseményeinek szimbólumát látták, vagyis az időlegesben az örökkévalót érzékelték, ugyanúgy az embert is a világot alkotó elemek egységének és a világegyetem végső céljának tekintették. A középkori világszemlélet megkülönböztető jegye az egyetemesség volt: a kicsiny részecskében benne foglaltatott az egész. Az embert mikrokozmosznak, a makrokozmosz sajátos másának tekintették. Az ember bármennyire is kis porszemnek érezte magát a világegyetemben, mégiscsak érezte a konkrét történések jelentőségét, tudatában volt, hogy azok a világ történéseinek részét alkotják, amelyben minden jelentőséggel bír, és mindennek megvan a maga rejtett értelme. Bár az egyes emberről szóló történet csak egy kis epizódja a világ történelmének, ám abban a középkori író és olvasó számára az általános emberi sors tükröződött. Más szóval: az óorosz irodalom tárgya a világtörténelem, témája meg az emberi élet értelme volt, ugyanakkor a téma és a világfelfogás egysége jellemezte. Ha ezt az egységet bármilyen történelmi változás megbontotta, szükségessé vált a világtörténet felülvizsgálata, egységének helyreállítása, például a krónika újraszerkesztésével. A múlt eseményeiről szóló újabb művek a korábbi, már létező anyagok kombinációi, összeszerkesztett változatai voltak. Az senkit sem zavart, ha egy mű egyes részei már ismert dolgokat ismételtek el vagy egybevágtak korábbi írások szövegével. Ezzel magyarázható, hogy az óorosz irodalomban sok nagy terjedelmű mű létezik, amelyek a különféle elbeszéléseket a világ sorsáról szóló közös nagy elbeszéléssé egyesítik.

Mindazonáltal a kor világképének egyetemessége nem tételezett fel ellentmondás-mentességet, mert — amint láttuk — a középkori világkép alapját kontrasztok alkották. A középkori keresztény világnézet a valóságos ellentmondásokat "feloldotta" azzal, hogy egyetemes, világfeletti kategóriákba helyezte át őket. Ebben a szférában a földi történelem beteljesedésével, a megváltás eredményeképpen, a földi időben kibontakozó világnak az örökkévalósághoz való visszatérése után megoldhatónak tűntek az ellentmondások. A középkori író tehát műveit a jó és a rossz kontrasztjára építi, tudatában az etikai és esztétikai kategóriák nem különülnek el. A jó mindig szép és derűs, a szellem világossága ragyogja be, a gonosz pedig rút, a sötétséggel és az ész elhomályosodásával párosul. A középkori író a gonosz embert a vadállathoz hasonlítja, aki az ördögnél is rosszabb, mert az ördög a kereszttől fél, de a gonosz ember az Istent sem féli és embertársai előtt sem szégyelli magát.

A feudális társadalomban érvényesülő korporációs elvnek megfelelően a művek hősei általában a világi vagy egyházi hierarchia csúcsán álló személyek voltak, akiket szigorúan testületi hovatartozásuk szerint ábrázoltak, például a fejedelmet az író fejedelmi mivoltában ábrázolta és az ideális harcos, hithű, jámbor keresztény erényeivel ruházta fel, míg az egyházi méltóságot betöltő hősét az olvasottsága és filozófusi bölcsessége alapján jellemezte. Ilyenképpen a középkori írók alkotói módszerét egyfelől a történetiségre és a szigorú tényszerűségre törekvés, másfelől a valóság idealizáló megjelenítése jellemezte, ennek megfelelően az ideális hős gyakran egyesítette magában a világi és keresztényi erényeket is. Ennek az alkotói módszernek legfontosabb alapelveit a szimbolikus ábrázolás, a szertartásosság, az etikett iránti tisztelet és a tanító-nevelő szándék képezte. Mind az alkotói elv, mind annak alapelvei a mű fajtájától, valamint keletkezési idejétől függően más-más viszonylatban és stílusban jelentek meg.

A középkori irodalom műfajai meghatározott rendszert alkottak, amely az évszázadok során változásokon ment keresztül. Az egyházi irodalom műfajai konzervatívabbak voltak, és kevésbé változtak, mint a világi műfajok. A műfajok hierarchikus rendjében a legfelső fokot a Szentírás könyvei jelentették. Ezt követte a himnuszköltészet és a különféle egyházi beszédek, majd a szentek életírásai (legendái), valamint az aszkéta szerzetesek nemes tetteit elbeszélő írások. A szentföldi zarándoklatokról készült útleírások átmenetet képeztek az egyházi és a világi műfajok között. A világi irodalomban domináltak a történelmi műfajok, amelyek kölcsönös kapcsolatban voltak a népköltészettel és a kancelláriai műfajokkal. Az epikus műfajok túlsúlyban voltak mind az egyházi, mind a világi írásbeliségben.

Rendkívül fontos, hogy a Kijevi Rusz irodalmának jelentős része a bolgár és szerb irodalomnak is részét képezi. Az egyházi szertartásokhoz szükséges könyveket felölelő, de annál sokkal gazdagabb tematikájú és műfajú óbolgár és egyházi szláv irodalmat mind a három nép a sajátjának vallja, ezért is szokás azt közvetítő vagy közös szláv irodalomnak nevezni. Ennek a közös irodalomnak a megőrzéséhez és gazdagításához — a történelmi körülményektől függően — a különböző korszakokban változó mértékben hozzájárult valamennyi ortodox vallású szláv, illetve a nem szláv nyelvű, de ortodox vallású román nép, valamint az írásbeliség kezdeti szakaszában a görög rítust követő, glagolita- és cirill betűs emlékeket létrehozó cseh és morva nép is. Ezek a művek a keleti és délszláv népcsoport számára egyaránt érthető, óbolgár (ószláv), illetve ennek alapján kialakuló egyházi szláv nyelven íródtak. Erről H. Tóth Imre ezt írja: "Az ószláv (óbolgár) nyelv a szlávok legrégebbi irodalmi és kultikus nyelve. Eredetileg egy Szaloniki környéki bolgár nyelvjárás volt, amelyre Konstantin (Cirill) lefordította a kereszténység legfontosabb iratait a IX. sz. II. felében. Emlékeit glagolita, cirill és latin ábécével rögzítették. [...] A szláv nyelvű liturgia elterjedésével létrejöttek az ószláv nyelv helyi szláv nyelvjárások által befolyásolt változatai: a cseh-morva, szlovén, szerb, horvát, orosz redakció (szerkesztés). A XII. századtól a szláv liturgiát használó népeknél kialakultak az ószláv nyelv alapján az ún. egyházi szláv nyelvek, amelyek közül a bizánci kultúrához kapcsolódó irodalmi nyelvekre a legnagyobb hatást az orosz egyházi szláv gyakorolta." ^[10]

Az irodalom ezen köréhez tartoztak a Biblia egyes könyvei (Valamennyi ószövetségi könyv teljes fordítását magában foglaló óorosz nyelvű bibliafordítás csak 1499-ben Novgorodban készült Gennagyij novgorodi érsek kezdeményezésére), közülük is elsősorban az újszövetségi könyvek és a zsoltárok voltak népszerűek. Természetesen a templomokban sok más szertartásos és imádságos könyvre is szükség volt. Az egyházi szertartások rendjét szabályozó ún. Tipikon^[11] minimális követelményeiből kiindulva, В. V. Szapunov nyolc olyan könyvet jelöl meg,^[12] amelyek nélkül nem lehet az istentiszteletet megtartani. A vele polemizáló N. N. Rozov^[13] tíz-tizenkét ilyen könyvet nevez meg. A Szentíráson és a liturgikus könyveken kívül nélkülözhetetlenek voltak még a III — XI. századi legtekintélyesebb teológusok, az "egyházatyák" művei is, valamint a szentek cselekedeteit elbeszélő életírások, a legendák. Az ortodox szlávok közös irodalmának részét képezték továbbá világtörténeti fordítások, természettudományos alkotások, sőt a hivatalos egyház által el nem ismert apokrif művek is.

Az ortodox vallású szlávok közös irodalmát alkotó fordításos műveknek a többsége Bulgáriából került át a Kijevi Ruszba, de hamarosan kiegészült a Bulgáriában, Szerbiában, Moráviában és a Kijevi Ruszban készült fordításokkal és eredeti alkotásokkal. Mindez azért vált lehetségessé — írja H. Tóth Imre —, mert "Konstantin (szerzetesi nevén Cirill) és testvérbátyja Metód a szláv és az egyetemes művelődéstörténet nagy alakjai a IX. században megalkották a szlávok legrégibb ábécéjét és kidolgozták a szlávság első irodalmi nyelvét, amely később nagy hatással volt az ortodox vallású szlávok irodalmi nyelvének kialakulására is." Cirill és Metód, valamint tanítványaik (Kelemen, Naum, Angelarij) által készített fordítások olvasásával kezdődött az óorosz irodalom. A fordítások jelentősége igen nagy, hiszen segítségükkel ismerkedtek meg a szlávok az antik világ és kereszténység hagyományaival. Az óbolgár irodalom a közvetítő irodalom szerepét töltötte be ebben a folyamatban. "Cirill és Metód ügyét Bulgária virágoztatta fel és közvetítette a többi szlávok felé. A szláv ábécé — olvashatjuk H. Tóth Imre a Szlávok két Apostolának életművét a források, a külföldi és hazai szakirodalom alapján bemutató, alapvető könyvében^[14] — , a szláv írásbeliség fennmaradása és elterjedése annak a támogatásnak köszönhető, amelyet Borisz—Mihály fejedelem és fia, a művelt és nagy tudású Simeon, a későbbi cár nyújtott a Szláv Apostolok Bulgáriába menekült tanítványainak. Borisz—Mihály és Simeon felismerve a szláv írás, a szláv nyelvű liturgia szerepét, támogatta azt. A 893-ban megtartott preszlavi népgyűlés után az óbolgár nyelv Bulgária és a bolgár egyház hivatalos nyelve lett, amelyen gazdag irodalom bontakozott ki, amelynek nagy részét ugyan fordítások alkotják, de nem hiányoznak belőle az önálló alkotások sem. Ez az irodalom eljutott azokhoz a szlávokhoz, akik a bizánci egyház érdekszférájához tartoztak, és megtermékenyítően hatott e népek irodalmának kibontakozására."

Simeon uralkodóként (893-927) buzgó segítője volt az újonnan megkeresztelkedett bolgár nép tanításához nélkülözhetetlen irodalom megteremtésén fáradozó írók és fordítók (Joan Ekzarh (860-?), Kliment Ohridszki (840-916?), Konsztantin Preszlavszki (850 körül-906), Csernorizec Hrabar (a IX. sz. vége a X. sz. eleje) munkásságának. Ez a gazdag örökség szinte hiánytalanul átkerült a Kijevi Ruszba, amikor Vlagyimir Szvjatoszlavics kijevi fejedelem 988-ban a bizánci rítus szerint felvette a keresztséget, és alattvalóit is megkeresztelkedésre kötelezte. Ezeknek a könyveknek nagy részét cirillírással másolták, amely valószínűleg Preszlavban jött létre, és Konstantin-Cirill tiszteletére nevezték el cirillikának. Az újonnan megkeresztelkedett keleti szlávoknál főleg a cirillika terjedt el.

Az óorosz irodalom szerepe felbecsülhetetlen a korai bolgár irodalom megőrzésében, hiszen a sokáig nehéz történelmi körülmények között sínylődő bolgár irodalom számára átmentette a műveket, és később, amikor a bolgár és szerb irodalom az írásbeliség számára kedvező körülmények közé került, sok művet vissza is szolgáltatott nekik. Számos óbolgár írás ma is csak azért ismert, mert az orosz könyvtárakban fennmaradtak a kéziratok, s így lehetségessé vált tanulmányozásuk, illetve kiadásuk. Mivel az irodalmi művek cseréje mindkét irányban folyt, ezért e folyamat tanulmányozása rendkívül fontos.^[15] A közös közvetítő irodalom létének a jelentősége óriási, hiszen sok évszázadon keresztül összefogta a különböző ortodox vallású szlávokat és segítségével közös kultúra jött létre ezekben az országokban élő (Slavia orthodoxa) népek számára.

Abban a kor tragikus ellentmondását lehet látnunk, hogy a középkori írástudó ember az általánosban, az egész világban gondolkozott, a nagyvilág részének érezte magát, nem zárkózott be fejedelemségének határai közé, hanem fejedelemségből fejedelemségbe, kolostorból kolostorba vagy egyik országból a másikba vándorolt. Ezzel szemben a feudális Kijevi állam fejlődése a feudális széttagolódás irányába haladt, a gazdasági közösség csak az adott terület szűk határain belül működött, ezért kapcsolatai a fejedelemség határain kívül eső területekkel és más országokkal szinte minden téren gyengén fejlettek voltak.

Az eddig említett sajátosságok éreztették hatásukat az óorosz irodalom további fejlődésében, hiszen a külső és belső határok elmosódottsága, az egyes művek és műfajok közötti, valamint az irodalom és a többi művészeti ág között húzódó szigorú határok hiánya az éppen kialakulóban lévő irodalmat hajlékonnyá és az új iránt fogékonnyá tette, ez a rugalmassága pedig a továbbfejlődést segítette elő. A történelmi fejlődés az irodalmat szüntelenül változásra ösztönzi, új tartalommal gazdagítja, s ennek megjelenítéséhez új forma szükséges. Az irodalom a továbbiakban egyre inkább eltávolodott korábbi egységétől, gazdagodott, témákra és műfajokra tagolódott, és egyre szorosabb kapcsolatba került a helyi, területi irodalmakkal, s ezzel elkezdődött az egyes keleti szláv népek irodalmának kialakulása.

Az óorosz irodalom és korának történelme között meglévő szoros kapcsolat indokolja, hogy az irodalom történetét a fontosabb történelmi korszakokhoz igazodva, azokkal együtt vizsgáljuk, hiszen a lassan változó történelmi és társadalmi körülmények alakítják az egyes irodalmi korszakok megkülönböztető ismérveit, amelyek elsősorban az emberábrázolás eltérő alakulásában, egyre bonyolultabbá válásában jelölhetők meg. Az írók a statikus emberábrázolástól haladtak az érzelmek belső dinamikájának feltárása, a különféle lelki állapot, illetve a személyiség tulajdonságainak felfedezése és ábrázolása felé. Az egyéni tulajdonságok felszínre hozása különösen a XVII. századra volt jellemző, amikor a kultúrában a világi tendenciák, s vele együtt az irodalom ilyen törekvések is felerősödtek. Ez a folyamat vezetett a lírai és drámai műfaj, valamint új műfajok megjelenéséhez a keleti szláv népek irodalmában. A folklór szerepe is megnőtt az irodalomban. A XVII. század második felében keletkezett művek nyelvezete tükrözi, hogy a beszélt nyelvi alakok és fordulatok jelentős részt képviselnek. Fontos azt is látnunk, hogy nincs éles határ a XVII. század végi és a XVIII. század eleji irodalom között, amikor is tovább fejlődnek a XVII. század második felében megjelent elbeszéléstípusok, a szillabikus verselés és az iskoladráma.

A KIJEVI RUSZ IRODALMÁNAK KIALAKULÁSA

А IX. században a keleti szláv törzsek déli csoportja Kijev, az északi pedig Novgorod körül egyesült. Ezzel lényegében kialakult az óorosz (Kijevi) állam magva. A krónikások szerint 882-ben Rurik utóda, Oleg novgorodi fejedelem elfoglalta Kijevet, meggyilkoltatta Aszkold és Dir kijevi fejedelmeket, és az egyesített állam központját Kijevbe helyezte át. Hagyományosan ezt az évet tekintik az óorosz állam (Kijevi Rusz) megalakulása időpontjaként. Az őt követő kijevi fejedelmek: Igor, Olga, Szvjatoszlav azon fáradoztak, hogy a különböző szláv törzseket leigázzák és a kijevi fejedelmi központnak alávessék őket. Sikeres politikájuk eredményeként a korábban laza törzsszövetségben élő szláv törzsek a IX-X. század során egységes korafeudális államba egyesültek, és a kijevi fejedelmek hadjáratainak eredményeként Rusz az európai politika érdekszférájába került. Szoros diplomáciai, kereskedelmi és kulturális kapcsolatai déli szomszédjaival: a Bolgár cársággal és Délkelet-Európa leghatalmasabb államával, Bizánccal előkészítették a Kijevi állam keresztény hitre térítését.

A korafeudális állam fejlődése a X. század második felében, I. Vlagyimir fejedelemsége idején (980-1015) olyan mértékben haladt előre, hogy a szlávok pogány vallása, amely a természeti erők megszemélyesítésén alapult, ellentétbe került az új társadalmi viszonyokkal, nem tudta betölteni a kialakuló feudális társadalmi rend vallásának funkcióját. Jóllehet, amikor Vlagyimir fejedelem Kijev egyedüli birtokosa lett — amint erről a Régmúlt idők elbeszélésében a 980. évnél olvashatunk^[16] — kísérletet tett a pogány istenek egyfajta panteonjának a megteremtésére, amely arra volt hivatott, hogy egyrészt kifejezze a létrejött állam egységét, másrészt Kijev, azaz a kijevi fejedelem vezető szerepét, amelyet előkészítendő Vlagyimir korábban Perunt tette meg az egész állam legfőbb istenévé. Ám a különböző szláv törzsi istenségeknek a krónikában leírt mechanikus egyesítése nem hozta meg a várt eredményt, a Kijevi államnak új vallásra, államvallásra volt szüksége. Ezért Vlagyimir Szvjatoszlavics, akit később az ortodox egyház szentté avatott, 988-ban a bizánci rítus szerint fegyvereseivel (druzsinájával) áttért a keresztény hitre, amelyet azután államvallássá nyilvánított. Azzal, hogy a kereszténységet Vlagyimir államvallássá tette, haladó és nagy jelentőségű tettet hajtott végre. Mindenekelőtt ideológiai tekintetben megszilárdította a Kijevi állam egységét, az európai keresztény országok sorába emelte országát,^[17] hozzájutott Bizáncnak, az ókori civilizáció örökösének fejlettebb kultúrájához, és végezetül a kereszténységgel együtt Bulgáriából megkapta az írásbeliséget (lásd Az óorosz irodalom rövid jellemzése és a fordításos irodalom сímű részt).

Az óorosz állam nemzetközi kapcsolatai a kereszténység felvétele után bővültek és erősödtek. A Régmúlt idők elbeszélése (Povest' vremennyh let) a 996. évnél azt írja, hogy Vlagyimir "békében élt a környező fejedelmekkel – a lengyel Boleszláwal, a magyar [Sztyefannal] Istvánnal, a cseh Andrich-kal, és béke és szeretet honolt közöttük" (PLDR 1978:140). Az orosz fejedelmi dinasztia és a külföldi udvarok közötti házassági kapcsolatok jól szemléltetik Kijev nemzetközi kapcsolatainak bővülését. Ez alól nem kivétel a magyar uralkodói ház sem, erről Makk Ferenc így ír: "Géza a közvetlen bizánci veszély elmúltával változatlanul kitartott békepolitikája mellett, s következetesen arra törekedett, hogy — dinasztikus összeköttetések révén — jó viszonyt építsen ki szomszédjaival. A 970-es arkadiopolisi fiaskó nyomán megszakadt magyar-orosz kapcsolatok felújítását jelentette öccsének, Mihálynak orosz házassága, ami a 980-as években létesült már Nagy Vlagyimir nagyfejedelemsége idején. Ebből a frigyből született Vászoly és Szár László."^[18] Ezt bizonyítja 1045-1046 fordulóján a kijevi uralkodó udvarában élő Vászoly-fiak: András és Levente sorsa, amelyről pár oldallal később Makk Ferenc ezt írja: "Levente megmaradt pogánynak, András azonban felvette az ortodox, bizánci rítusú vallást, keresztény nevét Szent Andrásról, Oroszország védőszentjéről kapta, és Bölcs Jaroszlávnak, Rusz nagyfejedelmének Anasztázia nevű leánya lett a felesége. E dinasztikus kapcsolatnak köszönhetően Kijevből a hercegek orosz zsoldosokból álló katonasággal érkeztek 1046 nyarának vége felé Magyarországra."(Makk 1993:67).

A keresztség felvétele megkövetelte a pogány világszemlélet gyökeres átalakítását, a keresztény világnézet kialakítását. Ám ez nem ment egyszerre. Vlagyimir fejedelem ugyanis először csak a tulajdonképpeni Rusz (Kijev és Novgorod és ezek vonzáskörzetébe tartozó területek) lakóit keresztelte meg, az óorosz állam más, vegyes lakosságú, szlávok és más idegen népcsoportok lakta területei csak Vlagyimir halála után (1015) tértek át a keresztény hitre. Amikor tehát azt mondjuk, hogy Vlagyimir megkeresztelte Rusznak az oroszok lakta felét "ezt nem úgy kell érteni — mutatott rá Golubinszkij —, hogy egytől egyig mindenkit megkereszteltek, hanem csak a lakosság túlnyomó többségét, a fejedelem mindenkit a keresztény hit elfogadására kötelezett, és betiltotta a pogányságot."^[19] Erre utalnak Vlagyimir A régmúlt idők elbeszélésében is idézett szavai: "Ha valaki holnap nem jelenik meg a folyónál, legyen az gazdag vagy szegény, avagy nincstelen, vagy (rab)szolga, az ellenségem lesz". Bár a krónikás szerzetes szavai szerint: "... erről értesülvén örömmel mentek az emberek, és ujjongva mondták «Ha ez,(ti. a keresztség) nem lenne jó, akkor nem vette volna fel a fejedelmünk és a bojárok»"(PLDR 1978:133). Ebből következik, hogy az új hit fentről lefelé, az uralkodó rétegtől a néptömegek felé terjedt, és nyilvánvaló, hogy a városok lakói között a kereszténység eszméje előbb győzedelmeskedett, hiszen maga a misszió is először csak a városokra terjedt ki. A kereszténység Kijevi Ruszbeli elterjedését és meggyökerezését vizsgáló tanulmányok kétségtelenné teszik, hogy a Kijevi államnak még a legkorábban megkeresztelt részében is csak fokozatosan honosodott meg az új hit, mert a lakosság egy része elrejtőzött vagy távolabbi vidékekre vonult el, hogy ne kelljen megkeresztelkednie; ott titokban továbbra is régi isteneihez imádkozott, és tartotta magát korábbi pogány szokásaihoz és hiedelemvilágához. Erről Nazianzi Szt. Gergely egyik prédikációja alapján készült óorosz egyházi intelemben a következőt olvashatjuk: "A szent keresztség után megtagadták Perunt, és elfogadták Krisztust, Urunkat és Istenünket, de a határ menti területeiken most is átkozott Perun istenükhöz, Horszhoz és Mokoshoz és a vílákhoz imádkoznak, de ezt titokban teszik."^[20] A kereszténység győzelmét a Kijevi Rusz lakói körében megelőzte a pogány vallás igen hosszú fejlődési folyamata. A pogány vallás ősi hiedelmek, nézetek és szertartások hatalmas egyvelege, fejlődési folyamata sajátos jellegű: az új nem szorítja ki teljesen a régit, hanem rárétegződik, hozzáadódik, az új és a régi egymás mellett él.^[21] A régi és az új nézetek összekapcsolódásának elve, amely a pogány időkben működött, a kereszténységnek államvallássá válása után is elevenen élt. Miután megtörtént Rusz krisztianizálása a pogány vallás egyes elemei összemosódtak a keresztény elképzelésekkel, és az óorosz irodalomban nem éppen szerencsésen kettőshitnek (dvojeverie) nevezett pogány-keresztény vallási szinkretizmushoz vezettek. Egy bizonyos Krisztusszerető, az igaz hitet féltő egyén prédikációjában, amely XV. századi másolatban maradt fenn, de minden bizonnyal korábban keletkezett, azt olvassuk, hogy "ki nem állhatta azokat a keresztényeket, akik kettős hit szerint élnek („двоеверно живущих”), akik Perunban is, Horszban is, Mokosban is, Szimben is, Reg(e)lben is, a vílákban is hisznek, akiknek szám szerint 39 nővérük van. Így beszélnek — hangzik tovább a prédikáció — a tudatlanok, és istennőnek tartják őket, és ezért áldozatokat mutatnak be nekik, és tiszteletükre tyúkokat áldoznak. És a tüzet is imádják Szvarozsicsnek nevezve, és a fokhagymát istennek teszik meg, és amikor valakinél valamilyen ünnepség van, vödrökbe és serlegekbe rakják, és úgy isznak, hogy bálványaikat magasztalják. Az ilyenek, akik már a hitben és a keresztségben így cselekszenek, nem jobbak az eretnekeknél és a zsidóknál. És ezt nemcsak a tudatlanok teszik, hanem a műveltek: a papok és írástudók is."^[22]

A kereszténnyé váló tudat jelölésére valóban nem szerencsés a kettőshit megjelölés, mert a hit az egy és egységes, különben nem lehet hitről beszélni. Ez a szinkretikus vallás a bizánci kereszténységnek Ruszföldön való átalakulása következtében jött létre. Grekov^[23] felfogása szerint ezt a folyamatot a keresztény vallás eloroszosodásának is tekinthetjük. Ebben a folyamatban nemcsak és nem is annyira a pogány nézetek és istenek keresztény köntösbe való "átöltöztetése" ment végbe, illetve a pogány ünnepek neveinek és formáinak részleges helyettesítése keresztényekkel, hanem jelentős mértékben "összetettebbé váltak a mitológiai, a morális-etikai, a művészeti-esztétikai képzetek, valamint a rituális és poétikus kifejezésmód eszközei" - mutat rá N. I. Tolsztoj.^[24] Mivel a Kijevi állam egyes területei különböző időpontokban tértek át a keresztény hitre, ezért a vallási szinkretizmus is más-más időben kezdődött és ért véget ezeken a helyeken, így az egyház hosszú és szívós harcra kényszerült a szinkretizmus jelenségeivel szemben.^[25]

Rusz megkeresztelése jelentős serkentő hatással volt az írásbeliség fejlődésére is, hiszen a Kijevi államba érkezett bolgár és bizánci papoknak, valamint azok kijevi tanítványainak a vallás gyakorlásához égető szükségük volt könyvekre. Mindenekelőtt liturgikus könyvekre, a nagy hittanítók, az ún. "egyházatyák" írásaira, a szentek életének nemes, követésre méltó tetteit megörökítő legendákra (életírásokra) és a keresztény hittanítók intelmeit, tanításait a hívek számára tolmácsoló beszédekre, prédikációkra. Végül, de nem utolsósorban nagy szükség volt a világtörténelmet, a világrendet és természeti jelenségeket keresztény szellemben magyarázó könyvekre. Bár a fiatal keresztény államnak óriási szüksége volt könyvekre, e szükséglet kielégítésének lehetőségei gyakorlatilag korlátozottak voltak. Mivel eleinte képzett másoló nem igen akadt, az akkor használatos unciális írás sok időt igényelt, a pergamen pedig, amire a kódexeket írták, rendkívül drága volt, így csak gazdag emberek — fejedelmek, bojárok vagy az egyház — engedhették meg maguknak, hogy könyvet rendeljenek.^[26] Ennek az igénynek a kielégítésére — a készen kapott fordításokon kívül — szükség volt saját fordítói és másolói műhelyek létesítésére.

Jóllehet az írástudók számának gyarapítása érdekében már a keresztséget elfogadó Vlagyimir fejedelem megtette az első intézkedéseket, "amikor az előkelő szülők gyermekeit összeszedette és a könyvek megismerésére taníttatta őket" (PLDR 1978:132). Ám az írásbeliség első központját a Kijevi államban Bölcs Jaroszláv hozta létre a kijevi Szent Szófia (Bölcsesség) székesegyházban. A krónikás A régmúlt idők elbeszélésében az 1037. évnél kitér Bölcs Jaroszláv városalapító, templomépítő, metropolita-székhely és kolostoralapító tevékenységére, majd így folytatja: "szerette az egyházi törvényeket, nagyon szerette a papokat, különösen a szerzeteseket, és úgy szerette a könyveket, hogy gyakran éjjel-nappal olvasta őket. És sok másolót gyűjtött egybe, és görögből szláv írásra fordítottak. És sok könyvet lemásoltak, hiszen a hívő emberek belőlük tanulnak, és lelik örömüket az Isten tanításában." A krónikás ezután a szántás-vetés és aratás képeit használja fel Vlagyimir és Jaroszláv kultúrtörténeti érdemeinek bemutatására: "Hiszen édesapja, Vlagyimir a földet feltörte és porhanyóssá tette, azaz a keresztség által megvilágosította. Ez (t.i.Jaroszláv) pedig a hivők szívét az írás igéivel vetette be, mi pedig ezt learatjuk, amikor elfogadjuk az írás tanítását."(PLDR 1978:166). Nem véletlen, hogy ezt a részt a könyvek fontosságát és jelentőségét hangsúlyozó sorok követik, hiszen a középkori irodalom — mint már említettük — a lélek épülését kívánta szolgálni: "Hiszen nagy a könyvek tanításában rejlő haszon; a könyvek tanítanak és vezetnek bennünket a bűnbánat útjára, mert az írás igéi által jutunk bölcsességre és önmegtartóztatásra. A könyvek olyanok, mint a világmindenséget éltető folyók, a bölcsesség forrásai; a könyvekben mérhetetlen mélység rejtőzik; bennük lelünk bánatunkban vigaszt, és a könyvek jelentik a megtartóztatás gyeplőit, mert aki a könyvekben buzgón keresi a bölcsességet, lelkének nagy hasznát leli. Aki gyakran olvassa a könyveket, az Istennel vagy a szentéletű férfiakkal beszélget. A próféták írásainak, az evangélium és az apostolok tanításának, valamint a szentéletű atyák legendáinak olvasása igen nagy hasznára van a léleknek.

Jaroszláv pedig, mint már mondottuk, szerette a könyveket és, sokat megír(at)ván, a Szent Szófia templomában helyezte(tte) el őket, amelyet ő maga alapított. Arannyal, ezüsttel és egyházi kegytárgyakkal ékesítette a templomot, és benne a szokásos énekekkel adóznak az Istennek a kijelölt órákban. És más templomokat is emeltetett különböző városokban és helyeken, úgy gondoskodván a papokról, hogy saját javaiból adott nekik fizetséget, és meghagyta nekik, hogy tanítsák az embereket, minthogy ez Istentől kapott feladatuk, és gyakran járjanak el a templomokba. És megsokasodtak a presbiterek és a keresztények. És nagyon örvendezett Jaroszláv a templomok és a keresztény emberek sokaságát látván, az ellenség (értsd: az ördög) meg szomorkodott, legyőzetvén a keresztény emberek által."(PLDR 1978:166).

Ez az évkönyvi tudósítás valószínűleg megfelelhetett a valóságnak, hiszen a XI. század első felében számos bizánci és bolgár irodalmi mű vált ismertté a Kijevi államban. Természetes, hogy a lefordított vagy lemásolt könyvek között túlsúlyban voltak a liturgikus szövegek és emlékek, amelyek a keresztény világnézet és erkölcs alapjait tartalmazták. Az írástudók azonban Bulgáriából más műfajhoz tartozó műveket is hoztak magukkal: krónikákat, történelmi elbeszéléseket, természettudományos írásokat, aforizmagyűjteményeket stb., és ezeket is fordították, illetve másolták. Következésképpen a XI-XII. századi fordítások számos esetben megelőzték a hasonló műfajú eredeti óorosz alkotásokat. Összességében az óorosz írástudók előbb kezdték olvasni az idegen alkotásokat, mint a sajátjaikat írni. Nem szabad azonban ebben a keleti szlávok kultúrájának valamiféle "másodrendűségét" látnunk, hiszen valamennyi európai középkori állam a sok évszázados ógörög és római kultúra örököseitől tanult. A Kijevi Rusz esetében Bulgária és Bizánc játszotta a legfontosabb szerepet. De az is kiemelendő, hogy — mint látni fogjuk — a sok évszázados hagyományú idegen kultúrának a befogadása a keleti szlávoknál alkotó jellegű, aktív folyamat volt, amely megfelelt a fejlődő Kijevi állam szükségleteinek, és ösztönzőleg hatott az eredeti irodalom kialakulására. Mindez indokolttá teszi, hogy először a Kijevi Rusz fordításirodalmával ismerkedjünk meg.

A KIJEVI RUSZ FORDÍTÁSIRODALMA (XI-XIII. század)

Mint már utaltunk rá, a könyvek, köztük a liturgikus könyvek jelentős része a X—XI században Bulgáriából került a Kijevi Ruszba. Az óbolgár (ószláv) nyelv, amelyen ezek a művek készültek, és az óorosz nyelv ugyanis annyira közel álltak egymáshoz, hogy bár formálisan "más" nyelvűek voltak, de valójában nem igényeltek fordítást; a bolgár morfológiai rendszer bizonyos vonásai, valamint a bolgár lexika egy része (az ún. ószlávizmusok) bekerültek az óorosz irodalmi nyelv rendszerébe.

Ugyanakkor készültek közvetlenül görög nyelvről is fordítások, amelyek azt bizonyítják, hogy az óorosz fordítók nem csak pontos, az eredeti adekvát fordítására voltak képesek, hanem meg tudták őrizni a görög szövegek eredeti stílusát és ritmusát is. Ritkábban készültek más nyelvekről is fordítások.^[27]

A bizánci irodalom és a régi szláv irodalmak közötti kapcsolatot korábban úgy tekintették, mint az egyik irodalom hatását a másikra. Helyesebb azonban nem hatásról, hanem a bizánci irodalomnak kijevi talajra történő transzplantációs ("átültetési") folyamatáról szólni (Д. С Лихачев 1973:15-23), mivel a keleti szlávok megkeresztelkedése előtt nem létezett a keleti szlávoknál irodalom (a szóbeli irodalom, népköltészet különféle formái viszont fejlettek voltak!), így a bizánci irodalomnak nem volt mire hatnia. A mechanikus hatással szemben, amikor az egyik irodalom csupán passzív befogadó, az átültetés után a lefordított és lemásolt művek az új környezetben tovább élték a maguk irodalmi életét: a műveknek új szerkesztései keletkeztek, változhatott tartalmuk, eredeti nyelvezetük orosz vonásokat nyert, és a lefordított művek alapján új kompilatív emlékek keletkeztek. Más szóval a fordítás(os) jelzőnek csak abban az értelemben van jelentősége, hogy rámutassunk arra, honnan származik az adott mű, és nem az értékrendjét jelöli a kijevi irodalomban. Az irodalmi transzplantáció pozitív jelenség volt, mert eredményeként Rusz rövid idő leforgása alatt gazdag és szerteágazó műfajrendszerrel rendelkező irodalomhoz jutott, amelyet több tucat mű reprezentált. Már néhány évtizeddel e folyamat kezdete után — a lefordított és lemásolt alkotások mintájára — új, eredeti óorosz alkotások születtek: legendák, ünnepnapi és tanítóbeszédek, elbeszélések, stb.

A fordításos irodalom köréhez tartoztak a Biblia egyes könyvei (teljes bibliafordítás Oroszországban csak a XV. század végén készült), közülük is elsősorban az újszövetségi könyvek és a zsoltárok voltak népszerűek. A kijevi időkben a Biblia ószövetségi könyvei közül a Zsoltárok könyve (Pszaltir') volt a legnépszerűbb, amelynek a hagyományos szövegén kívül már a XI. században volt a Kijevi Ruszban jövendölő és értelmező^[28] változata. A Zsoltárok könyve lényegében a középkori vallásos ember enciklopédiájának tekinthető, belőle tanítottak írni-olvasni, hiszen érzelmi gazdagságával, amely a fennkölt pátosztól a megbántott és megalázott lélek fohászáig és jajveszékeléséig terjed, valamint zeneiségével, allegorikus és talányos soraival, gondolati gazdagságával vonzotta, lekötötte a középkori ember figyelmét. A zsoltárok nagy hatással voltak a szépirodalomra is. A XVII—XIX. századi jelentősebb orosz írók szinte valamennyien megpróbálkoztak a zsoltárok átköltésével, (át)értelmezésével.^[29] Valószínűleg az Ószövetség némely más könyve is ismert volt (pl. Mózes öt könyve, a Bírák könyve, a Királyok könyvei, a próféták bizonyos könyvei, Rúth könyve). Ezeknek a Kijevi Ruszban való megjelenését igen nehéz meghatározni, mivel a legrégibb fennmaradt másolatuk is a XIV. századból való, ugyanakkor más, közvetett adatokból megállapítható, hogy a valószínűleg a XIII. század középén görögről fordított kronográf-kompilációban (gr.Hronograf 'világkrónika', amely a Biblia nyomán mondta el a világteremtés és a zsidó nép történetét) már szerepeltek a fent említett könyvekből vett részletek.^[30]

Rusz olvasói az ószövetségi könyvek tartalmával a görög krónikák közvetítésével is megismerkedhettek, (például Georgiosz Hamartolosz Krónikájából), vagy az Ószövetség szövegeiből válogató ún. történelmi és ún. magyarázó Paleja (gör. palaia 'régi, ó') segítségével, valamint az Ószövetség különböző könyveinek az istentiszteleteken olvasott részleteit tartalmazó gyűjteményből: a Paremijnik vagy Paremejnikből (gör. paroimía 'példázat').

Az újszövetségi könyvek közül a legrégibb időszakban a szlávoknál két típusú evangélium volt használatban: az ún. tetraevangélium (or.csetverojevangelije^[31]), amely a négy evangélista: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumának teljes szövegét tartalmazza, valamint a liturgikus célokra összeállított ún. aprakosz-evangélium (gör. apraktosz 'vasárnapi'), amely az evangéliumi részleteket abban a sorrendben tartalmazza, ahogyan a liturgia során felolvasásra kerültek, azaz *perikópa-rendszerben.^[32] ).

Valószínűleg rögtön a Kijevi Rusz megkeresztelkedése után ismertté vált az Apostolok cselekedeteinek ún. aprakosz változata (or. aprakosznij Aposztol). Természetesen a templomban sok más szertartásos és imádságos könyvre is szükség volt.^[33] A felsorolt könyvek — liturgikus és tanító funkciójuk mellett — igen nagy szerepet játszottak az esztétikai nevelésben. A Bibliában számos, remek cselekményes elbeszélést található, a próféták írásait emelkedett érzelmek hatják át és kitűnnek csodálatos képeikkel, a bűnök és a szociális igazságtalanság leleplezésének szenvedélyességével. A zsoltárok és a szentek dicséretét megéneklő liturgiai szövegek pedig az egyházi költészet remek példái, jóllehet ezek szláv fordításai prózai jellegűek.

A Szentírás könyvei és a liturgikus könyvek mellett szükség volt a III— VIII. századi legtekintélyesebb teológusok, az ún. egyházatyák^[34] műveire is, amelyekben az egyház igazhívő és szent életű írói megalapozták, kommentálták a keresztény egyház alapvető dogmáit és kifejtették erkölcsi tanításukat. Bár az egyházatyák elsősorban a hiteles keresztény tanítás hirdetői, kimagasló helyet foglalnak el a görög-római irodalomtörténetben is. Ezt az irodalmat a görög páter 'atya' szó alapján patrisztikának nevezi a szakirodalom. Az egyházatyák közül a Kijevi Ruszban különösen népszerű volt Aranyszájú Szent János^[35] (344—407) kiemelkedő bizánci szónok, aki beszédeiben és prédikációiban a keresztény erényekre tanította híveit, és keményen ostorozta a bűnöket, esetenként beszéde tárgyául téve meg az aktuális társadalmi problémákat is. Műveiből válogatva állították össze a Zlatosztruj ('Aranyfolyam'), legrégibb másolata a XII. századból maradt fenn, és a Zlatouszt ('Aranyszáj') című gyűjteményeket. Beszédeit felvették az ünnepnapok prédikációit tartalmazó Torzsesztvennik szertartásos könyvekbe, illetve a későbbiek során a Margarit ('Gyöngy') címen ismertté vált, zömében szintén szentbeszédeket magában foglaló gyűjteményekbe.

Nagy tekintélynek és ismertségnek örvendtek a kijevi korszak írástudói között Naziánzi Szent Gergely^[36] (329—390) bizánci hitszónok, a szentháromság tan egyik megalapozója, Nagy Szent Vazul^[37] (330—379) a keleti szerzetesi élet megszervezője, számos vitairat és dogma megfogalmazója, valamint a világ hat nap alatti teremtéstörténetét elbeszélő mű (Sesztodnev 'Hat nap') szerzője. A keleti szlávok Vazul Sesztodnev című művét a bolgár Joan Ekzarh hasonló című művéből ismerhették meg. Ő rögzítette elsőként a Keleti Egyház liturgikus rendjét, amely Nagy Szent Vazul Isteni Liturgiája néven ma is használatos az ortodox egyházban.^[38]

Népszerűek és ismertek voltak még: Szír Szent Efrém^[39] (†373) teológiai művei, himnuszai és imái; Jeruzsálemi Szent Kürillosz^[40] (†387); Skolasztikus (vagy Klimakosz) Szent János^[41] (†649), aki A paradicsom létrája (Klimax tou paradeiszou, a szlávoknál Lesztvica 'Lajtorja') című elmélkedésében mutatja be az Istenhez vezető lelki tökéletesedés 30 lépcsőfokra tagolt útját. Szent Athanáz^[42] (293—373) harcosan védelmezte az ortodox hittételeket a korai kereszténykor eretnek tanításaival szemben; Damaszkuszi Szent János^[43] (†753), az ortodox hit alapigazságainak^[44] és az ikontisztelet elméleti alapjainak kifejtője^[45] és kiváló egyházi költő; Krétai Szent András^[46] (660—740) kimagasló egyházi költő. Legismertebb műve a kétszázötven strófából álló bűnbánati Nagy Kánon,^[47] amelyet nagyböjtben olvasnak; Theodorosz Sztuditész^[48] (759—826) apát, a képtisztelet rettenthetetlen hirdetője volt. Nézeteit leveleiben, beszédeiben és polemikus írásaiban fejtette ki.^[49] A patrisztikai irodalom nagy szerepet játszott a keresztény hit etikai ideáljainak, valamint a keresztény dogmatika alapjainak megszilárdításában. Ugyanakkor a bizánci hittudósok — az esetek többségében az antik ékesszólás hagyományait magukévá tevő kiváló szónokok — műveikkel jelentősen hozzájárultak a Kijevi Ruszban alkotó egyházi írók szónoki ismereteinek és tudásának tökéletesítéséhez.

Olyan gyűjtemények is közkézen forogtak, amelyekben az egyházatyák művein kívül más, vegyes tartalmú szövegek is szerepeltek. A ránk maradt legrégibb gyűjtemények a XI. sz. 70-es éveiből származnak. Az egyik, az ún. 1073. évi Szvjatoszlav-gyűjtemény ("Izbornik") még a X. század elején a bolgár Simeon cár részére készült gyűjtemény másolata, amelyet a kijevi Izjaszlav fejedelem számára másoltak le, majd később kikaparták az Izjaszlav nevet és annak a Szvjatoszlavnak a nevével helyettesítették, aki 1073-ban szerezte meg a nagyfejedelmi trónt. Ebben a gazdagon díszített emlékben az első levél bal oldalán Szvjatoszlav látható családja körében. A benne lévő cikkelyek között a VI—VII. századi Georgij Hirovoszk poétikai traktátusa olvasható, amelyben a különféle trópusok (allegóriák, metaforák, hiperbolák, stb.) jelentésének irodalmi (egyebek között az Iliászból és az Odisszeából vett) példákkal történő magyarázatát találjuk. Az is az évszázados népszerűségét bizonyítja, hogy a tudomány jelenleg huszonhét, a XV—XVII. században készült másolatát ismeri.^[50]

A másik, az ún. 1076. évi Szvjatoszlav-gyűjtemény egyszerűen kivitelezett, kis alakú kötet, amelynek keletkezési idejére a kézirat végén (276. recto) található bejegyzés utal: "Befejeztem ezeket a könyvecskéket a 6584. (1076.) évben, Szvjatoszlavnak, az orosz föld fejedelmének uralkodása idején."^[51] Említésre méltó, hogy a gyűjteményben foglalt írások egyszerűbbek, könnyebben hasznosíthatók az erkölcsi nevelésben, mint az 1073. évi gyűjteményben szereplő írások. Található benne — egyebek között — a könyvek olvasásának módját és hasznát taglaló rész; apának a fiához szóló, a lélek épülésére szolgáló intelmei; Jézus, Sirák fia Bölcsességeit idéző sorok, valamint Gennadiosz (or. Gennagyij †471) konstantinápolyi pátriárka jeles mondásait, aforizmáit tartalmazó gyűjtemény, a Sztoszlovec (tkp. száz beszéd az igaz hitről) is. A Kijevi Rusz irodalma szempontjából különösen érdekesek a gyűjteményben Xenofon(t) Intelmei, amelyek hatása kétségtelenül észrevehető Vlagyimir Monomah Intelmeiben.

A Kijevi Rusz népszerű fordításai közé tartozott a Szentírásból, paterikonokból, az egyházatyák írásaiból és görög filozófusoktól vett bölcs mondásokat és aforizmákat, idézeteket, rövid történeteket, anekdotákat magában foglaló gyűjtemény a Méh,^[52] amely címével arra utal, hogy az író a nektárt gyűjtő méhecskéhez hasonló módon állította össze művét. Anyagát az erények és a bűnök vagy hibák jellege és típusa szerint csoportosította. A Kijevi Ruszban készült fordítása a XII. század végén vagy a XIII. század legelején keletkezett, valószínűleg halicsi-volhiniai területen.

Az ortodox vallású szlávok közös irodalmának részét alkották a szentek életét, szenvedéseit, istenfélő cselekedeteit, csodatevéseit elbeszélő életírások, a legendák, amelyeket hagiográfiának (gör. hagios 'szent' és grafo 'írok') is szokás nevezni, ugyanis a szentté avatásnak, a kanonizációnak elengedhetetlen előfeltétele a legenda megléte. Ezekben a legendákban gyakran bukkanunk kifejezetten cselekményes elbeszélésekre, amelyek¬ ben a szerzők bátran nyúltak az antik kalandregény eszközeihez. A szentek csodatevéseit, amelyek a hős szent voltát voltak hivatva alátámasztani, vagy az angyalok és az ördögök beavatkozását az eseményekbe mindig élénk és részletező leírások jelenítik meg, amelyek még a legfantasztikusabb epizódokat is igyekeznek valóságszerűvé, hihetővé tenni.

A legenda műfajának kezdetei a kereszténység első évszázadainak martirológiai, azaz a keresztény vértanúk történeteihez nyúlnak vissza. A vértanúaktákat a IV. századtól átdolgozzák, csodás elemekkel szövik át az eredetileg rövid, tárgyilagos beszámolókat, így érdekesebbé, vonzóbbá téve az olvasóközönség számára. A szlávoknál azonban a szent ábrázolásának a skolasztikus hagiográfia által kialakított keresztényi eszménye válik népszerűbbé. Ennek a kornak a legendája már szavakban rögzített, ún. verbális ikon, amelyen a minden egyedi vonásától megfosztott szent, az elvont keresztény eszmét testesíti meg. A legenda hőse már fogantatásától kezdve Isten kiválasztottja, szent, akinek kalandos, gyakran szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal teli élete azt szemlélteti, hogyan kell az elvont keresztény eszméket a gyakorlatban, a mindennapok során képviselni és megvalósítani. A legenda építőelemei mindig azonos sorrendben követik egymást, a cselekménymotívumok a többi legendában is ismétlődnek, ami azonban nem zárja ki a változatos, érdekes cselekményt, Bár az olvasó tudja, hogy a szent életének és csodatevéseinek meghatározott sorrendben történő bemutatására számíthat, ám az élet szülte helyzeteknek, a gonosz megjelenítésének, a kísértésnek számtalan formája van, így a velük szemben folytatott harc és helytállás ábrázolása érdekfeszítővé teszi ezeket a történeteket. A legenda hőse soha nem múlandó, egyéni tulajdonságokkal felruházott személyiség, hanem eleven megtestesítője a Krisztust követő, érte minden szenvedést vállaló és jutalmát elnyerő tökéletes keresztény embereszménynek. A szentek legendájának a teljes szövegét otthoni, kolostori olvasmányul szánták, hiszen nem lehetett a teljes szöveget a szertartások közben felolvasni. A liturgikus célokra lerövidített legendákat a görög Szynaxarion (or. szinakszár') tartalmazta. A bolgároknál és a Kijevi Ruszban az egyházatyák tanításainak és a szentek legendájának rövid változatát magában foglaló gyűjtemények a Prolog^[53] címet viselték. Egy-egy ilyen rövid legenda orosz neve prolozsnoje zsityije volt.

Szláv talajon a hagiográfia talán legtermékenyebb vállfája a paterikonlegenda volt. Ez valamilyen szerzetesi közösség szentéletű, aszketikus tetteket megvalósító tagjainak életéből tanulságos epizódokat mutat be érdekes, a képzeletet lenyűgöző, de többnyire rövid(ebb) elbeszélés formájában. A paterikonlegenda íróját kevésbé kötik a legendákra jellemző tartalmi és formai előírások, ezért a cselekmény szabadabban szőhető. Ezekben a művekben egyfajta fantasztikus világ jelenik meg, ahol a jó és a rossz szakadatlan harca folyik az emberi lélekért, a valós és a képzeletbeli elemek keverednek, és gyakran a kolostorok mindennapjai, illetve a kolostoron kívüli társadalmi élet, az erkölcsök, szokások is visszatükröződnek bennük. Ezért ezek a legendák egyszersmind fontos művelődéstörténeti forrásul is szolgálnak.

Már a Kijevi Ruszban számos bizánci legenda^[54] fordítása ismert volt. Ezt bizonyítják egyrészt a fennmaradt másolatok, másrészt óorosz szerzők hivatkozásai az olyan legendákra, mint például Szent Alexis az Isten embere, Új Szent Vazul, Megszentelt Száwa vagy Remete Szent Antal legendája,^[55] amelyet Szent Athanasziosz 365 körül írt.

A vértanúságot szenvedő szent "regényes" legendájának illusztrálására jó példa lehet Eusztachiusz Plakida legendája (Житие Евстафия Плакиды).

Plakida hadvezér (gör. sztratilat) volt, aki mind katonai vitézségével, mind "az igazak tetteivel" hírnévre tett szert. Ám pogány volt. Egy alkalommal vadászat közben találkozott egy csodaszarvassal, amely emberi hangon arra szólította fel, hogy keresztelkedjen meg. (A keresztségben kapta az Eusztachiusz nevet.) Ugyanitt Plakida egy hangot hallott, s ez tudtára adta, hogy tetteivel kell bizonyítania hitének igazságát, és el kell szenvednie mindazokat a szenvedéseket, amelyeket a sors mér rá. És Plakida valóban hamarosan elveszíti minden vagyonát, és mivel szégyellte szegénységét, elhagyja szülővárosát. Elválasztják feleségétől, gyermekeit farkas és oroszlán rabolja el, ő halottnak hiszi őket. Plakida tizenöt évig él egy településen úgy, hogy semmit sem tud övéiről. Ekkor Rómára ellenség támad, és a császár parancsot ad, hogy kutassák fel a korábban vitézségéről elhíresült Plakida hadvezért. A katonák véletlenül találnak rá, és Rómába viszik. Ott egy sereg élére áll és sikert hozó hadba indul. Eközben Plakida gyermekei szintén véletlenül találkoznak és ismerik fel egymást. Találkozásuk éppen édesanyjuk házában történik, akit először nem ismernek meg, s eleinte az anya sem ismeri fel gyermekeit. Majd az asszony és a gyerekek találják meg Eusztachiuszt. A legenda azonban nem ezzel a szerencsés megoldással végződik: a szerző a szent vértanúk legendájának struktúrája szerint elmondja, hogy a Plakidát szerető Trajan császár halála után annak utóda azt követeli, hogy Plakida Apollón templomában áldozatokat mutasson be. Ő megtagadja ezt, ezért feleségével és gyermekeivel együtt életével fizet, kegyetlen kínzások közepette mindnyájan vértanúhalált halnak.

A szentek legendájának másik típusát Szent Alexisz, az Isten embere című legenda képvieli (Житие Алексея, Человека божьего).

Alekszej, az istenfélő és erényes fiatalember lemond a gazdagságról, a vagyon jelentette megbecsülésről és a szerelemről. Elhagyja atyjának, a gazdag római főúrnak a házát, szépséges feleségét, akivel éppen csak megesküdött, és az otthonról magával vitt pénzt koldusok között osztja szét. Ezután Edesszában, a Szűzanya templomának előcsarnokában könyöradományokból él tizenhét éven át. Amikor híre ment szent életének, Alekszej elhagyja Edesszát és hosszú bolyongás után ismét Rómában tűnik fel. Apja házában telepedik meg úgy, hogy senki nem ismeri fel, egy asztalnál étkezik a koldusokkal azokból az adományokból, amelyeket az istenfélő főúr számukra naponta ad, türelemmel viseli el atyja szolgáinak gúnyolódását, sőt verését is. Így telik el még tizenhét év, majd Alekszej meghal, és csak ekkor tudják csak meg szülei és az özvegye, hogy az elveszettnek hitt fiú, illetve férj mellettük élt.

A Kijevi Ruszban ismerték a legfontosabb paterikonokat is, úgymint a Sinai paterikont,^[56] a Szkitszkij paterikont^[57] és lehetséges, hogy az Egyiptomi paterikont^[58] is. Egyes kutatók úgy vélik, hogy számos csak XIV.—XV. századi másolatban ismert paterikon szövege is a Kijevi Ruszban készült fordításokra vezethető vissza. Különösen ismert a Sinai paterikon, amelyet már a XI. században lefordítottak a Kijevi Ruszban.

Benne egyebek között szó van egy oszlopos szentről, akitől annyira idegen a büszkélkedés, hogy még a koldusoknak szánt adományait is a hajlékául szolgáló oszlop fokaira helyezi el, hogy ne kényszerüljön kézből kézbe adni, és azt mondhassa, nem ő, hanem a Szűzanya gondoskodik a szűkölködőkről. Vagy például szó esik egy apácáról, aki kiszúrja a saját szemeit, amikor megtudja, hogy azok szépsége bűnös vágyat ébresztett egy ifjúban. Más: Egy forró napon a hőségtől szenvedő utasok szomjának csillapítására az istenfélő hajós esőért imádkozik, és imáinak köszönhetően hajójának fedélzetet eső áztatja. Vagy: Egy oroszlán, amikor egy szűk erdei ösvényen a szerzetessel találkozik, a hátsó lábaira áll, hogy utat adjon neki stb. A fenti epizódok azt hivatottak szemléltetni, hogy Isten az igaz életű szentjeit nehéz helyzetükben sosem hagyja el, számíthatnak a segítségére. Ám a bűnösöket a paterikon- elbeszélésekben szörnyű, nem túlvilági, hanem azonnali büntetés várja, például a sírgyalázó tolvajnak maga az életre kelt halott szúrja ki a szemét; vagy egy hajó mindaddig nem tud elmozdulni a helyéről, amíg a gyermekgyilkos asszony a fedélzetéről egy csónakba nem száll, amelyet a bűnös asszonnyal együtt azonnal elnyel az örvény, stb.

A lefordított paterikonok témái hatással voltak az óorosz írástudók alkotásaira: a keleti szlávoknál keletkezett paterikonokban és legendákban néha a bizánci paterikon legendákból ismert, vagy azokhoz hasonló epizódokat és jellemzéseket találunk. Amint erre Iglói Endre rámutatott: "A paterikoni legendák ápolója és fenntartója nemcsak a szerzetesi eszményt népszerűsítő egyház, hanem a későbbi európai irodalom is. A hagiográfia fontos forrása a XIX. századi szépirodalomnak is, amelynek olyan kiemelkedő alakjai, mint pl. A. Leszkov, L. Tolsztoj, G. Flaubert, A. France és mások is felismerték az izgalmas elbeszélések cselekményében, témájában, konfliktusaiban és stílusában rejlő lehetőségeket".^[59]

A kanonikus irodalom mellett a hivatalos egyház által el nem ismert apokrif (gör.'titkos, rejtett') művek is részét képezték ennek a közös irodalmi alapnak. "Az apokrif kifejezés Szent Ireneusztól (†202?) ered, majd Euszebiosz (†339) honosítja meg a keresztény irodalomban. Pogány értelemben az apokrif olyan könyvet jelentett, amelyet titokban kellett tartani, vagy becse miatt, vagy elvetendő volta miatt kellett eldugni" — írja Vanyó László.^[60] Az apokrif művek ó- és újtestamentumi bibliai személyekről vagy történésekről szóló elbeszélések, amelyek azonban vagy témájukban, vagy értelmezésükben eltérnek az egyház hivatalos értelmezésétől, és éppen ezért ezeket az egyház elvetette vagy tiltotta. "Keresztény szerzők rendszerint az "apokrüpha" kifejezéssel illették az olyan írásokat, amelyeknek eredetét homály burkolta, és szerzőiket nem ismerték. Az apokrif szakkifejezéssé vált a szentírási kánonba nem tartozó, a nyilvános, istentiszteleti felolvasásra nem alkalmas, de vallásos tartalmú iratok jelölésére. [...] Miután az apokrif kifejezés nem kánoni, az egyház által el nem ismert könyvet jelentett, idők folyamán a szó jelentése úgy árnyalódott, hogy egyszerűen kétes eredetű, eretnek tartalmú írások jelölésére szolgált. Ez a tendencia egyre erősebbé vált a IV. század után." (Vanyó L. 1980: 176-177.)

A tiltott könyvek jegyzékének (indexének) összeállítását az motiválta, hogy elkülönítsék az igaz, a kanonikus könyveket az ún. hamisaktól. Az első listák már a IV-V. században feltűnnek, például a zsinati határozatokban. A tiltott könyvek jegyzéke már Simeon cár uralkodásának idején (893—927) eljutott a bolgárokhoz. A fordítás legrégibb másolata megtalálható az 1073. évi Szvjatoszlav-gyűjteményben. A kifejezetten orosz index a XIV. században jelenik meg, alapjául a bizánci és bolgár indexek szolgáltak.

Az apokrif írások néha a hivatalostól eltérően, egészen más világnézeti szempontból mutatták be a világ keletkezését, annak berendezkedését vagy a középkorban oly sok gondolkodót foglalkoztató világvég-kérdést. Apokrif motívumok és elképzelések a hivatalos irodalomba is bekerülhettek, például Danyiil (Dániel) apát XII. század eleji Palesztinába tett útjának leírásában idéz néhány apokrif legendát. De az apokrif felfogás bekerült a szentek legendáiba. Például Új Szent Vazul és Szent együgyű András^[61] legendájában fellelhetők a világ végére vonatkozó apokrif elképzelések, vagy a Régmúlt idők elbeszélésében az 1071. évnél egy pogány jós, a rosztovi felkelés vezetője, Jan Visaticsnak adott válaszában a világ teremtésének bogumil változatát fejti ki. Eszerint a világ egyszerre az Isten és az ördög műve: az ember testét az ördög teremtette, de lelket az Úr lehelt bele, így a jó (megszemélyesítője az Isten) és a rossz (mozgatója a gonosz sátán) harca állandó a világban.

Az apokrifekben számos csodás, fantasztikus és egzotikus történetet olvashatunk. Néhány közülük már a Kijevi Rusz irodalmában ismert volt. A XIII. század előtt keletkezett másolatokban maradtak ránk egyebek között a Jeremiás prófétáról szóló apokrif mondák.

Jeremiás próféta siralmainak apokrif függeléke (paralipomena) elbeszéli, hogy az ifjú Avimelech egy kosár fügével a városba tartott, leült egy fa árnyékába és elaludt. Hatvanhat évet aludt át, de a fügék csodálatos módon frissek és lédúsak maradtak.

Ez az apokrif és az Agapij utazása az édenbe című bekerült a XII. század végén vagy a XIII. század elején keletkezett híres Uszpenszkij-gyűjteménybe.^[62] A történet azt mondja el, hogy az igazhivő Agapij apát az égből kapott buzdítástól és az imaközben megjelent angyaltól vezetve hogyan indul hosszú, erdőkön és tengereken vezető útra, hogy megtalálja az édent. Az édenben, amelyet csodálatosan napfényes kertnek ír le, amely hétszer világosabb a nap fényénél, Krisztus a tizenkét apostollal és Illés próféta várják, akiket Agapij eleinte nem ismer fel. Agapij nemcsak testi mivoltában járja be az édent, hanem azt a lelki utat is átéli, amiért az emberek elhagyják öveiket, és követik az Urat. Az édenben kapott kenyérnek csodatevő ereje van: jóllaknak vele az éhhalál küszöbén álló hajósok, életre kelti a két héttel korábban elhalt fiatalembert, és e kenyérnek egyetlen darabjával Agapij negyven évig táplálkozik.

Az apokrifek azonban nem pusztán irodalmi, hanem hittudomány iránti érdeklődést is szolgáltak. Bennük ugyanis olyan kérdések vetődtek fel, amelyek élénken foglalkoztatták a vallásos emberek gondolatait, például, mi lehet az oka a világban tapasztalható bajoknak, ha a világot a mindenható és igazságos Isten teremtette és irányítja? Vagy mi lesz a világ sorsa, és mi várja az embert a síron túl? Ezen utóbbi témát dolgozza fel A Szűzanya pokoljárása^[63] című, rendkívül népszerű apokrif.

A címe arra utal, hogy a Szűzanya (ortodox szóhasználattal: az Istenanyja) szent Mihály arkangyal és az angyalok kíséretében alászáll a poklokra, és miközben azt bejárja, feltárulnak előtte a bűnösök kínjai, szenvedései. Egyesek állandóan "nagy sötétségben" vannak, mert nem hittek Istenben, mások tüzes folyamba meríttettek, mert szüleik még életükben megátkozták őket vagy megszegték a feszületre tett esküjüket; a pletykások és a reggeli istentiszteletet átalvó lustálkodók, valamint a rágalmazók és a feslett életűek, iszákosok és pénzimádók szörnyű kínok között szenvednek a pokolban. A Szűzanya könnyeket ont a bűnösök szenvedései láttán, és kérleli az Istent, hogy kegyelmezzen meg nekik. Az Atyaisten azonban megtagadja tőlük az irgalmat, mert nem tudja megbocsátani az embereknek Krisztus keresztre feszítését. És csak újabb könyörgés után, amikor a próféták, az evangélisták, az apostolok és az összes angyalok a Szűzanyával együtt fohászkodnak hozzá, akkor küldi el Krisztust, hogy szálljon alá a pokolra. Krisztus, miután keményen megdorgálja az embereket, mert nem tartják be az Isten parancsait, évente két hónapra megszabadítja őket szenvedésüktől.

Ebben az apokrifben nyilván felmerül az egyháznak az Isten irgalmasságáról és végtelen emberszeretetéről vallott tétele, amelyet az apokrifben leírtak megkérdőjeleznek, hiszen a Szűzanya az angyalokkal és szentekkel együtt kénytelen állhatatosan könyörögni a bűnösök szörnyű szenvedéseinek enyhítéséért, az Isten pedig sokáig kérlelhetetlen és hajthatatlan. Talán ez is oka lehetett annak, hogy ez a történet az apokrifok közé soroltatott, hiszen egyébként a történet tendenciája, ti. az, hogy a bűnösöknek földi vétkeikért szörnyű büntetésben lesz részük a túlvilágon, nagyon is megfelelt az egyházi intelmek és erkölcsi tanítások szellemének.

A Kijevi államba Bulgáriából átkerült első fordítások között találjuk a bizánci krónikákat is, mivel az önálló korafeudális Kijevi államnak szüksége volt történelmi munkákra a világban elfoglalt helyének és jelentőségének a tudatosításához. Az eredeti orosz évkönyvek kialakulásában különösen nagy szerep jutott a IX. századi Georgiosz Hamartolosz ('Bűnös') bizánci szerzetes Krónikájának, amely rövid bevezetőből és négy könyvből áll. A krónika írója a világ teremtésétől kezdi, azután a bibliai történetet adja elő, és csak ennek végén ejt szót a keleti uralkodókról és Július Caesarról, majd a római és bizánci császárokról szól (Nagy Konstantintól III. Mihályig). Tehát eredetileg az eseményeket a IX. század közepéig mutatta be, de a későbbiek során — még görög talajon — kiegészül a Simeon Logothetész (Magisztrosz) Krónikájából (ez az emberiség történetét 948-ig vázolja) vett passzusokkal, s így már a X. század közepéig terjed az események leírása. Hamartoloszt a leginkább az egyháztörténet érdekelte, vonzzák a terjedelmes hittudományi fejtegetések, az egyházi zsinatok, a különböző eretnekségek stb, míg a tulajdonképpeni történelmi eseményekről csak eléggé szűkszavúan szól. Ez alól kivételt képez a Logothetész tollából származó befejező rész. Ezzel szemben az óorosz írástudókat a tulajdonképpeni história, az egyetemes történelem, a régi nagy világbirodalmak sorsa izgatta. Még a XI. században a Kijevi Ruszban íródott Hamartolosz Krónikájából egy kivonat, rövidített kronografikus egybeszerkesztés (kompiláció), amelynek a címe a feltevések szerint Kronograf po velikomu izlozseniju volt. Ebben meglehetősen rövid ismereteket találunk Kelet, Róma és Bizánc uralkodóiról, továbbá néhány érdekes történeti legendát, valamint csodákról és égi jelekről szóló elbeszélést, ezeken kívül tartalmazta az egyházi zsinatok határozatait is. A Kronograf po velikomu izlozseniju című krónikát felhasználták az orosz évkönyvek összeállításakor. Hamartolosz Krónikája^[64] szinte teljes egészében bekerült a XIII.—XIV. századi kronograf gyűjteménybe, amely Letopiszec ellinszkogo i rimszkogo ('Görög és római évkönyv') címmel vált ismertté. A XI. században már ismerték a Kijevi államban Ioannész Malalasz VI. századi történetíró Krónikáját. Malalasz — Hamartolosztól eltérően — egyszerűen és minden mesterkéltség nélkül, de érdekes előadásmódra törekedve, a széles olvasóközönség számára írja krónikáját, amely 18 könyvből áll és egészen Justinianusz császár uralkodásáig mutatja be a történelmet. Krónikája az óorosz írástudók és történetírók számára azért volt értékes, mert jelentősen kiegészítette a Hamartolosz által írottakat. Nevezetesen Malalasz érdekes és részletes elbeszéléseket közöl a perzsa uralkodókról, a keleti szlávoknál nagy érdeklődést kiváltó Romulus és Remus történetéről, az első római császárokról és némelyik bizánci császárról is. Éppen ezért az óorosz kronografikus kompilációkban Hamartolosz szövegét nem csak kiegészítették, de esetenként helyettesítették is Malalasz Krónikájának szövegével. Malalasz Krónikájának szláv szövege teljes egészében nem maradt ránk, csupán a különféle kronografikus kompilációkban fellelhető kivonatok alapján tudjuk rekonstruálni.

A korai kijevi fordításirodalomban különös helyet foglal el Josephus Flavius A zsidó háború története című műve, amely nagyon népszerű volt a többi középkori európai irodalomban is, és legkésőbb a XII. sz. elejéig szláv fordítása is elkészült. Magát a művet 75 — 79 között írta Josephus, Mattafija fia, aki résztvevője volt a júdeai Róma-ellenes felkelésnek, majd később átállt a rómaiakhoz, és elnyerte azt a jogot, hogy felvegye a Flavius császárok családi nevét. A zsidó háború története egyáltalán nem száraz történeti krónika, sokkal inkább irodalmi és publicisztikai mű. Szerzője nem pártatlan, ugyanis nem titkolja, hogy hódolattal adózik a római császárok hatalmának, és elégedetlen ellenfeleivel, Júdea egyszerű polgáraival, akiket hibáztat a felkelés sikertelenségéért, nem tudja azonban eltitkolni elragadtatását a felkelők hősiességét látván, sem együttérzését szenvedéseik iránt. A publicisztikai törekvések leginkább a szereplők: Vespasianus, Titus és magának Josephusnak önmagáról harmadik személyben írt beszédeiben nyilvánulnak meg. Ezeknek az antik deklamació szabályai szerint felépített beszédeknek az a célja, hogy meggyőzze olvasóit a felkelők törekvéseinek káros voltáról, és dicsőítse a rómaiak vitézségét és nemeslelkűségét. Josephus Flavius stílusművészete nemcsak a hősök monológjaiban és párbeszédeiben nyilvánul meg, hanem a táj- és csataleírásokban vagy pedig a megostromolt Jeruzsálemben az éhínség szörnyű képeinek visszaadásában is. A szöveg ritmizáltsága, a remek hasonlatok és metaforák, a találó jelzők és a jóhangzásra való törekvés arról tanúskodnak, hogy az író nagy jelentőséget tulajdonított műve irodalmi megformálásának.

Az óorosz fordító — a kutatók megállapítása szerint — meg tudta őrizni az eredeti alkotás irodalmi erényeit, lexikai gazdagságát, a beszédek érzelemi gazdagságát, a leírások elevenségét. A fordításban megmaradt a mondatoknak az eredeti szövegre jellemző ritmikai tagolása, és a párhuzamos mondattani szerkezetek is kellően érvényesülnek. Sőt, az óorosz fordító önállóan bővíti és konkrétabbá is teszi a leírásokat, az eredetiben előforduló függő beszédet egyenes beszéddel cseréli fel, valamint új hasonlatokat, metaforákat alkalmaz. Tehát A zsidó háború történetének óorosz fordítása a XI—XII. századi keleti szláv írástudók magas irodalmi iskolázottságát és tudását bizonyítja. A mű fentebb leírt erényei magyarázzák kivételes népszerűségét; nem véletlen, hogy a krónikások a XII—XIII. században saját krónikáikban felhasználták a nekik tetsző alakokat, a harci jelenetek beszédfordulatait.^[65]

Legkésőbb a XII. század végén készült el a Nagy Sándor életéről és hőstetteiről szóló terjedelmes regény fordítása az ún. Alekszandrija (Sándor-regény). Nagy Sándor életének valós történeti, életrajzi eseményeit azonban alig lehet nyomon követni benne, ez már a hellénkor tipikus kalandregénye, amelyben a makedón uralkodó biográfiáját különféle legendás és fantasztikus részletek tarkítják, mintha csak a mű fő témája azoknak a fantasztikus földeknek a leírása lenne, amelyeket Nagy Sándor hadaival állítólag bejárt. A mű egyik szerkeszté¬sét a kijevi államban fordították le. Ez a fordítás többnyire a kronografikus kompilációkban szerepel, ezért kronografikus Alekszandrijának szokás nevezni, megkülönböztetendő az ún. szerb Alekszandrijától (Szerb Sándor-regény), amely csak a XV. században került orosz földre. Ennek keletkézését az orosz nyelvű szakirodalom a XIII-XIV. századi görög eredetire vezeti vissza, amely orosz földre szerb közvetítéssel jutott el. Hadrovics László több évtizeddel ezelőtt írt munkájában rámutatott, hogy a Szerb Sándor-regényt nem görögről, hanem magyarról fordították, ugyanis ebben a lovagi epika olyan motívumai és részletei találhatók meg, amelyek a görög eredetiből hiányoznak és először a magyar szövegben jelennek meg. A magyar nyelvű fordítás IV. Béla udvarában készült, akinek görög hercegnő volt a felesége. Az oroszokhoz a magyarról szerbre fordított szöveg jutott el, ahol több szövegvariáns keletkezett^[66] A mű népszerűségét mutatja, hogy a Sándor-regény valamelyik változata egészen a XVII. századig elmaradhatatlan komponensét képezi az orosz kronografikus kompilációknak és kronográfoknak.

A X. századi görög Akritasz-eposzt, amelynek hőse Digenisz, aki természetfeletti testi erő és nagy erkölcsi értékek megtestesítőjeként a görög föld határainak daliás őre, a Kijevi Ruszba Devgenyij tettei címmel kerül át.^[67] A történet Digenisz Akritasz életéről és tetteiről szól. Akritnek Bizáncban a határokat őrző katonát nevezték, de az elbeszélés óorosz változatában a hősiességet és vitézséget megszemélyesítő reális személyként jelenik meg. Az óorosz változatból megtudhatjuk, hogy Amir^[68] arábiai uralkodó elrabolja a szomszédos terület bizánci helytartójának szépséges, keresztény leányát. A leány fivérei legyőzik a rablót, és keresztény hitre térítik. Amir és a görög leány házasságából születik Devgenyij, aki rendkívül szép és hatalmas fizikai erővel rendelkezik. Felserdülve, apja példáját követve, merészen elrabolja a bizánci hadvezér (sztratégosz) leányát, szétveri az üldözésükre küldött csapatot, majd békét köt a legyőzött sztratégosszal, és feleségül veszi az elrabolt leányt. Devgenyij történetének utolsó része — a bizánci variánstól eltérően, amelyben az olvasható, hogy Digenisz palotát épít az Eufrátesz partján, boldogan él feleségével, és ott meglátogatja őt Baszileosz császár — arról szól, hogy Devgenyij háborút visel Baszileosz császár ellen, és "Isten segítségével" elfoglalja Konstantinápolyt is. (Lehetséges, hogy az elbeszélésbeli Baszileosz császáron I. Baszileosz (867-886) császárt kell érteni, ami természetesen történelmi képtelenség). Az elbeszélésben az erő és a vitézség dicsérete összefonódik a leányrablás "romantikus" motívumával, ami eléggé szokatlan volt a kijevi korszak irodalmában. Az elbeszélésre inkább a népi hősi eposz vonásai jellemzőek: a hős ereje és tettei hiberbolikus formában jelennek meg. Például a siheder Devgenyij vadászat közben két kezével fojt meg egy nősténymedvét, kardjával oroszlánt hasít ketté, és miután megférfiasodik, a csatában egyetlen roham alkalmával több ezer ellenséges katonát öl meg. Lehetséges, hogy Devgenyij tetteiben az óorosz olvasó az orosz daliák jellemvonásaira ismert.

A Kijevi Rusz írásbeliségében jól ismerték az egész középkori világirodalomban népszerű Barlaam és Ioszaphat történetét feldolgozó elbeszélést.^[69] A mű eredetére vonatkozó kutatói álláspontok lényeges eltérést mutatnak. Az egyik elképzelés szerint indiai eredetű a mű, amelynek alapjául Buddha életének legendás leírása szolgált. A történet az egyik néptől a másikhoz került, miközben keresztény színezetet nyert, és a buddhista vallás megalapítójából Ioszaphat herceg lett, aki bálványimádóból kereszténnyé vált. E nézet képviselői Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonítják a történet keresztény szellemű átdolgozását. A másik álláspont szerint Ioszaphat nem Buddha személyének megszemélyesítője, ugyanis a történet és Buddha életírásai között sokkal több jelentős eltérés, mint közös vonás található. A mű, e nézőpont képviselőinek véleménye szerint, nem Indiában, hanem inkább Közép-Ázsiában alakult ki, majd a VIII. századra pehlavi nyelvről arabra fordították, arabról pedig több más, többek között grúz nyelvre készült róla fordítás. A X. század végén és a XI. század elején Athosz-hegyen grúz nyelvről fordította (pontosabban átdolgozta és jelentősen kiegészítette) görögre Jefremij Szvjatogorec (a.m.'szenthegyi'), a középkori grúz irodalom kiemelkedő alakja.

A történet szerint Avenir indiai cárnak megszületik várva várt fia: Ioszaphat. A csillagjósok keresztény aszkéta sorsot jövendölnek neki. A bálványimádó cár a világtól elzárt palotában helyezi el fiát, hogy az előtte oly gyűlöletes keresztény hitről senkitől se hallhasson. Ám az isteni gondviselésnek köszönhetően a pusztában élő Barlaam szerzetes tudomást szerez róla, és mint kereskedő bejut a palotába. A herceget megismerteti a keresztény tanítással, és megtéríti. Hosszú próbatételek után követi Barlaamot a pusztába, ahol teljesen aszkéta tettek megvalósításának szentelte magát. Haláluk után sírjuknál különleges csodák és gyógyulások történnek. Ilyenképpen az istenfélő herceg történetét lassan szent legendának kezdték tekinteni, és hőse bekerült a grúz, a görög és a szlávok egyházi naptárjába is. Rendkívül érdekes, hogy a görög változat szerzője az elbeszélés szövegébe iktatta Arisztidész 138—147 között keletkezett apológiáját, a késő antik irodalom emlékét. "A regénybeli szerzetes hitvédő beszéde Arisztidész apológiájának gondolatait visszhangozza. A regénybe nem szó szerint, csak tartalmilag dolgozták be Arisztidész apológiáját". (Vanyó L. 1980:238). Ez az apológia megtalálható az óorosz fordításban is.

Az Elbeszélés a Bölcs Akirról^[70] című asszír-babilóniai eredetű regényes elbeszélést is jól ismerték a kijevi korszakban, prototípusa az i.e. V—VII. században keletkezett, majd elterjedt a keleti népek között. Számos (szír, arab, örmény, grúz) változata van. Nem egyértelműen tisztázott, hogy melyik nyelvről történt a fordítás: a hagyományos felfogás szerint az óorosz fordítás a szír nyelvű változaton alapul. Az újabb kutatás az örmény változatot jelöli meg a fordítás alapjául. Az elbeszélés Szinagrip asszír király bölcs tanácsadójáról Akirról szól.

A gyermektelen Akir öreg korában isteni sugallatra fiává fogadja Anadan nevű unokaöccsét. Felnevelte és minden bölcsességre kioktatta (az elbeszélés hosszasan sorolja, milyen útmutatásokat és tanácsokat adott Akir Anadannak. Ezután mint tanítványát és utódját mutatja be a királynak. Anadan azonban méltatlanul és felháborítóan viselkedik Akir udvarában, és amikor az megpróbálja megfékezni, Anadan gonosz tervet eszel ki ellene. Akir írását utánozva hamis leveleket juttat el a királyhoz, hogy ezek alapján Akirt árulással vádolják meg. A királyt mélyen megrázza tanácsadójának vélt árulása, Akirt pedig annnyira váratlanul éri a vád, hogy nem tud védekezni. Pusztán azt sikerült elérnie, hogy a király engedélyezi azt, hogy az Anadan nyomására Akirra kiszabott halálos ítéletet annak legjobb barátja hajtsa végre. Akir meggyőzi barátját a maga ártatlanságáról, így az egy bűnözőt végez ki helyette, Akirt pedig elrejti egy föld alatti veremben. Az egyiptomi fáraó értesülve Akir kivégzéséről, követeket küld Szinagriphez azzal a követeléssel, hogy a király emberei közül valaki az ég és a föld között építsen egy házat. Szinagrip kétségbe esik, mert Anadan, akire számított, megtagadja a segítséget arra hivatkozva, hogy a feladat teljesítése csak az Isten erejét nem haladja meg. Ekkor Akir barátja bevallja, hogy nem hajtotta végre a király parancsát, Akir életben van. A király Akirt küldi el Egyiptomba, aki egyszerű lovász képében a fáraó valamennyi agyafúrt rejtélyét megfejti. Akir eléri, hogy a fáraó a házépítésre vonatkozó követeléséről letegyen, ugyanis elutazása előtt betaníttatott két tojósast arra, hogy egy fiút ketrecestől a magasba emeljenek. A fiú a magasból kiáltotta: "hozzátok a köveket és a mészt a házhoz, a kőművesek rátok várnak", az egyiptomiak természetesen nem tudják a kérését teljesíteni. Ezután Akir megkapta a fáraótól a jutalmul megígért három évi adóbevételt, és visszatér Asszíriába Szinagriphez, aki kiszolgáltatja neki az álnok Anadant. A ház tornácához kötözött Anadan, nem tudván elviselni a reá zúduló szemrehányást és szidalmat, a méregtől egyszerűen megpukkad.

Az elbeszélés cselekménye azt a hagyományos folklór fabulát kombinálja, amelyben a gyenge (jelentéktelen, ifjú, kiérdemelt privilégiumokkal nem rendelkező) hős találékonyságának vagy erejének köszönhetően legyőzi hatalmas (kegyetlen, álnok stb.) ellenfelét. Akirt egyfelől ártatlanul ítélik el, másfelől egyszerű lovász képében jelentkezik a fáraónál. Anadan ravaszsága és álnoksága, örökbe fogadójának megrágalmazása és Akir bölcsessége, amelynek köszönhetően minden, a fáraó teremtette nehéz helyzetből méltó módon kerül ki, a műben sok éles konfliktushelyzetet teremt. A cselekmény másik alkotó elemét azok a példázatok és aforizmák alkotják, amelyekkel Akir Anadant oktatja (ezek a szentenciák a mű jó egy negyedét teszik ki). Közöttük szép számmal akadnak példázatok és intelmek a barátságról, az igazságosságról, a nagylelkűségről és a különféle magatartási etikett előírásairól, valamint a "rossz feleségekről". A középkori írástudók rajongtak a példázatokért és aforizmákért. Ez magyarázza, hogy a szentenciák összetétele a különböző szerkesztésekben ugyan változó, de minden változatnak elengedhetetlen részét képezik. A cselekménynek ez a két alkotó eleme minden változatban megtalálható, sőt az átdolgozások is megőrzik őket.

A fordításos irodalom részét képezik a természettudományos művek is. A korai középkorban a tudomány a legszorosabban kapcsolódott a teológiához. A természet világát, amelyről a saját megfigyeléseik mellett az antik filozófusok és természetkutatók írásaiból is ismererekhez jutottak, úgy tekintették, mint a világot teremtő Isten bölcsességének szemléletes bizonyítékát. Más szóval: a természet jelenségeiben, az élőlények szokásaiban, az ásványok világában bizonyos örök igazságok, fogalmak, morális tanítások eleven, illetve anyagi alakokban való megtestesülését látták. A kora középkori bizánci tudós elmék alkotásaival a keleti szláv írástudók is megismerkedtek. A középkori keresztény irodalmakban nagy népszerűségnek örvendtek a világ hat nap alatti teremtésének bibliai történetét kommentáló művek, az ún. Sesztodnevek. A bizánci irodalomban létezett számos Sesztodnev közül a Kijevi Rusz írásbeliségében méltán a legnépszerűbb a bolgár Joan Ekzarh Hat nap (Sesztodnev) с. műve volt, ugyanis nemcsak a világ teremtésének hat nap alatt történt teremtésének a magyarázata, hanem lényegében az élő és élettelen természetről alkotott akkori ismeretek gyűjteményének is tekinthető. Joan Ekzarh művét Nagy Baszileiosz Hexaémeron címmel ismert kilenc, az ég és föld teremtésének történetét magyarázó homiliát tartalmazó műve, valamint a szíriai Gabala püspökének, Szeverianosznak (†408 után) a világ teremtéséről szóló hat beszéde alapján állította össze. A műhöz Joan Ekzarh prológust is írt, egy örömteli és dicsőítő beszédet a teremtés és a világ gyönyörűségéről és tökéletességéről. Bár a bolgár Sesztodnev legrégibb fennmaradt másolata az 1263. évi szerb másolat, ám az а tény, hogy a XII. században Vlagyimir Monomah a gyermekeihez írt Intelmeiben Joan Ekzarha Hat napjából merít, illetve a XIII. századi kronografikus kompilációkban részleteket találunk belőle, azt bizonyítja, hogy a fordítása már jóval korábban ismert volt a keleti szlávoknál.

Ha a Sesztodnevek általában szólnak a természetről (kezdve az égitestektől egészen az állatokig és a növényekig), akkor egy másik természettudományos műben, a Fiziológusban (Fiziológ) viszont reális és fantasztikus élőlényekről, valamint növények és drágakövek vélt vagy valós tulajdonságairól és ezek keresztény szellemű szimbolikus értelmezéséről esik szó.^[71] Például a pelikánról azt mondja, hogy a fiókái, amikor felcseperednek, csőrükkel csipdesni és vágni kezdik szüleiket mindaddig, amíg az agyongyötört szülők meg nem ölik őket. De három napig tartó gyász és elsiratásuk után már életre kívánják őket kelteni. Ekkor az anya áttöri bordáját, és rájuk csöpögő vérétől a fiókák felélednek. A pelikán magatartása, mondja a Fiziológus, az emberi nem sorsát szimbolizálja, amely elpártolt az Istentől, de Krisztus kiontott vére által megváltatott. Sok érdekes történet olvasható benne, például az oroszlánról azt állítja, hogy nyitott szemmel alszik, a krokodil sír, miközben áldozatát felfalja, a főnixmadár saját magát égeti el az áldozati tűzön, de a hamvaiban a pap egy férget talál, amelyből másnapra fióka, a harmadik napra pedig kész madár lesz. Egyebek között szó esik a rókának arról a ravasz szokásáról, hogy halottnak tetteti magát, majd amikor a madarak rászállnak, hogy szétszedjék, felugrik és elkapja őket.

A Fiziológus szövegének másolatai csak a XV. századtól maradtad fenn, de feltehető, hogy a fordítása még a Kijevi Ruszban készült. Ezt a feltevést erősítheti, hogy a Fiziológusban az olvasható a vadgerléről, hogy párjának halála után magányos, társtalan marad, és száraz ágon ülve sír a párja után. Vlagyimir Monomah (†1125) levelében ugyanezt a képet használja a háborúban megölt fia özvegyére vonatkoztatva.

Az óorosz utazók és írástudók érdeklődtek Koszmasz Indikopleusztész (= az indiai utazó) Topographia khrisztianiké, azaz Keresztény topográfia^[72] című munkája iránt is. Koszmasz alexandriai kereskedő volt, sokat utazott tengeren, járt Ceylonban, Kelet-Afrikában (530 körül), de Indiában — ragadvány neve ellenére — feltehetőleg nem járt, Indiára vonatkozó leírásai idegenek elbeszéléseire épülnek. A mű tizenkét beszédből (fejezetből) áll, benne Koszmasz a ptolemaioszi világképet támadta, és kifejtette a világegyetemre vonatkozó elképzeléseit. Koszmasz egyebek között azt állítja, hogy a Föld lapos, amely a ráboruló égbolttal egy boltíves szobához hasonlatos. A látható ég vízből van, fölötte van egy másik, általunk nem látható égbolt. Az égitestek mozgására és a légköri jelenségekre külön ezzel megbízott angyalok ügyelnek. A mozdulatlan Földet minden oldalról óceán nyaldossa, s ezen az óceánon túl terül el az éden. Hasonlóan legendaszerűek azok az információk is, amelyek az általa leírt országok növény- és állatvilágáról szólnak. Jóllehet már a XIII. századi óorosz művekben vannak részletek a Keresztény topográfiából, teljes másolatai azonban csak későbbi századokból ismertek.

A KIJEVI RUSZ EREDETI IRODALMA

A Kijevi Rusz eredeti irodalmának első emlékei a XI. század közepén jöttek létre. Ezek megjelenését a kora feudális állam azon törekvése segítette elő, hogy megszilárdítsa az államiság új formáit és Rusz földjének szuverenitását. Rusz politikai és vallási önállóságának megalapozása érdekében az irodalom a feudális-keresztény etika, a világi és egyházi hatalom új normáit törekszik megszilárdítani, valamint megmutatni a feudális jogrend megingathatatlanságát, „örök” voltát. A korszak irodalmában a történeti műfajok voltak a legfontosabbak: a legenda, a monda, az elbeszélés, a vallási tanító művek: az ünnepekre írt beszédek, az intelmek, a szentek legendái és az útleírások. Vezető műfajjá a történeti elbeszélés válik, amely az események szerfölött hiteles ábrázolására törekszik. A tanító célzatú vallásos műfajok ugyan a bizánci irodalom hatását mutatják, de azokat az óorosz irodalom sajátos jegyei ötvözik.

A kereszténység felvétele megkövetelte a pogány világszemlélet gyökeres átalakítását, a keresztény világnézet kialakítását. Nagy szükség volt a világ-történelmet, a világrendet és természeti jelenségeket keresztény szellemben magyarázó könyvekre. Ennek az igénynek a kielégítésére a készen kapott fordítások mellett szükség volt saját fordítói és másolói műhelyekre.

Az óorosz írásbeliség első központját BÖLCS JAROSZLÁV hozta létre az általa 1037-ben alapított kijevi Szent Szófia- (Bölcsesség-) székesegyházban, ahol — a Régmúlt idők elbeszélése (Poveszty vremennih let) 1037. év alatti közlése szerint — Jaroszlav „sok másolót gyűjtött egybe és görögről szláv írásra fordítottak. És sok könyvet lemásoltak.” Ezzel a kultúrközponttal kapcsolatos az óbolgár eredetű I. Szvjatoszlav-gyűjtemény (Izbornyik Szvjatoszlava) lemásolása (1073) és az óorosz kompilációkat tartalmazó II. Szvjatoszlav-gyűjtemény létrejötte (1076). Az óorosz kultúrtörténet második nagyjelentőségű eseménye a Kijevi Barlangkolostor létrejötte volt. A kolostor alapításában és megszervezésében döntő szerepe volt FEODOSZIJ (THEODOSIUS) PECSERSZKIJNEK (1036-74), aki a kolostor apátja (igumenje<gör. hēgumen) volt. Legendáját NYESZTOR szerzetes írta meg. A kolostor hosszú időre a keleti szlávok kultúráját és politikáját befolyásoló központ lett, ahonnan számos vezető főpap került ki.

A KIJEVI RUSZ SZÓNOKI PRÓZÁJA

A kijevi korszak szónoki prózájában jól elkülöníthető a kifejezetten tanítócélzatú egyházi tanítás (poucsenyije) és a papoknak, szerzeteseknek, valamint később a műveltebb világiaknak szóló, az óorosz egyház és állam sorsát befolyásolni szándékozó, vagy teológiai összefüggésekre rámutató, gazdagabb tematikájú ünnepi beszédek, amelyeket szlovonak neveznek az ortodox vallású szlávoknál.

A tanítócélzatú első emlék Luka Zsidjatától (1036-1061?), Novgorod püspökétől maradt ránk, akinek írása Tanítás a híveknek (Poucsenyije k bratyiji) címmel maradt ránk. Benne az új hitben még járatlan novgorodi híveihez szól. Türelmesen, egyszerű szavakkal oktatja őket, miként éljenek, miként viselkedjenek, mit szabad és mit nem szabad cselekedniük, rámutatva a régi pogányhit szokásaira, amelyek gátolják őket az új, keresztény hit gyakorlásában. Műve az első ránk maradt óorosz keresztény erkölcs- és illemtan, az erényes keresztényi élet alapjainak gyűjteménye.

Az első ismert óorosz „Szlovo” (Beszéd) írója ILARION (Hilarion) volt, aki 1051 és 1054 között kijevi metropolitaként az orosz egyház legmagasabb rangú méltóságának tisztét töltötte be. Életéről és tevékenységéről az 1051. évnél tudósítanak az óorosz évkönyvek. „Tudós” embernek nevezik, aki a Kijev melletti Szt. Apostolok templomának volt a presbitere, s így kerül a nagyfejedelem látókörébe. Híres szónoki beszéde, az ELMÉLKEDÉS A „TÖRVÉNYRŐL” ÉS A „KEGGYELEMRŐL” (Szlovo o zakonye i blagodatyi) feltehetően 1049-ben hangzott el a Szófia-székesegyházban, amikor Kijev és Konstantinápoly korábban megromlott kapcsolata már pattanásig feszült (Bizánc és a Kijevi Rusz között 1043-1046 között háborús konfliktus volt!). 1051-ben^[73] azután éppen a nagyfejedelem akaratából ő lesz az első kijevi metropolita az oroszok közül (elődei és még jó néhány évtizeden át utódai is mind görögök). Ilarion tehát Bölcs Jaroszláv „ideológusa”, akit a nagyfejedelem állított az orosz egyház élére. Az orosz püspökök által megejtett választást a konstantinápolyi pátriárka nem erősítette meg, nem szentelte metropolitává Ilariont, s döntéseit megsemmisítették 1054 után. Bölcs Jaroszláv 1054-ben bekövetkezett halála után Ilariont valószínűleg leváltották metropolita tisztségéből, mivel nevét a krónika nem említi a fejedelem temetésének résztvevői között. Úgy tartják, hogy elvonult a Kijevi Barlangkolostorba, amelynek lehetséges, hogy az egyik alapítója volt.

Ilarion műve^[74] az Elmélkedés a „törvényről" és a „kegyelemről", amely nemcsak a bizánci retorika szabályai szerint megírt ünnepi szónoklat, hanem egyszersmind politikai beszéd (Szlovo) is, amely a fiatal, keresztény Rusz történelmi és politikai eseményeihez kapcsolódik, az Ó- és Újszövetség szembeállítása révén a kereszténység egyetemes, minden nép által szabadon választható jellegét hangsúlyozza, és kifejezi a szerző örömét Rusz megkeresztelkedése kapcsán. A mű három könnyen és jól elkülönülő részre tagolódik: az első a „törvényről” és a „kegyelemről szól, a második a kereszténység felvételének fontosságát és jelentőségét hangsúlyozza Rusz szempontjából, a harmadik rész pedig Vlagyimir Szvjatoszlavics és Bölcs Jaroszláv fejedelmek tevékenységének dicsőítése és magasztalása.

A beszéd első része párhuzamaival és éles kontrasztjaival szolgálja a szerző alapgondolatát. Az Ószövetséget és Újszövetséget összevetve vonja le a következtetést: „Mózes pedig törvényt hozott a Sínai-hegyről, nem pedig kegyelmet, nem magát az igazságot, csak annak árnyékát.” A „törvény”, amelyet Isten csak a zsidó népnek rendelt, az utóbbi pedig a „kegyelem" — minden keresztény nép ajándéka. A két vallás, két kultúra éles kontrasztját szimbólumok szemléltetik: a „törvény” „kiszáradt tó”, „sötétség”, a tél „fagya”, alig pislákoló „holdfény”, míg a „kegyelem” „bővizű forrás”, „melengetően, éltetően, fényesen sütő nap”.

A második részben Ilarion a „kegyelem” kijevi diadalát részletezi. Öntudatosan, de mértéktartóan így ír: „Az üdvözítő hit elterjedt az egész földön, és eljutott a mi orosz népünkhöz is. A törvény tava kiszáradt, az evangéliumi forrás bővizűen csordult, s elborítván az egész földet, elárasztott bennünket is. Így aztán valamennyi kereszténnyel együtt mi is áldjuk a Szentháromságot, Judea pedig hallgat…” Ezzel Ilarion kinyilvánítja, hogy az evangéliumi kegyelemnek köszönhetően a Kijevi Rusz minden más országgal, így Bizánccal is egyenlő. A második részben párhuzamok és hasonlatok dominálnak. Abból kiindulva, hogy: „Minden ország, város és ember tiszteli és dicsőíti a maga tanítóit, akik őket az igaz hitre vezérelték..”— a következő felhívással fordul honfitársaihoz: „Dicsérjük hát mi is erőnkhöz mérten, akár esendő szavakkal, a mi tanítónkat és nevelőnket, országunk hatalmas fejedelmét, a nagy és csodálatos dolgokat véghezvivő Vlagyimirt…”. Ilarion hangsúlyozza, hogy ahogyan a Törvény (Ószövetség) csak előhírnöke volt a Kegyelemnek (Újszövetségnek), úgy a megkeresztelkedés előtti időszak orosz fejedelmei, akik „nem szegény és ismeretlen ország trónján ültek, hanem a hatalmas orosz földön uralkodtak, s ezt a földet ismerik és dicsőítik az egész világon” méltó elődei voltak Vlagyimirnak és fiának, Bölcs Jaroszlávnak.

Az „Elmélkedés” harmadik részében a szónok hangja még emelkedettebbé válik. Himnuszt ír prózában elsősorban Vlagyimirról és fiáról, Bölcs Jaroszlavról, aki Vlagyimir életművének méltó folytatója és beteljesítője: „Ó, boldog Vlagyimir! A te igaz hited tanúja Mária istenanya szent temploma, amelyet a keresztség tiszteletére emeltél, s amelyben — az arkangyal kürtszavára várva — daliás tested pihen mind a mai napig. Jó és hű tanú Georgij (Jaroszláv keresztségben kapott neve) fiad is, akit az Úr hatalmad örökösévé tett. Nem szegi meg ő a te törvényeidet, hanem erősíti azokat; nem csorbítja igaz hitedet, hanem még teljesebbé teszi; nem torzítja, hanem istápolja azt. Ő végzé be, amit te kezdtél el, amiként Salamon beteljesíté Dávid művét: Isten bölcsességének tiszteletére, városod megszentelésére hatalmas és szent székesegyházat emelt, s feldíszíti minden szépséggel: arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és míves edényekkel. E mérhetetlen sok kinccsel ékesített székesegyházat csodálják és dicsőítik még a szomszédos országokban is, hiszen nincs hozzá hasonló az egész északi féltekén, kelettől nyugatig. Kijevet, dicső székvárosodat méltósággal koszorúzá, s népével együtt a keresztények megsegítésére mindig kész Szűzanya oltalmába ajánlá...”

Szenvedélyes szónoklatában Ilarion a halott Vlagyimirhoz mint élőhöz szól: „Kelj fel, ó, fejedelmek legdicsőbbike! Kelj fel koporsódból, ébredj álmodból! Hiszen nem haltál meg, hanem aluszol a nagy feltámadásig. Kelj fel, nem haltál meg, nem illő hozzád a halál, mert hittél az örök életet jelképező Krisztusban! Ébredj álmaidból, emeld fel tekintetedet, és lásd, mily tisztelettel övez téged az Úr a mennyekben és itt a földön is, megörökítvén emlékedet fiadban.

Kelj fel, tekints fiadra, Georgijra, a te kedves magzatodra, …tekints reá, ki országod trónját díszíti! Örvendezz hát és vigadj! Tekints istenfélő menyedre, Irinára, unokáidra és dédunokáidra, miként védelmezik, Isten oltalmában élve, az igaz hitet, amit örökül hagytál rájuk! Látogatják a szent templomokat, dicsőítik Krisztust, tisztelik az ő nevét. Tekints e méltóságteljesen tündöklő városra is, a pompázó templomokra, az erősödő keresztény hitre.” (Iglói Endre fordítása.)

Beszédének befejező részében Ilarion maradandó emléket állít a XI. század közepén fénykorát élő Kijevi Államnak (Rusznak), szinte magunk előtt látjuk Kijevet, a „templomokkal ékes, méltósággal tündöklő" keresztény várost, amelyről a szemtanúk Európa-szerte elismeréssel szóltak. Jaroszláv uralkodása alatt épült ki az óorosz egyház szervezete, jött létre Kijevben a metropolita székhelye, ekkor alakult ki a Kijevi Barlangkolostor. Innen jöttek 1046 táján I. András király feleségével orosz bazilita szerzetesek Visegrádra és Tihanyba, ahol a remetelakok ma is láthatók. Jaroszláv uralkodása alatt állították össze az első Orosz törvénykönyvet (Russzkaja Pravda) Ilariont nemcsak vallási szempontok, hanem hazafias érzelmei is ösztönözték műve megírására. Nála figyelhető meg először az orosz irodalomban a kereszténységnek és a hazaszeretetnek az összekapcsolódása, ami a továbbiakban az orosz irodalom egyik jellemző vonása lesz.

Természetesen Ilarion műve nem az egyetlen emléke a kijevi korszak szónoki prózájának. Éppen egy évszázaddal később, a XII. század közepén nagy tekintélynek örvendtek KLIMENT SZMOLJATYICS (†1164 után) alkotásai. Kliment Szmoljatyicsról a krónika azt írta: „olyan írástudó és filozófus volt, amilyen még nem volt Rusz földjén.” Kliment életéről nagyon keveset tudunk. Mint a neve utal rá, Szmolenszk szülötte volt, a Kijev alatt található (Zarubszkij) kolostorban volt szerzetes, amikor 1147-ban Izjaszlav Msztyiszlavics elhatározta, hogy őt emeli a metropolitaszékbe. Ám Izjaszlav azon kísérlete, hogy az oroszok közül való metropolitát neveztessen ki a konstantinápolyi pátriárka áldása nélkül, számos görög származású főpap ellenállását váltotta ki, ezért Kliment főpapi helyzete ingatag volt, és amikor 1154-ben Izjaszlav fejedelem elhunyt, kénytelen volt távozni a metropolitaszékből. Munkásságáról is keveset tudunk. Csak egy művet tekinthetünk kétségtelenül az ő alkotásának, amelynek keletkezési körülményeiről tudható, hogy Rosztyiszlav szmolenszki fejedelem megbízásából vagy legalább is annak tudtával egy bizonyos Foma (Tamás) nevű pap, ― akit valamivel megbánthatott ― levélben becsvágyónak és önhittnek bélyegzi a püspököt, aki filozófusnak képzeli magát, és azzal vádolja, hogy Homéroszra, Arisztotelészre és Platónra támaszkodik, vakon követve a pogány bölcselőket, ahelyett hogy a keresztény atyákra hagyatkozna. Kliment a vádaskodó levelet nyilvánosan felolvasta a fejedelem előtt, majd terjedelmes válaszlevelet írt, amely Levél Fomához (Poszlanyije k Fome) címmel maradt ránk. Ebben higgadt érveléssel hárítja el az ellene felhozott vádakat, és kifejti, hogy a keresztény egyházatyák sem szégyelltek Arisztotelésztől és Platóntól tanulni. Továbbá, védelmezi a Biblia allegorikus (példázatokkal történő) és nem szó szerinti értelmezésének jogosságát. Bár az írás csak töredékesen maradt ránk, mégis Kliment Szmoljatyics írói képzettségéről és a fejedelmi udvarban folyó kulturális élet elevenségéről tanúskodik az a tény, hogy az antik szerzőknek a prédikációkban és episztolákban történő idézése ilyen vitát volt képes kiváltani.

Sajnos ismereteink a XII. század ünnepi és tanító szónoki művészetéről nagyon hiányosak. A XII. század második feléből csak egyetlen jelentős hitszónok munkássága ismeretes számunkra: Kirill Turovszkijé.

KIRILL TUROVSZKIJ (†1182 körül) későbbi életírása (legendája) szerint korán szerzetes lett, a magányos remete életformát választotta. Remete-szerzetessége idején Isten igéjének lelkes tolmácsolója. Majd a fejedelem és a város lakóinak kérlelésére (1169 előtt) elfogadta a püspöki széket Kijevi Rusz észak-nyugati részén található Turov városban. 1182 körül hunyt el. Számos alkotás szerzősége, amely a nevét viseli, vitatható, viszont nagy valószínűséggel az ő alkotása nyolc, a húsvéti ünnepkörhöz tartozó egyházi ünnepre írt prédikáció,^[75]<!75--> és számos (legalább 21) ima^[76] valamint a szerzetesi élethez kapcsolódó néhány példázat. Műveinek tematikája az egyházi ünnepek allegorikus értelmének a magyarázata, vagyis szónokművészete a Kliment. Szmoljatyics képviselte, példázatokon keresztül történő bibliai értelmezés folytatását jelenti.

Műveinek olyan nagy volt a tekintélye, hogy a legismertebb bizánci rétorok műveivel közös gyűjteményekben (Zlatouszt, Zlatosztruj) szerepelnek. Ő az óorosz „Aranyszájú". Ünnepnapokra írt beszédei a retorikai szabályok és eszközök magas fokú ismeretéről és virtuóz alkalmazásáról tanúskodnak. Prédikációiban igyekszik hallgatóit az örömteli evangéliumi esemény részeseivé tenni, és szavaival „mint virággal az ünnepet díszíteni.” Az ünnep kapcsán érzett örömének felel meg beszédeinek eufórikus hangvétele. Beszédeinek népszerűsége hosszú évszázadokon át fennmaradt. Művei ugyan a bizánci szónokművészet szabályainak kiváló ismeretéről tanúskodnak, de az alább idézendő részletben Kirill a tavasszal megújuló természet eleven képeivel ügyesen von párhuzamot a megújuló természet és Krisztus húsvéti feltámadásának lélekemelő ünnepe között: „Tavasz pompázik immár, életre keltve a földi világot: a viharos szelek lecsendesedtek, a vetés jó termést ígér, s a magot tápláló föld zöld pázsittal takarózik. Mert a tavasz Krisztus szép hite, amely a keresztségben újjászüli az emberi nemet; a viharos szelek bűnre készültek, de a bűnbánat már erénnyé változtatta azokat, s érlelődnek a léleknemesítő gyümölcsök. A mi lényünk földje is magába fogadja az isteni tanítás magját, s azt, aki féli az Istent, a megváltó lélek mindig újjászüli...” „A fákon most új ágak sarjadnak, illatos virágok nyiladoznak, a kertek édes illatot árasztanak, s a szántóvetők reménykedve dolgoznak, s a termést adó Krisztushoz fohászkodnak.”^[77]

AZ ÉVKÖNYVÍRÁS KEZDETEI

A RÉGMÚLT IDŐK ELBESZÉLÉSE (POVESZTY VREMENNIH LET)

A nagysága csúcspontján levő államnak szüksége volt írott történelemre. Minden nép ismeri és őrzi emlékezetében a maga történelmét. Különböző hagyományokban, legendákban és énekekben maradtak fenn és nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak a szlávok múltjára vonatkozó ismeretek.

Sajnos, a kijevi korszakból eredetiben nem maradt ránk egyetlen kódex (évkönyv) sem. Valószínűleg a XI. század eleje óta készültek Kijevben és Novgorodban feljegyzések, amelyek a század 60-as 70-es éveiben a Barlagkolostor szerzetese Nyikon munkásságának köszönhetően kronológiai rendben sorakoznak, és a század végére az Őskrónikának („nacsalnij szvod”) nevezett évkönyvi elbeszéléssé álltak össze.^[78] Az Őskrónika szerkesztője folytatta a Nyikon-féle gyűjteményt, kiegészítve azt az 1073—1095 közötti események elbeszélésével. Szemrehányással illeti a fejedelmeket a belviszályok miatt és azért, hogy nem óvják az orosz föld egységét. Az orosz források mellett felhasználja a legrégibb orosz kronográf-kompilációt („Hronograf po velikomu izlozsenyiju”), amelyből részleteket emel be a saját évkönyvi elbeszélésébe:pl. Aszkold és Dir hadjárata Cárgrád ellen (a 866. évnél olvasható), vagy Igor hadjárata Cárgrád ellen (a 941. évnél). Majd végleges évkönyvi és irodalmi formába legkésőbb 1113 körül Nyesztor, a Barlangkolostor tudós szerzetese öntötte őket. Ám ez az első szerkesztés nem maradt ránk. A tudományban a kezdő sorairól Poveszty vremennih letnek (A régmúlt idők elbeszélése)^[79] nevezett emléket csak későbbi másolatokból ismerjük, amelyek közül a két legfontosabb: a Lavrentyij- vagy Laurentius-évkönyv (1377) és az Ipatyij- vagy Hypatius-évkönyv (1420-as évek). Az előbbi, az évkönyv utolsó szerző-kompilátora, Lavrentyij (Laurentius = Lőrinc) szerzetes nevét viseli, az Ipatyij-évkönyv pedig a kosztromai Szt Hypatius kolostorról kapta a nevét, ahol N. M. Karamzin rátalált. Igen fontos még az első novgorodi évkönyv a XIV. századból, amely nevében keletkezési helyére utal. Mind a Lavrentyij-évkönyv, mind az Ipatyij-évkönyv gyűjteményben maradt fenn. Az előbbiben a PVL szövegét az észak-orosz Szuzdali évkönyv folytatja, amely 1305-ig beszéli el az eseményeket. Az Ipatyij-évkönyvben pedig a PVL-en kívül a Kijevi és a Halics-Volhiniai évkönyv eseményeit olvashatjuk 1292-ig.

Az évkönyvek későbbi másolatait még nagyobb időszak választja el az általuk leírt történelmi eseményektől. Ez azt jelenti, hogy a történészek az orosz krónikaírás legrégibb korszakának keletkezéstörténetét az említett krónikagyűjtemények alapos összehasonlító vizsgálata alapján kénytelenek rekonstruálni. Az évkönyvírás történetének tanulmányozását nehezíti az a körülmény is, hogy a legtöbb évkönyv több krónika összeszerkesztése, gyűjteménye.

Az említett három kódex, mint arra Font Márta rámutat,^[80] három különböző szöveghagyományt is képvisel: „az első a vlagyimir—szuzdali majd moszkvai fejedelmekét, a második a kijevi és halics—volhíniai fejedelmekét, a harmadik a novgorodi területét. Mindegyik kódex egy-egy kódexcsaládot is reprezentál, a hozzájuk kapcsolódó más-más (későbbi keletkezésű) kódexekkel együtt. A nagyszámú kódexből, amelyet a keleti szláv nyelveken ugyancsak letopisz szóval jelölnek, a századforduló forrás-kritikája állapította meg annak a legelső évkönyvnek a létezését, amellyel minden későbbi kódex szövege kezdődik. Korábban Nyesztor-krónikának is nevezték, ez azonban nem pontos, mivel a krónika több nemzedék krónikásainak munkája, Nyesztor csak az egyik szerző volt. A PVL szövegét rekonstruálták a létező három redakció (szövegváltozat) alapján”.

Megállapítható volt, hogy a PVL a 12. század elején keletkezett (1113) és rövid időn belül két alkalommal is újra írták—átdolgozták: 1116-ban és 1118-ban. Tudnunk kell, hogy Nyesztor kortársának, Szvjatopolk kijevi nagyfejedelemnek a viszonya a Barlangkolostorral fordulatokban bővelkedett. Az évekig tartó ellenségeskedést követően a nagyfejedelem 1095-ben szövetséget köt a kolostorral. Az évkönyv politikai jelentőségét is felismerve, a történetírást igyekezett a maga javára kamatoztatni. Célját el is érte, mert az 1113. évi első változatban Nyesztor rokonszenves portrét fest a nagyfejedelemről, méltatja politikai megfontoltságát és széles látókörét. Szvjatopolk 1113-ban bekövetkezett halála után egykori vetélytársa, Vlagyimir Monomah lett a nagyfejedelem. Az évkönyvírás folytatását az általa alapított kijevi Vidubecki-kolostor szerzeteseire bízta, akik természetesen mecénásuk álláspontját képviselték, és az ő értékelését magukévá téve, a krónika Szvjatopolk uralkodásával foglalkozó befejező részét átdolgozták. Az új, 1116-ban elkészült változat megfogalmazója, SZILVESZTER apát Vlagyimir Monomah alakját állítja előtérbe, és az ő államférfiúi erényeit hangsúlyozza, azaz az átdolgozás Vlagyimir Monomah felfogásának megfelelőn történt.

Már a PVL keletkezéstörténete is jelzi, hogy az évkönyvírást a 12. századra más kolostorokban is művelték, és azt is, hogy a fejedelmi udvar gondolkodásmódja nyomot hagyott a krónikákban akkor is, ha azok a kolostorokban fogalmazódtak. A 12. századtól több püspökség székhelyén és fejedelmi udvarban is készítettek történeti feljegyzéseket. Kialakult a területi évkönyvírás, amelynek lényegében három nagy központja alakult ki: Novgorod őrizte meg a legnagyobb terjedelmű történeti anyagot; ezt követte a vlagyimir-szuzdali terület, amely a 12—13. század fordulójától tudatos hagyományőrző szerepet is vállalt és a tatár hódítást követően ez csak tovább erősödött. Ezért maradt meg itt több kijevi kézirat is. Végül a harmadik történetíró központ a délnyugati régió, amelynek évkönyvírása igen korai, de csak egy kódexcsalád viszi tovább a történeti feljegyzéseket a 13. század végéig, ott törést szenved.

Az elmondottak azt mutatják, hogy művelt és képzett szerzetes krónikások vettek részt a PVL közel egy évszázados szerkesztésében, akik a társaik által felhalmozott anyagot meghatározott szempontok szerint elrendezték, biztosították egységes szemléletét, eszmeiségét. Nyikon, Nyesztor és Szilveszter közös érdeme, hogy az Őskrónika válaszolni tud az első soraiban megfogalmazott azon kérdésre, hogy „honnan származott Ruszföld, ki volt Kijev első fejedelme, és hogyan jött létre Ruszföld". Az őskrónika egységét biztosítja egyrészt a kort még uraló providencialista történelemszemlélet, amely minden földi esemény, jelenség végokának, eleve elrendelőjének Istent tartja, másrészt az első orosz krónikások hazafisága. A Régmúlt idők elbeszélése a Kijevi Rusznak írásban rögzített története: az állam létrejöttének, a pogány orosz fejedelmek örökségét vállaló, a keresztény Rusz nagyságát bemutató és a kezdődő feudális széttagolódás veszélyeire figyelmeztető, a feudális uralkodó osztály önérzetét is kifejező kordokumentum. Feudális és vallásos eszmeisége kiterjed az egész óorosz népiségre, amelynek érdeke volt az állam politikai egysége, biztonsága és nyugalma. A RÉGMÚLT IDŐK ELBESZÉLÉSÉt áthatja a szláv népek közös eredetének és összetartozásának a tudata. Keletkezése összefonódik a kora feudális Kijevi Állam (Rusz) XI. századi történetével és a századfordulót követő évtizeddel.

Mivel a PVL több krónikásnemzedék munkálkodásának az eredménye, különböző időszakokban keletkezett rétegekből áll, az események előadásmódja sem egységes: évenkénti bejegyzések, rövid közlések, évkönyvi elbeszélések, legendák váltakoznak szemléletes történelmi elbeszélésekkel. A krónikások sokféle írott forrásra, egyebek között orosz, görög, bolgár, nyugati szláv nyelvűekre támaszkodtak.

A régmúlt idők elbeszélésében a bevezető részben nincsenek dátumok. A középkori történetírás emlékeire, a krónikákra jellemző volt, hogy az eseményeket a „kezdetektől”, azaz a világ teremtésétől beszélték el, az uralkodó dinasztiák genealógiáját mitikus személyek, hősök, sőt istenségekre vezették vissza. Nyesztor számára ilyen kiindulási pontul a vízözön szolgál. A bibliai történet szerint Isten megharagudott a különböző bűnökben tobzódó emberiségre, ezért elhatározta, hogy elpusztítja azt, vízözönt bocsátva a földre. Csak Noé, felesége és három fia: Sém, Hám, Jáfet menekült meg, akiknek leszármazottai népesítették be a földet. Majd a bábeli torony lerombolása után Isten az addig egységes emberiség nyelvét összekeverte és 72 nyelvre (népre) tagolta. A bizánci krónikákat követve Nyesztor felsorolja, melyik fiúnak milyen „földek” (népek) jutottak. A bizánci felsorolásban, természetesen, nem szerepeltek a szlávok. A krónikás azonban ügyesen bekapcsolja a szlávokat a világtörténelembe, ugyanis Illíria említése után beírja a szlávokat (szlovjane), majd amikor részletesebben leírja a szlávoknak jutott területeket, egymás után sorolja ezek folyóit: Dnyeper, Deszna, Pripjaty, Dvina, Volhov, Volga, valamint azokat a szláv törzseket, amelyek benépesítették a Kelet-Európai síkságot. A szlávok tehát Jáfet örökösei, akik a görögökhöz hasonlóan az európai népek egységes családjához tartoznak.

Ezek után az évkönyvíró a szlávok történetére tér át: érdekli a szláv népek sorsa, azok szokásai a régmúltban (V — VI. században), a keleti szláv törzsek megtelepedése a Dnyeper és mellékfolyói völgyében, a Volhov és az Ilmeny-tó, a Volga és Káma között, valamint a Dnyeszter vidékén. Szóbeli legendákhoz folyamodik, azaz cselekménybe ágyazva magyarázza az egyes törzsek, városok keletkezését és nevét. Nyesztor felsorolja a szláv nemzetségeket, de elsősorban a keleti szlávokkal foglalkozik részletesen. Közülük kiemeli a poljanokat, Kijevnek és környékének a lakóit, akik kitűnnek okosságukkal, keresztényekre jellemző szokásaikkal (eltérően a többi, még pogány nemzetségtől). Azt mondja, hogy a Dnyeper partján már korábban (V-VI. sz.) poljanok laktak, akik „nemzetségi kötelékben éltek, és a maguk urai voltak. Fejedelmeiket Kijnek, Scseknek és Horivnak hívták, s a három fivérnek volt egy Libegy nevű húga is. Kij azon a hegyen élt, amelyről a Boricsev-lejtő ereszkedik alá. Scsek egy másik, Horiv egy harmadik hegyen épített magának palotát. A legidősebb fivér tiszteletére várost is építettek, amelyet róla Kijevnek neveztek el. Ezt a várost nagy lomb- és fenyőerdők vették körül, s a fejedelmek kíséretükkel ezekben vadásztak." Úgy tűnik, hogy ez a változat a XII. század elején nem lehetett általánosan elfogadott, ezért Nyesztor védelmébe veszi a legenda állítását, hogy Kij fejedelem volt. Mint mondja, egyesek szerint Kij révész volt. Abban az időben a Dnyeper partján valóban volt egy rév. De ha Kij révész lett volna — érvel Nyesztor —, akkor aligha kereste volna fel Konstantinápolyban a császárt, „csak azt nem tudjuk, melyiket". Annyit azonban tudunk — írja Nyesztor az évkönyvben —, hogy a „császár nagy tisztelettel fogadta, legalábbis így beszélik". Az így beszélik, úgy mondják kifejezések egyértelműen arra utalnak, hogy a történet szájhagyományokon alapul.

A „varégektől a görögökhöz” vezető „nagy vízi út” leírása végén a krónikás említést tesz arról, hogy a Dnyeper a Fekete tengerbe ömlik, amelyet „Orosznak” mondanak, mivel annak partjainál tanított, ahogyan beszélik, Szent András apostol, Péter testvére. Szt. Andrásnak Rusz, illetve a poljanok földjén tett látogatását elbeszélő egyházi történetben is világos utalás van („ahogyan beszélik”) a történet szóbeli eredetére. Azzal, hogy a krónikás a mű elején beszéli el ezt a látogatást, azt sugallja, hogy Rusz megkeresztelése nem Bizáncnak, hanem magának András apostolnak, Krisztus tanítványának az érdeme, aki bejárva a „varégektől a görögökhöz” vezető „nagy vízi utat,” Kijevhez érve megjövendölte, hogy ott „felragyog majd az isteni kegyelem”, és nagy keresztény város lesz. Ez a legenda összekapcsolódik azzal, amit András apostol a novgorodi szlávok földjén látott, a déli ember számára különös gőzfürdőzés (szaunázás) szokásával.

Nyesztor és elődei a szlávok, majd a keleti szlávok őstörténetének megírásához — a szájhagyományból hiányzó részek pótlására — gyakran fordultak írott, többnyire bizánci forrásokhoz, ha azok a hiányzó láncszemek pótlására megfelelő adalékot kínáltak. Az évkönyvírók a bizánci krónikákból nem összefüggő részleteket, hanem a helyi igényeknek megfelelően átfogalmazható keresztény mitológiai töredékeket és olyan dokumentumokat (pl. görög—orosz szerződéseket) vettek át, amelyek igazolták a kijevi fejedelmeknek egész Rusz érdekeit szolgáló politikáját, erősítették a Kijevi Állam keresztény szellemiséget, meghatározták Kijev helyét a keresztény világban, mindenekelőtt az ortodox keresztény népek között. Ezek a források ugyanis „tudós" irodalomként elfogadottak voltak, és tekintélyük az orosz évkönyv hitelét is növelte. A Kijevi Ruszban történt eseményeket a krónikások a bizánci és bolgár történelem eseményeivel összefüggésben szemlélik, tudatában vannak a szlávok első „apostoli tanítói” Konstan-Cirill és Metód kulturális missziója, a szláv írás és a szlávok első irodalmi nyelve megteremtésének jelentőségével.

Az első dátum, amely kiindulásul szolgál a további események évek szerinti elrendezéséhez az Őskrónikában, a világ teremtésétől számított 6360. év (6360-5508=852.év), amikor a „görög krónikában” először említik a „rusz földet” (russzkaja zemlja). Ez a dátum lehetővé teszi, hogy a krónikás az összes későbbi eseményt évek szerinti (kronológiai) sorba rendezze, a régi események közül kihagyja azokat, amelyek már nem voltak aktuálisak vagy nem feleltek meg a kor vagy az évkönyvíró igényeinek, illetve újabb, aktuális eseményeket jegyezzen be az évkönyvbe. Másfelől a kronológiai elv az olvasóban erősítette azt a benyomást, hogy a történelmet az események láncolata alkotja, amelyet a Kijevi Rusz uralkodóinak genealógiai és nemzetségi kapcsolata és a fejedelmi hatalom Ruriktól (az Őskrónikában) Vlagyimir Monomahig tartó folytonossága tovább erősített. Az Őskrónikában a 862. évnél olvasható történet elbeszéli, hogy Novgorodban az előkelőségek (bojárok) között viszály tört ki, és a rend helyreállítására behívták a szomszédos varég fejedelmeket: Rurikot, Szineuszt és Truvort. A három fivér közül az utóbbi kettőnek az orosz történelemben nincs jelentős szerepe. Annál jelentősebb Rurik, a legidősebb fivér, aki élete végéig Novgorod fejedelme maradt. Rurik egész Rusz nevű nemzetségével költözött át a szlávok földjére, ahol asszimilálódott, miközben a szlávoknak kölcsönözte saját törzsének „rusz” a nevét. A szóbeli monda Rurikot a róla elnevezett dinasztia legendás megalapítójának nevezi, Nyesztor viszont Rurikot nem csupán a dinasztia fejének, hanem államalapítónak is tartja.

Az események kronológiai elrendezése lehetővé tette azt is, hogy az évkönyvbe különböző jellegű és műfajú anyagot vegyen fel a krónikás. A legegyszerűbb évkönyvi egység a lakonikus évkönyvi bejegyzés, amely pusztán valamilyen tény érzelmektől mentes közlésére korlátozódik. Ugyanakkor maga az a tény, hogy valamit feljegyeztek a krónikába, annak fontosságát jelenti a középkori krónikás szemszögéből. (Pl.”A 6377. évben (869) megkereszteltetett az egész Bolgár föld”, vagy: ”6481. évben (973) uralkodni kezdett Jaropolk”). Érdekes, hogy ezekben a feljegyzésekben többnyire az első helyen az ige áll, ami az adott cselekvés fontosságára utal. Természetesen sok olyan feljegyzés is van, amelyek bővebben szólnak az adott eseményről. Nemcsak a fejedelem tettét rögzítik, hanem rámutatnak annak eredményességére is. Mind a rövid, mind a terjedelmesebb évkönyvi bejegyzés dokumentum erejű: rövid, egyszerű, világos, ami a közlésnek fontosságot, kifejező erőt kölcsönöz.

Fontos, hogy az évkönyvíró figyelmét mindenekelőtt az esemény, a történés köti le. Ezt követi a fejedelmek haláláról szóló híradás, ritkában gyerekeinek születéséről vagy házasságra lépéséről szóló tudósítás. Jelentős helyet foglal el az Őskrónikában a fejedelmek templom- és/vagy városépítő tevékenységének a méltatása. A közvetlen egyházi eseményekre vonatkozó közlések viszonylag szerény számban fordulnak elő benne. Igaz, hogy leírja a krónika Borisz és Gleb (Vlagyimir fejedelem politikai okokból meggyilkolt fiai) ereklyéinek rituális átszállítását, közli a kijevi Barlangkolostor létrejöttéről, Feodoszij (Theodosius) apát haláláról, valamint a Barlangkolostor szerzeteseinek emlékezetre méltó tetteiről szóló mondákat és történéseket. Ez érthető, ha figyelembe vesszük a Barlangkolostor szerepét az Őskrónika létrejöttében, valamint Borisz és Gleb kultuszának fontosságát az állami és egyházi függetlenségét megerősíteni törekvő Kijevi Rusz politikája számára. A Kijevi Ruszban az évkönyvíró szerzetesek mind a gazdasági és kulturális életében egyaránt lényeges szerepet tulajdonítanak a Barlangkolostornak. Ezért beépítik az évkönyvbe a XI. századi legendákat, a fejedelmek és a kolostori szerzetesek történeteit is, méltatják hőstetteiket.

Az évkönyvi híradások másik fontos csoportját a különböző égi- és természeti jelenségekről (hold- és napfogyatkozás, földrengés, stb.), katasztrófákról, járványokról szóló közlések képezik. A krónikás kapcsolatot feltételez a rendkívüli természeti jelenségek, az emberek élete és a történelmi események között. A bizánci krónikákból is táplálkozó történelmi tapasztalat annak megfogalmazására készteti az Őskrónika íróját, hogy az égi jelek nem jót jelentenek, hanem valami rossznak (háború, éhínség, járvány, stb.) az előjelei.

A változatos témájú közléseket a krónikás, ha szükséges volt, egy közös évkönyvi egységben (cikkelyben) egyesíthette. Az Őskrónikát alkotó szövegekben elkülöníthetünk történeti legendákat, toponímiai mondákat, a fejedelem fegyveres kíséretével (druzsinával) kapcsolatos hősi regét, szentek életét elbeszélő legendát, valamint történeti mondát és elbeszélést.

A mának is érdekes, szépirodalmi jelzővel illethető történeteket az Őskrónikában a szájhagyomány szolgáltatja. Ezek pogány időkből származó mondák, amelyek a megkeresztelkedést követően a szájhagyományban tovább formálódtak, majd, mint lejegyzett legendák és önálló elbeszélések bekerültek az évkönyvbe, mert alkalmasak voltak a kijevi hősi eszmény népszerűsítésére, a nép öntudatának, önismeretének és történelmi tudatának érzékletes bemutatására.

Az első kijevi fejedelmek (Oleg, Igor, Olga és Szvjatoszlav, valamint Vlagyimir) jellemzése a szóbeli történeti hagyományokra és legendákra visszavezethető elbeszéléseken alapul. A róluk szóló elbeszélésekben különösen megmutatkozik az az ábrázolási mód, amelyet D. SZ. Lihacsov epikus stílusnak nevezett. A stílus azonban a középkori irodalomban nem pusztán az ábrázolási módot, a szűken értelmezett nyelvi eszközöket jelenti, hanem sajátos világfelfogást, és sajátos megközelítési módot, és természetesen azoknak az ábrázolási fogásoknak (köztük a nyelvieknek is) az összességét, amelyek segítségével ezek megvalósulnak.

A 879. évnél olvasható, hogy meghalt Rurik, miután a nemzetségéből való Olegre bízta a fejedelemségét és fiát, a még gyermek Igort. A 882. év pedig arról tudósít, hogy Oleg nagyszámú harcossal hadba indult, és görög földre igyekeztében — a Dnyeperen lefelé ereszkedve, egy helyen a magas parton „várost" pillantott meg. Amikor megtudta, hogy ezt a várost Kijevnek hívják és poljánok lakják, megszakította útját. Kereskedőnek mondta magát, harcosait meg elrejtve, az akkori kijevi fejedelmeket, Aszkoldot és Dirt lecsalta a „hegyről", majd tudtukra adta, hogy mivel nem fejedelmek és nem is fejedelmi nemzetség sarjai, nincs joguk az uralkodásra. Kijelentve, hogy ő a fejedelem rokona, és előhozatva a kíséretében levő Igort, Rurik „fiát", mint Kijev valódi fejedelmét emeli magasba, és megölette Aszkoldot és Dirt. Távolabbi útjáról ezúttal lemondva maga foglalta el a kijevi trónt a következő szavak kíséretében: „Legyen ez az orosz városok anyja!" Oleg, megszilárdítva kijevi trónját, többször is haddal vonult Cárgrád (Konstantinápoly) ellen. Portyázásainak célja a császárváros megsarcolása és az oroszoknak kedvező kereskedelmi feltételeket biztosító békeszerződések megkötése volt, amit el is ért.

A későbbi híradások arról tudósítanak, hogy Oleg egymás után hódoltatja be a szláv törzseket. A 885. évnél arról olvashatunk, hogy a ragyimicsek törzsét, akik addig a kazároknak adóztak, most ő adóztatja meg, hatalmát pedig kiterjesztette még a poljanok, drevljanok, szeverjanok törzsére, az ulicsek és tivercek törzsével pedig hadban állt. Hamarosan ezután, a 898. évnél írja le a krónikás a magyarok őseinek (az évkönyvben: ugri, azaz ugorok) Kijev melletti elvonulását. Nekünk magyaroknak érdemes ezt a tudósítást szó szerint idézni:”898. évben vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen, amelyet most Magyarnak (Ugorszkoje) neveznek, és a Dnyeperhez érkezvén, felállították sátraikat; mert úgy vándoroltak, mint most (azaz a XII. sz. elején) a kunok (polovci). Kelet felől ideérkezve, átkeltek a nagy hegyeken, amelyeket Magyar (Ugor) hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdtek az ott élő volochokkal (vlah) és szlávokkal (slovĕni). Azelőtt ugyanis szlávok éltek ott, és a volochok elfoglalták a szlávok földjét, majd pedig a magyarok elűzték a volochokat és örökölték azt a földet, és letelepedtek a szlávok közé, behódoltatván őket maguknak, és ettől kezdve nevezték azt a földet Magyarnak (Ugornak)). És hadakozni kezdtek a magyarok a görögökkel, és behódoltatták a Thrák– és Makedonföldet egészen Szalonikiig (Szelunyig). Majd háborút kezdtek a morvák és a csehek ellen”. Ennek a tudósításnak, illetve értelmezésének fontos szerepe van a magyarok honfoglalás kori történetére vonatkozólag.

Oleg hadi fortélyát, katonai leleményességét méltatja a krónikás a 907. évnél olvasható elbeszélésében. Mivel a görögök az Aranyszarv öbölt eltorlaszolták és bezárkóztak városukba, így Konstantinápoly bevehetetlen volt. Ezért Oleg partra szállította seregét, szárazra vontatta a hajókat is, Ezekre kerekeket szereltetett és vitorlát erősített rájuk. Így azután felvonva a vitorlákat, hátszéllel sikerült meglepnie a görögöket, akik meg sem próbálkoztak a védekezéssel, hanem készek voltak a fejedelem által kiszabot jelentős hadisarc megfizetésére. Amikor Oleg megállította csapatait, a görögök kenyérrel és borral járultak elé, de Oleg átlátva a görögök ármánykodását, a bort nem fogadta el, mert mérgezett volt. A görögök ekkor ijedtükben így beszéltek: „Ez nem is Oleg, hanem Szent Demeter, akit az Isten küldött ellenünk.” Végül Oleg szimbolikusan is tudatta velük győzelmét: pajzsát Cárgrád kapujára függesztette.

A bölcs Olegtől, a sikeres hódító fejedelemtől a 912. évnél olvasható mondában búcsúzik a krónikás. Oleg pogány volt, s egyszer a jósokhoz fordult, mert tudni akarta, hogyan fog meghalni. A jós megjövendölte, hogy a fejedelemnek kedvenc lova okozza a halálát. Oleg komolyan vette a jövendölést és megvált a lovától, amelyet azonban nem pusztított el, hanem lovászának féltő gondoskodására bízott. Aztán hadba vonult a görögök ellen, s az ötödik évben, amikor hazatért, eszébe jutott a kedvenc lova. Érdeklődésére a jósok közölték, hogy a ló már régen „meghalt”. Oleg felszabadultan nevetett és kigúnyolta a jósokat, hazugnak nevezte a jövendölésüket. Ezután látni akarta egykori lovának a csontjait. El is vezették arra a helyre, ahol a ló csupasz csontjai temetetlenül hevertek. Lováról leszállva, nevetve kérdezte: „talán ettől a koponyától kellene meghalnom?” miközben az egyik lábával a koponyára lépett. Ekkor a ló koponyájából előkúszott egy kígyó, megmarta Oleg lábát, amitől a jövendőmondók tudását és jövőbe látó képességét kétségbe vonó és megmosolygó fejedelem meghalt. Az évkönyvíró ebből a pogány szóbeli mondából is képes a keresztényeknek megszívlelésre méltó tanulságot levonni: az ember, még ha hatalmas és dicsőség övezi is, mint Oleget, éppoly halandó, mint bárki más, a sorsát nem kerülheti el. Ez az évkönyvi epizód szolgált A.Sz. Puskinnak alapul Ének a bölcs Olegről c. balladájához.

Kissé másképpen történik Igor jellemzése. Ő is bátor, harcias, az uralkodása idején (915.-ben) támadtak a besenyők Rusz földjére, de békét kötöttek Igorral, ezután Igor győzelmet aratott a görögök felett. Igor figyelmes, és gondoskodik katonái szükségleteiről, de telhetetlen, kapzsi. Éppen az a törekvése, hogy egyre több adót szedjen be a drevljanoktól okozza a halálát. Az évkönyvíró a drevljanok szájából elhangzó népi mondással ítéli el Igornak ezt jellemvonását: „Ha a farkas rákap a nyájra, mind elhordja azt, ha meg nem ölik, úgy ez is, mindnyájunkat tönkre tesz, ha meg nem öljük. ”Ezzel lényegében kész Igor halálos ítélete. Az olvasó előre látja Igor végzetét, amikor az még csak vonul a drevljanok fővárosa Iszkoreszteny felé, hogy újabb adót szedjen be. A drevljanok Igort elfogták, két fiatal, egymáshoz hajlított nyírfához kötözték, majd elengedték azokat, a kiegyenesedő fák kettészakították Igor testét.

Igor pusztulásának szerves folytatása az évkönyvben az ugyancsak a 945. évnél olvasható négy epizódból álló legenda, amelynek hőse Igor özvegye: Olga fejedelemasszony. Olga a hitvesi hűség és a fejedelmi bölcsesség megtestesítője, aki ravaszsággal sorozatosan áll bosszút férje gyilkosain. Igor halálával a korábbi adófizető drevljanok elérkezettnek látták az időt, hogy erejüket érzékeltessék, követeket küldenek Kijevbe, és tudtára adják Olgának, hogy nincs választási lehetősége: feleségül kell mennie a drevljanok fejedelméhez, akinek a neve Mal. Olga látszólag nem is ellenkezik, azt mondja, hogy a döntés joga nem az övé, a kijevieknek kell dönteniük, és éppen színlelt belenyugvásával ejti csapdába a drevljanokat. Azt kéri tőlük, hogy térjenek vissza a Dnyeper partján kikötött hajóikba, pihenjék ki magukat, s ha majd másnap érettük küldet, követeljék, hogy hajóstól együtt hozzák fel a palotába őket. Ez a gesztus még növeli is a drevljanok önérzetét, s a továbbiakban minden Olga tervei szerint zajlik le. Amikor emberei a drevljanokat hajóstól a fejedelmi palota udvarába viszik, bedobják őket az előre megásott gödörbe, és élve elföldelik őket. Búcsúzóul Olga még meg is kérdezi tőlük: hogy tetszik nekik ez a megtisztelő fogadtatás, mire azok így válaszolnak: „Rosszabb ez Igor halálánál."

Nem volt szerencsésebb a második drevljan küldöttség sem, amelynek tagjaira, miközben a hosszú út után fürdőt vettek, rágyújtják a fürdőházat, és benne égtek valamennyien.

A harmadik bosszúra Igor sírjánál kerül sor. Olga óhajára a drevljanok megengedték, hogy az ősi pogány szokás szerint az özvegy tort (trizna) ülhessen a sírnál. Olga itt leitatja a drevljanokat, azután végez velük. A drevljanok ezután további bosszútól tartva, bezárkóztak székvárosukba. A város alatt letáborozva közli a drevljanokkal, hogy csak jelképes adót kér tőlük, hiszen tudja, hogy férje kapzsisága miatt a város már koldusszegény. A meghatározott sarc portánként 3-3 veréb vagy galamb. A drevljanok ennek a furcsa feltételnek megörültek, s gyorsan összefogdosták és átadták Olgának a madarakat. A fejedelemasszony ezekre égő taplót kötöztetett, azután alkonyatkor elengedte őket. A madarak visszarepültek az eresz alá vagy a dúcokba és az egész várost lángba borították. A városból menekülők zömét a kijeviek lekaszabolták, másokat fogságba vetettek. Olga bölcsességére vall, hogy élőket is hagyott adófizetőknek.

Olga az európai folklórban jól ismert „bölcs asszony". Epizódokra tagolt bosszúja nem elvakult gyűlöletből fakad, ő csak próbára teszi a drevljanok eszességét, találékonyságát. Mindegyik „javaslata" egy talányos kérdés, amelynek megfejtése megmenthette volna az együgyű és kérkedő drevljanokat a pusztulástól. Ezek az ajánlatok és kérések az ősi keleti szláv lakodalmi és temetési szertartások mozzanatai. A magukat hajójukban vitető követek -valójában már a koporsójukban helyezték kényelembe magukat. A fürdőházba invitálás a keleti halottégetési, hamvasztási szertartás előjátékának, a halott mosdatásának az asszociációját kellett volna kiváltani az áldozatokból. S Olga halotti tora sem csupán férje emlékének szól, hanem a gyanútlan, de halálra ítélt drevljánoknak is. Olga mindhárom bosszúja a népköltészetből ismert. A negyedik bosszúja viszont egyértelműen bibliai eredetű. Sámson a filiszteusokkal vívott háborúban a rókák farkához köttetett zsarátnokot, s a megriasztott állatokat szabadította az ellenséges táborra. De Nagy Sándor is sikerrel alkalmazta ezt a harci fortélyt.

Majd a krónika elbeszéli, hogyan tett látogatást Olga fejedelemasszony Cárgrádban. Olga 957-ben valóban járt Konstantinápolyban, ahol Bíborbanszületett Konstantin császár fogadta őt. Azonban pusztán legenda az a történet, amelyik azt beszéli el, hogyan járt túl Olga a császár eszén. A történet szerint a császár, amikor látta Olga okosságát és arcának szépségét, így szólt hozzá: „Méltó vagy arra, hogy velünk együtt uralkodj városunkban.” Olga megértette e szavak értelmét, és így válaszolt a császárnak: „Én pogány vagyok, ha meg akarsz téríteni, te magad keresztelj meg, különben nem keresztelkedek meg.” És megkeresztelte a pátriárkával. A megkeresztelkedés után a császár magához kérette Olgát, és így szólt hozzá:„Feleségül kívánlak venni.” Ő pedig ezt válaszolta: „Hogy vehetnél feleségül, amikor te magad kereszteltél meg, és leányodnak neveztél?” A keresztények számára ez tilos, te magad is jól tudod.” A császár erre így szólt: „Túljártál az eszemen, Olga.”

Szvjatoszlavról, Olga és Igor fiáról az Őskrónika több mondát is közöl. Ezek mind az orosz szájhagyomány emlékei. Szvjatoszlav, a rettenthetetlen, bátor és edzett fejedelem, csak a harci dicsőségért él, s ezért elhanyagolja Kijevet is, anyját is. Szinte lovagi erényekkel felvértezett katona: becsületes, nyílt, aki ellenségeit mindig előre figyelmezteti támadási szándékáról. Idegen tőle az ármánykodás, a ravaszkodás, ami a krónikás szerint ellenségeit, a görögöket jellemzi. Megveti a gazdagságot, csak a fegyvert és harcosait értékeli. Rendkívül találó és pontos a krónikában olvasható jellemzése: „mint egy párduc oly könnyedén mozgott a hadjáratokban, és sok hadat viselt. Hadjárataiba nem vitt magával sem szekereket, sem üstöket. Nem főzte meg a húst, hanem a lóhúst, vadat vagy marhahúst vékony szeletekre vágva, parázson sütötte meg, és úgy ette. Sátra sem volt, hanem a nyeregtakarót a földre terítette, a nyerget a feje alá tette, s úgy aludt. Ilyenek voltak a harcosai is. Az idegen földekre követeket szokott küldeni, megüzenve nekik: „Ellenetek akarok vonulni”. Győzelmet győzelemre halmozva végigpusztítja a bolgár és görög földet, ám sorsa mégis idő előtt beteljesül. Egyszer a besenyők a Dnyeper zuhogóinál meglesik, tőrbe csalják és megölik. Kurja. a besenyők vezére Szvjatoszlav koponyájából serleget készített, és győzelmére abból ívott, hogy a fejedelem harciasságát is örökölje. A kései szerzetes évkönyvíró itt is kihasználja a keresztény moralizálás lehetőségét. Szvjatoszlav ugyanis nem hallgatott az anyjára, nem keresztelkedett meg, továbbra is Perunt tisztelte, elhanyagolta Kijev védelmét, ezért az engedetlen fiút utolérte Isten büntetése.

Látható, hogy az első fejedelmek hősi tettei és fejedelmi erényei bemutatása mellett, a keresztény krónikás érzékelteti jellemük gyengéit (az elbizakodottság, a telhetetlenség, a szülői intelem meg nem fogadása, és a szülőföld érdekeinek semmibevétele), ami szinte előre vetíti pusztulásukat. Az epikus hősökhöz hasonlóan, akiknek vesztét gyakran a közösség hagyományainak megszegése okozza, ezek a fejedelmek is fiatalon, erejük teljében, éltük virágában váratlanul halnak meg. Az epikus stílusú elbeszélések hőseire jellemző, hogy valamilyen konkrét daliás tett kapcsolódik személyükhöz, és kitűnnek valamilyen nem mindennapi tulajdonságukkal: ravaszsággal, eszességgel, bátorsággal. Az ilyen hőshöz tehát szorosan kapcsolódik egy vagy esetleg több vitézi tette. A jellemzése egységes, állandó és kifejező, mint Oleg pajzsa a legyőzött Konstantinápoly kapuján.

Vlagyimir (Szvjatoszlavics) fejedelemségének szentelt tudósítások között jelentős helyet foglal el Rusz megkeresztelkedésének a témája. A krónikában olvasható az ún. Filozófus beszéde („Recs filoszofa”), amelyet állítólag a görög hittérítő intézett Vlagyimir fejedelemhez, amidőn meg kívánta győzni, hogy keresztelkedjen meg. A Filozófus beszéde rendkívül nagy jelentőségű volt az óorosz olvasó számára, mert benne röviden kifejtésre került az egész „üdvtörténet,” és az olvasó megismerhette a keresztény hittanítás alapelveit.

Vlagyimir személye köré számos népi legenda fonódott. Ezek közé tartozik a 980. évnél olvasható történet, amely arról szól, hogyan szerzett magának asszonyt a még pogány, többnejű ifjú Vlagyimir fejedelem. Kiszemelte magának Rognyedát, a polocki fejedelem leányát. Az apa, a tengeren túlról származott Rogvolod, megkérdezte leányát, akar-e Vlagyimirhez menni. Rognyeda válasza: „Rabnő fiának lábbelijét nem akarom levenni, hanem Jaropolkhoz akarok menni.” (Vlagyimir ugyanis Szvjatoszlav egyik ágyasának a fia volt) vérig sértette Vlagyimirt. Válaszul Vlagyimir éppen akkor támadta meg Polockot, amikor Rognyedát Jaropolkhoz akarták vinni. Megölette az ellenkező leány apját és két fivérét, őt pedig erőszakkal feleségévé tette. Rognyeda azután fiat szült neki: Izjaszlavot. De ekkorra a fejedelem már elhidegült Rognyedatól. Rognyeda első akart lenni Vlagyimir asszonyai között, s mivel nem lehetett az, megpróbálta Vlagyimirt álmában leszúrni. De Vlagyimir felébredt, s lefogta az asszony kezét. Végezni akart Rognyedaval, de kicsi fia, Izjaszlav anyja védelmére kelt. Fia bátorsága és helytállása megindítja Vlagyimir szívét: Rognyedának megkegyelmez, de gyermekével együtt száműzi.(Ez a történet szolgált témául a XVIII. században A. P. Loszenko festőművésznek Vlagyimir és Rognyeda c. képe megfestéséhez).

Számos történet szól Vlagyimir bőkezűségéről, kijevi gazdag lakomáiról, amelyeken a fejedelem „tanácsot ül” hű vitézeivel, a druzsinnyikokkal, akiket a tenyerén hord, akikkel gyakran egy asztalnál étkezik, mert azt vallja, hogy a „druzsinával lehet aranyat-ezüstöt szerezni, de aranyért nem lehet szert tenni hűséges, bátor vitézekre”. A fejedelem és fegyvereseinek ezen bensőséges, patriarkális kapcsolata egészen a XII. század végéig jellemző az óorosz feudális hierarchia legfelső fokaira, s irodalmi nyomait megtaláljuk mind az évkönyvben, mind a kor egyéb írott emlékeiben. Ezekben egyrészt a pogány katonafejedelem alakja jelenik meg a maga fékezhetetlen szenvedélyeivel, aki a lakomát és asszonynépet egyaránt kedveli, bővérű férfi, a földi élvezetek hódolója. Ez a vonása még a hitet választó fejedelem magatartásán is érezhető (ld. 987. év). A sok szép nő élvezetét ígérő, túlvilágot ecsetelő mohamedán hittérítőktől Vlagyimir megkérdezi, mi az égi boldogságnak a földi ára. Amikor megtudja, hogy a mohamedán hit előírja a körülmetélést, tiltja a disznóhús és az alkohol fogyasztását, a fejedelem elkomorul, és ilyen szavakkal mond nemet Mohamed követeinek:„Mi oroszok szeretünk vigadozva iszogatni, ivás nélkül nem tudunk meglenni.” Amikor meghallgatta a nagy világvallások hirdetőit (katolikusokat, kazár zsidókat és görögöket), szétküldte embereit, hogy saját szemükkel győződjenek meg az egyes vallások gyakorlásáról. Választását a konstantinápolyi követek beszámolója dönti el, akik nem találnak szavakat a Konstantinápolyban látott és hallott liturgia szépségének visszaadására: „nem tudtuk a mennyben vagy a földön vagyunk-e, mert nincs a földön olyan látvány és szépség.” Az évkönyvíró tehát nem politikai vagy gazdasági megfontolásokkal, hanem a fejedelem szépség iránti vonzalmával magyarázza Vlagyimir döntését a görög hit mellett. De magának a hitnek a felvételében Vlagyimir már katonai erejében bízó politikusként viselkedik: 988-ban elfoglalja a Fekete-tenger partján húzódó bizánci tartomány fővárosát, Kerszont, és onnan üzeni meg a görög társuralkodóknak, hogy csak Anna bizánci hercegnő kezéért hajlandó lemondani Cargrad (Konstantinápoly) ostromáról és felvenni a keresztséget. A császárok addig könyörögtek húguknak, Annának, amíg az rá nem szánta magát a barbár orosz fejedelem felkeresésére. Kerszonban már kettőjük között folytatódik a párviadal: amelyben Vlagyimir előbb akarja a nászt, s csak azután az új törvényt, de Anna hajthatatlan. Ekkor Vlagyimir isteni gondviselésből váratlanul elveszíti látását. Anna tudtára adja, hogy szeme világát csak akkor nyerheti vissza, ha megkeresztelkedik. Így szelleme is megvilágosodik, a látását is visszanyeri, s méltó társa lesz a keresztény hercegnőnek. A házasságkötés után Kijevbe térnek, ahol Vlagyimir első dolga a pogány istenségek fából faragott szobrainak a ledöntése. A fejedelem a város lakóit a Dnyeper partjára tereli, hogy megkereszteljék őket. A Dnyeper itt éppúgy szent folyó, mint a bibliai Jordán.

Másrészt az elbeszélésekben kirajzolódik előttünk az ideális keresztény fejdelem alakja, aki templomokba jár imádkozni, püspökökkel tanácskozik, akit a krónikás minden keresztény erénnyel (alázatosság, könyörületesség, a nincstelenek, a szerzetesek szeretete stb.) felruház. Vlagyimir ábrázolása kettőséget mutat a megkeresztelkedés előtt és után. A megkeresztelkedés után Vlagyimirnak, az eszményi keresztény uralkodónak az alakja fokozatosan kiteljesedik, magára ölti a későbbi szent számos erényét. Vlagyimir pogány és keresztény alakja közötti éles különbség (kontraszt) a keresztény tanítás erejét, magasabbrendűségét hívatott szemléltetni a krónikában.

A népi hősi eposz szellemét viseli magán a 992. évnél olvasható történet a tímárlegény és a besenyő óriás párviadaláról. Az egymással szemben álló két sereg vezérei megegyeznek, hogy bajvívókra bízzák a döntést. A besenyők fejedelme mindjárt ki is állítja legyőzhetetlen vitéz hírében álló óriását, akitől az oroszok megrettennek. Senki nem akad, aki kiállna ellene. A szégyentől Vlagyimirt egy névtelen, alig felcseperedett tímárlegény menti meg, akit a behemót besenyő vitéz alacsony termete miatt kinevet. De az olvasó, aki tud a tímárlegény előzetes próbatételéről, amikor egy tüzes vassal felbőszített bika elé kiállva, a bika oldalából egyetlen fogással kitépett egy darab húst bőröstől együtt, bizakodik a legény erejében. A kemény párviadalban a tímárlegény halálra szorítja a besenyő vitézt, majd könnyedén a feje fölé emeli, aztán úgy földhöz vágja, hogy abból menten elszáll a lélek. A besenyők megrettentek és megfutamodtak, az oroszok pedig üldözték és kaszabolták őket. A krónikás ezt a legendát egy toponímiai legendához kapcsolja, amely szerint Vlagyimir a párviadal helyén Perejaszlavl néven várost alapított. E város neve őrzi a legény hőstettének az emlékét, mert oroszul a „perejaty" — „átvenni, elragadni”, a „szlava” pedig „dicsőség": a legény tehát a győzelmével elragadta a győzelmet a besenyőktől. Ez itt nyilván anakronizmus, mert a Perejaszlavl név már előzőleg előfordul az évkönyvben. A történetben, a bibliai Dávid és Góliát történetéhez hasonlóan, a fizikai erő és a szerénység dicsérete a fontos, valamint az egyszerű, munkáját végző ember fölényének megmutatása a hivatásos, dölyfös harcossal szemben.

A népmesékkel rokonítható még a belgorodi kiszelről (kiszel=gyümölcsből és lisztből kevert pép) szóló legenda is, amely a pogány Vlagyimir uralkodásának az emléke. A fejedelem nincs a városban, nem tud segítséget nyújtani Belgorodnak, amit a besenyők ostrom alatt tartanak. A lakosokat a hosszú ostrom kimerítette, s már-már készek a város feladására, amikor egy bölcs öreg tanácsára két mély kutat ástak, amelyekbe letettek egy-egy kádat. Az egyiket megtöltötték kiszellel, a másikba erjesztett mézet öntöttek. Ezután behívták a besenyők követeit, hogy győződjenek meg a saját szemükkel arról, hogy a város földje táplálja védelmezőit, s az ellenség nem is képes kiéheztetni őket. A besenyők fel is hagytak az ostrommal és elvonultak a város alól. Ez a történet meseszerűen az öregember bölcsessége és a besenyők hiszékenysége közötti ellentétre épül. Mint látjuk, a IX — X. századi évkönyvi mondák és legendák jelentős része kapcsolatos a folklórral, annak epikus műfajaival.

Ahogyan a krónikás a régmúlt eseményeiről áttér a közelmúlt eseményeiről szóló híradásokra, az évkönyvi anyag történetileg egyre pontosabb, tényszerűbb és hivatalosabb lesz. A krónikás figyelmét csak a feudális hierarchia csúcsán lévő személyiségek keltik fel. Tetteiknek elbeszélésében a történelmi historizmus elveit követik. Ez azt jelenti, hogy csak a kifejezetten hivatalos eseményeket rögzítik a krónikában, amelyek jelentőséggel bírnak az állam szempontjából, az ember magánélete, az azt tükröző mindennapok nem érdeklik a krónikást. Az ideális fejedelem a hazaszeretet megtestesítője, minden tettének, egész uralkodásának irányítója: Kijevi Rusz területének védelmezése és a nép java.

Vlagyimir Szvjatoszlavics fejedelem 1015-ben bekövetkezett halála után fiai között belviszály támadt, a kijevi trónt Szvjatopolk foglalta el. Szvjatopolk — Vlagyimir testvérének, Jaropolknak és egy, az „arcának szépsége miatt” a rendből kiléptetett görög apácának a fia volt. Vlagyimir ugyanis még pogány lévén, megölte Jaropolkot, és annak már áldott állapotban lévő feleségét magához vette. Így Szvjatopolk „két apától” született, és a krónikás szerint sem a kijeviek, sem Vlagyimir nem szerette őt igazán. Az „átkozott”, „gonosz” („okajannij”) állandó jelzővel emlegetett Szvjatopolk még 1015-ben hatalomféltésből megölette féltestvéreit: Boriszt és Glebet, majd bérgyilkosokat küldött az Ugor-hegyekhez (Kárpátokhoz), hogy öljék meg Szvjatoszlavot, aki a magyarokhoz próbált menekülni. A kijevi trónért folyó testvérháborúban (1015-től 1019-ig) Bölcs Jaroszlav győzött. A krónikában egy rövid elbeszélés olvasható a vértanúfejedelmek sorsáról, valamint Jaroszlav Vlagyimirovicsnak Szvjatopolkkal folytatott harcáról. Harcuk az utóbbi katonai vereségével és szörnyű isteni bosszúállással végződik: a vesztes Szvjatopolk megfutamodik, de „megszállta az ördög” és „úgy elgyengültek a csontjai, hogy nem tudta a lovát megülni”. Ráadásul a pánikba esett Szvjatopolknak úgy tűnik, hogy üldözői állandóan a nyomában vannak, szüntelenül hallani véli az őt üldözők lovainak dobogását, ezért a hordágyát cipelő fegyvereseket folyton továbbmenekülésre készteti. Szvjatopolk így, „Isten haragjától üldözve”, egy elhagyatott, lakatlan helyen, a Lengyel- és Csehföld között fejezi be életét, és sírjából, az évkönyv szerint, „szörnyű bűz árad”. A történetet a krónikás intő példának szánja a többi orosz fejedelem számára, hogy visszatartsa őket a testvérgyilkos háborúktól. Nyomatékul felidézi Szvjatopolk bibliai előképét Lámeket, Káin leszármazottját (1 Móz. 4,18-24).

Borisz és Gleb meggyilkolásának tragikus történetét az 1015. évnél a Régmúlt idők elbeszélése is előadja. Elmondja, hogy a kijevi fejedelem Vlagyimir súlyos beteg lett, ezért nem tudott az országot megtámadó besenyők ellen fellépni, s így seregét (druzsináját) Borisz fia vezetésével küldte ellenük. Amíg Borisz távol volt, a fejedelem meghalt. A krónikás a történelmi elbeszélés pontosságával megmondja, hogy a fejedelem Beresztovóban hunyt el, de halálát eltitkolták, mert Szvjatopolk Kijevben volt. Majd testét a régi orosz hagyományoknak megfelelően szánra helyezték, és az általa épített Szűzanya templomába szállították, ahol a bojárok, mint az ország érdekeinek védelmezőjét, a szegények pedig mint közbenjárójukat és kenyéradójukat elsiratták, majd márvány sírba helyezve eltemették. Ezt követi az elhunyt érdemeinek méltatása, elsősorban Rusz megkeresztelésének jelentőségét hangsúlyozza a krónikás, tettének fontosságát Nagy Konstantin tettéhez hasonlítja.

A továbbiakban Vlagyimir fiainak sorsáról tudósít a krónika. Ez a rész a Lavrentyij-évkönyvben Borisz meggyilkolásáról címmel szerepel. Az elbeszélés a fejedelmek gonosz bűntetteit megörökítő történetek közé tartozik, amelyben a krónikás elbeszéli, hogyan foglalja el Szvjatopolk a kijevi trónt, miként próbálja adományokkal magának megnyerni a kijevi előkelőséget, valamint testvéri szeretet színlelő, képmutató magatartását Borisz és Gleb féltestvérei iránt, miközben bérgyilkosokat küld elpusztításukra. A történelmi tények bemutatása a szentek legendáira jellemző elemek felhasználásával történik: az ideális vértanúfejedelmek és az ideális gonosztevő (Szvjatopolk) kontrasztjára épül. A krónikás így írja le Borisz meggyilkolását: „És ekkor vadállatok módjára rárontottak a sátor mögül, kopjáikkal átszúrták, ledöfték Boriszt, és vele együtt szúrták le szolgálóját is, aki védelmére kelt, és testével oltalmazta őt. Ez a szolga ugyanis Borisz kedvence volt, magyar (ugor) származású, név szerint György (Georgij); Borisz nagyon szerette őt, egy nagy arany nyakékkel tüntette ki, s György ezt viselte, amikor őt szolgálta. Borisz több más szolgálóját is megölték ekkor. Amikor erről a Györgyről siettükben nem tudták levenni az arany nyakéket, levágták a fejét, és így szerezték meg az ékszert, a fejét, pedig eldobták; később ezért nem találták meg a testét a hullák között.” Az orosz ortodox egyház kanonizálatlan szentként tiszteli Magyar Györgyöt. Az elbeszélés fohásszal ér véget, amelyben a krónikás a vértanúszenteket Rusz „fényes csillagainak”, az orosz föld és fejedelmei égi közbenjáróinak nevezi, és így kérleli őket: „Vessétek a pogányokat fejedelmeink lábai elé, kérve a mi Istenünket, hogy fejedelmeink békességben, egységben uralkodjanak.”

Vlagyimir fiának, Bölcs Jaroszlav nagyfejedelemnek az uralkodásáról sok tényközlő feljegyzést találunk, kortársak, szemtanúk vallomását olvashatjuk a krónikában. Ezek mind nélkülözhetetlen adalékai a fejedelem eszményítésének, amelynek szépírói összegzése a könyveknek és az írásbeliségnek már idézett dicsérete (1037. év), valamint a nagyfejedelem érdemeinek a méltatása, amelyeket az óorosz állam önállóságának védelmezésében, az orosz egyház intézményének kiépítésében szerzett. Uralkodása a Kijevi Rusz történetének a fénykora, méltán állítható párhuzamba a bolgár Simeon cár (IX: sz. vége – X. sz. eleje) „aranykorával".

A krónikás számos alkalommal óva inti a kortárs fejedelmeket a testvérgyilkos háborúk felújításától, pl. Bölcs Jaroszlav halálának leírásakor, a gyermekei közötti viszályok (a XI. sz. 70-es éveiben) leírásában is. De talán a legerőteljesebben a tyerebovli Vaszilko fejedelem megvakítatását elbeszélő történetben (1097. év) fogalmazódik meg. Mint fentebb láttuk, a Borisz és Gleb meggyilkolását elbeszélő mű a szentek legendáinak számos elemét felhasználja, alapvetően az ideális keresztény vértanú- fejedelem és az ideális gonosztevő ellentétére épül. Vaszilij pópa Elbeszélés Vaszilko, Tyerebovl fejedelmének megvakíttatásáról c. írása szigorúan történelmi elbeszélés jegyeit viseli magán. Az elbeszélés azzal a közléssel indul, hogy a fejedelmek Ljubecsben a béke megteremtésére jöttek egybe. Az egybegyűlt fejedelmek egyetértését a következő sorok fejezik ki: „Miért pusztítjuk Rusz földjét, egymás ellen viszályt támasztván? A kunok (polovci) meg széthordják földjeinket, és örülnek, hogy közöttünk háborúk vannak. Mostantól kezdve közös akarattal védelmezzük Rusz földjeit, hogy mindenki megtartsa atyai birtokát…” A kialakítandó új feudális rendet: „Hogy mindenki tartsa meg atyai örökségét” az egybegyűltek esküvel, azaz a feszület megcsókolásával erősítik meg. Szavukat adják, hogy közös erővel megakadályozzák a belviszályokat. A fejedelmek döntése találkozik a nép tetszésével: „és minden ember örvendett,” ― írja a krónikás. Ám az elért megállapodás nem bizonyult tartósnak. Az elbeszélés konkrét példa révén mutatja be, mire vezet, ha a fejedelmek vállalt kötelezettségeiket, adott szavukat nem tartják meg. A bonyodalom motivációja hagyományosan providenciális: az ördög, akit az emberek közötti egyetértés szomorúsággal töltött el, „belopódzott bizonyos emberek szívébe”. Ők sugallnak hamis szavakat Davidnak, Volhínia fejedelmének arról, hogy Vlagyimir Monomah állítólag szövetkezett Vaszilkoval a kijevi Szvjatopolk és David ellen. Kik voltak ezek a felbujtók, nem világos. Majd ez a motiváció pszichológiai jelleget nyer, David ugyanis, hitelt adván a hazug szavaknak, kételyt támaszt Szvjatopolkban is. Az utóbbi kétkedik, nem akar hitelt adni David állításainak. Végül aztán Szvjatopolk egyetért Daviddal abban, hogy el kell fogniuk Vaszilkot. Amikor Vaszilko a Vidubecki kolostorba érkezik, Szvjatopolk futárt küld hozzá azzal a kéréssel, hogy maradjon névnapjáig. Vaszilko szabadkozik, mert attól tart, hogy távollétében a fejedelemségében háború tör ki. Ezután David küldötte érkezik hozzá, aki már követeli tőle, hogy maradjon és „ne legyen engedetlen idősebb testvérével” szemben. Tehát David azt követeli Vaszilkotól, hogy tartsa be vazallusi kötelezettségeit feudális elöljárójával szemben. Emlékeztetünk, hogy Borisz és Gleb ennek az elvnek a nevében áldozták fel életüket. Vaszilko elutasító magatartása csak arról győzi meg Davidot, hogy Vaszilko valóban el akarja foglalni Szvjatopolk városait. David azt követeli, hogy Szvjatopolk haladéktalanul szolgáltassa ki neki Vaszilkót. Újból elmegy Szvjatopolk küldötte Vaszilkohoz, és a kijevi nagyfejedelem nevében kéri, hogy jöjjön el David üdvözlésére. Vaszilko lóra ül és kisszámú druzsinájával Szvjatopolkhoz megy. Érdekes, hogy az elbeszélés itt az epikus elbeszélés szabályai szerint alakul: Vaszilko csak a harmadik hívás után indul el testvéréhez. Fivérének ármány szándékáról Vaszilkót az egyik harcosa figyelmezteti, de Vaszilko nem tudja ezt elhinni: „Hogyan akarnának elfogni, mikor nem régen tettünk esküt!” Vaszilko még csak a gondolatát sem engedi meg, hogy a fejedelmek ne teljesítsék vállalt kötelezettségeiket.

Drámai és mélyen érzelmi Vaszilko találkozásának felidézése Szvjatopolkkal és Daviddal. Szvjatopolk, amikor a szobába kíséri Vaszilkót, még megpróbál beszédbe elegyedni vele, kérleli, hogy „maradjon az ünnepekig”, David pedig „hallgatott, mintha csak néma lett volna.” Hiába próbál vele szót váltani Vaszilko, amikor kettesben maradnak. Ez a részlet jól mutatja a feszült hangulatot, ugyanis David megrettent a tulajdon tervének gonoszságától: „olyan volt, mintha süket és néma lett volna”. Ebben a feszült helyzetben kezdi Vaszilko átlátni a helyzetét, kezdi megérteni keserű sorsát. Mihelyt David kiment a szobából, idegenek jöttek be, akik kettős vasra verték, és magára hagyva bezárták a szobába, őrséget állítva éjszakára a szoba elé.

Szvjatopolk határozatlanságának, ingadozásának érzékeltetésére a krónikás elmeséli, hogy az nem képes egyedül határozni Vaszilko sorsáról. Ezért Szvjatopolk másnap reggel összehívatja a „bojárokat és a kijevi előkelőséget”, és elmondja nekik azokat a vádakat, amelyekkel David Vaszilkót vádolja. Ám sem a bojárok, sem a kijeviek nem vállalják a morális felelősséget. Minthogy kénytelen egyedül dönteni, Szvjatopolk ingadozik. A kolostorok apátjai arra kérik, hogy engedje el Vaszilkót, David viszont a megvakításra uszítja őket. Szvjatopolk már-már kész elengedni Vaszilkót, ám David vádjai: „Ha ezt (megvakítást F. I.) sem teszed meg, és szabadon engeded, akkor se te nem fogsz uralkodni, se én”. Szvjatopolk meghozza döntését. Ekkor Vaszilkót átszállítják Kijevből Belgorodba, ahol egy „kis szobába” zárják be. A cselekmény csúcspontja következik, amelyet a krónikás nagy művészi erővel jelenít meg. A kését élesítő juhászt látva, Vaszilkó megérti, hogy a megvakítására készülnek. Könnyek és jajveszékelés közepette Istenhez fohászkodik. Érdekes, hogy az elbeszélés szerzője, Vaszilij pópa nem követi a szentek legendáinak hagyományait, amely szerint itt egy terjedelmesebb monológnak vagy imának kellett volna következnie. Helyette konkrétan megnevezett személyek és cselekvések alkotta dinamikus jelenet következik, amelyben a főszerepet az igék játsszák. Az egész megvakítási jelenet ritmikus formát nyer az igék és igenevekkel képezett rímektől, valamint az igék előtt ismétlődő és kötőszótól (anafora), amely az igével kifejezett cselekvések egymásutániságát fejezi ki. Egy higgadtan előadott, kimért elbeszélésről van itt szó, amelyben nincs külső érzelmi értékelés. Az olvasó előtt azonban a maga teljes, naturalisztikus konkrétságában bontakozik ki az egész, aprólékosan előadott drámai történés: „Hamarosan belopództak hozzá Szvjatopolk és Dávid bérencei: Sznovid Izecsevics, Szvjatopolk lovásza és Dmitrij, David lovásza. És elkezdtek egy szőnyeget leteríteni, és amikor azt szétterítették, megragadták Vaszilkót, és megpróbálták leteperni. Keményen bírkóztak vele, de az erős fejedelmet nem tudták legyűrni. Ekkor még többen mentek be a házba, s közösen lefogták és megkötözték Vaszilkót. Aztán leemeltek a kemencéről egy deszkát és ráhelyezték a fejedelem mellére. A deszka két végére ráült Sznovid Izecsevics és Dmitrij, de még így sem tudták lefogni. Ekkor odament még két ember, levettek egy másik deszkát is a kemencéről, és ezzel úgy leszorították a fejedelmet, hogy a mellkasa megroppant. Odalépett hozzá Berengyij nevű tork (torcseszki) férfiú, Szvjatopolk juhásza, kezében egy késsel, amellyel Vaszilko szemét készült kiszúrni. De elhibázta a szúrást, és a fejedelem arcát vágta meg. A sebhely még ma is látszik Vaszilko arcán,— mondja a krónikás. És ezután Berengyij a fejedelem szemébe szúrt, és kivette a szemgolyóját, azután a másik szemébe (szúrt), és kivette a másik szemét. Olyan volt Vaszilko ekkor, mint egy halott.” Az eszméletét vesztett, élettelennek tűnő Vaszilkót egy kocsira téve szállítják, és Vozdvizsenszkben a piacon, ahol pihenőt tartanak, kísérői leveszik véres ingét és megkérik a pópa feleségét, hogy mossa ki. Az asszony mély együttérzésében a halottnak hitt Vaszilkót elsiratja. A szívfájdító sirató hangjaira Vaszilko magához tér, megtapogatja ingét és így beszél: „Miért vették ezt le rólam? Jobb lett volna a véres ingben meghalnom, és úgy állnom Isten színe elé.” David miután szándékát megvalósította, folytatja útját Vaszilkoval Vlagyimirba: „Amikor kísérői megebédeltek, a fogattal sietősen haladtak a göröngyös úton, mivel akkor göröngyök hava, vagyis november volt. A 6. napon megérkeztek Volodimerbe. Vele együtt érkezett David is, mint valami zsákmánnyal.” Ezekben a szavakban érezhető a gonosztett morális elítélése.

Ezután a krónikás azt mutatja be, milyen következményei lesznek ennek a gonosztettnek. Figyelme Vlagyimir Monomahra irányul, aki az ideális fejedelem megtestesítője. Szavaiban hiperbolikus (felnagyított) formában fejeződnek ki érzelmei: „Amint Volodimer tudomást szerzett arról, hogy Vaszilkót elfogták és megvakították, elszörnyedt, zokogni kezdett, és így szólt: „Sem nagyapáink, sem atyáink idejében nem fordult elő Ruszföldön ilyen gonoszság”. A továbbiakban az elbeszélés bemutatja a büntetést, a leszámolást a gonosztett elkövetőivel. Meg kell jegyezni, hogy Vaszilko alakját a krónikás nem idealizálja. Vaszilko nemcsak áldozata David Igorevics ármányának és Szvjatopolk hiszékenységének, hanem maga is bosszúálló és könyörtelen mind a bűnösökkel, mind az ártatlanokkal szemben. De nem idealizált a kijevi nagyfejedelem Szvjatopolk alakja sem, aki határozatlan, hiszékeny, gyenge akaratú. Az elbeszélés alapján a mai olvasó is képet alkothat magának az érintett személyekről: erényeikről és gyengéikről.

Az elbeszélés tipikusan középkori író alkotása, amely két szimbolikus jelentéssel bíró vezérmotívum („kereszt”, „kés”) ellentétére épül. A kereszt nemcsak a fejedelmek eskütételének eszköze, hanem a fejedelmi testvéri szeretet és közös akarat, cselekvés szimbóluma. A kés sem csak a gonosztett, Vaszilko megvakításának konkrét eszköze, hanem a fejedelmek közötti viszályok és torzsalkodások szimbóluma is. Szvjatopolk felelősségre vonásakor a fejedelmek így fogalmazzák meg kérdésüket: ”Miért döftél belénk kést?”, azaz miért támasztottál közöttünk viszályt? Az elbeszélés élesen elítéli a fejedelmeket a szerződésekben vállalt kötelezettségeik megszegéséért, amely szörnyű, véres bűntettekre vezet, és kárt okoz az egész Kijevi Rusznak.

A Vaszilko megvakításáról szóló elbeszélésben — amint erre Iglói Endre ^[81] rámutatott — magyar nyomok is találhatók. Szvjatopolk ugyanis Kálmán királytól kér segítséget. Kálmán nagy sereg élén behatol Halicsba, ahol 1099-ben csatát veszít. Az Elbeszélésben az „igaz ügy" szolgálatában keresztény és pogány erők, oroszok és polovecek fognak össze. A hiperbolizálás mindkét irányban végletes, mert az évkönyvíró szerint a magyarok százezres hadával pár száz orosz és kun (polovec) veszi fel a küzdelmet. Csakhogy a providencia itt semmissé teszi a reális erőviszonyokat. Méghozzá ez a providencia a pogány hitvilág jellemzője. A csata előestéjén ugyanis Bonjak kán, a polovecek vezére — ősi hadi szokás szerint — eltávolodva a tábortól, egyedül létesít kapcsolatot az animisztikusan értelmezett természettel. Farkasként üvölt, és valódi farkasok üvöltenek neki vissza. Bonjak érti nyelvüket, és a táborba visszatérve magabiztosan közli az oroszokkal, hogy másnap megverik a magyarokat. Magának az ütközetnek a leírásába már belopóznak a csata résztvevőitől származó információk. Bonjak haditerve, ami be is válik, kísértetiesen emlékeztet a törökök mohácsi taktikájára. Egy csekély létszámú, könnyű fegyverzetű, gyorsan mozgó lovas kun osztag ráront a magyarokra, majd hirtelen futásnak ered. A magyarok üldözőbe veszik a pogányokat, s ekkor a két szárnyon elhelyezkedett, addig fedezékben meghúzódó oroszok hátulról támadnak a magyarokra, akiknek a hadrendje teljesen összekuszálódik. Visszafordulnak a futó polovecek is, közrefogják Kálmán seregét, megfutamodni sem hagyják, hanem „gomolyba verik” és csépelik, „mint sólymok a csókákat”. Az évkönyvíró tudni véli, hogy itt pusztult el Kupán, a magyarok püspöke és sok-sok főúr is; „azt beszélték, hogy vagy negyvenezer magyar esett ott el.”

E csata kimeneteléből az évkönyvíró azt a tanulságot vonja le, hogy a rossz ügynek mindenképpen el kellett buknia. A magyarok sokan voltak, vitézségüket is méltatja a krónikás (ezzel is fokozva az orosz-polovec győzelem jelentőségét), de Kálmán azt a Szvjatopolkot támogatta, aki esküjét megszegte, ezért veresége előrelátható volt. Vaszilko megvakíttatásának története a fejedelmi gaztettekről szóló elbeszélések egyik legfontosabb példája a Régmúlt idők elbeszélésében.

A fejedelmek viszályait, háborúit elbeszélő történésekben már jól kivehetők a későbbi harci témájú elbeszélések szerkezetének alkotó elemei: a csapatok gyülekezése, a hadba indulás, a csatára való felkészülés, magának a csatának a leírása és annak kimenetele. A csata menetébe az orosz fejedelmek oldalán gyakran az égi erők (angyalok) is beavatkoznak kihangsúlyozandó, hogy különös keggyel vannak Rusz igazhitű fejedelmei iránt. Mint már utalás történt rá, a krónikások felvettek hagiográfiai alkotásokat is művükbe: keresztény legendát, vértanúk életírását, a Kijevi Barlangkolostor alapításáról szóló elbeszélést (1051.), igumenének (apátjának), Feodoszijnek a halálát elbeszélő történet (1074.) és a barlangkolostori szerzetesek életéről szóló történeteket. Ezekben az elbeszélésekben a szerzetesek szent életének eseményei gyakran összefonódnak a kolostori lét számos területének valós bemutatásával, ami már túlmutat a hagiografikus stílus keretein.

A fejedelmek dicsőítésének egyik formáját a krónikában a nekrológok alkotják, amelyek a sír felett elmondott méltató beszédekkel kapcsolatosak. Az egyik ilyen méltató beszéd Olga nekrológja a 969. évnél, amely számos metaforikus hasonlattal kezdődik. Ezek az első keresztény fejedelem- asszonyt magasztalják. A metaforikus hasonlatok (napfény, hajnal, világosság, hold, gyöngy) a bizánci hagiografikus irodalomból valók, de az orosz fejedelemasszony nagy tettének: a keresztség felvételének dicsőítését szolgálják. Olga méltató nekrológja stilisztikailag közel áll Vlagyimir 1015. év alatt olvasható dicséretével, amelyben az elhunyt fejedelem az „igaz”, a „boldog” (blazsennij) jelzőt kapja, és tettét Nagy Konstantinosz érdemével vetik egybe. A fejedelmek halálhírét általában követik az elsiratásukról, valamint eltemetési helyükről szóló tudósítások. Az erkölcsi tanulságot, a szentenciákat, képes hasonlatokat a krónikás a keresztény irodalomból merítette. Vélekedését a Szentírásból vett idézetekkel támasztotta alá. Máskor a krónikás az általa leírt eseményeket és személyeket bibliai eseményekkel és személyekkel hasonlítja össze. A bibliai összevetések és reminiszcenciák az évkönyvben különféle funkciót töltenek be. Az összehasonlítások egyrészt kiemelik Rusz nagyságát és fejedelmeinek fontosságát, másrészt hozzájárulnak, hogy a krónikás az elbeszélést a történelmi idő síkjából az örökkévalóság síkjába emelje, vagyis a szimbolikus általánosítás funkcióját töltik be. Továbbá, ezek az összehasonlítások az események morális értékelésének eszközei, a történelmi személyiségek tetteinek morális értékmérői.

A Régmúlt idők elbeszélése stílusában, mint az eddigiekből kitűnik, megfigyelhetők az epikus elbeszélő stílus jegyei, amelyek a népköltészethez kapcsolódnak, a történelmi események elbeszélésében dominálnak a történetileg pontos, hiteles stílus, valamint a hagiografikus stílus ismérvei, amelyek fontos szerepet töltenek be az erkölcsi ideálok megszilárdításában. Az ideális uralkodó fejedelem mindig védelmezője Rusz földjének, a viszályt keltő fejedelmek pedig elítéltetnek. Ezt a műfaji és stilisztikai vonatkozásban heterogén anyagot az évkönyvben az egységes, hazafias eszme, az előadás következetes kronológiai elve, és az egységes történetfilozófiai, erkölcsi koncepció fogja össze. A krónikás meg van győződve, hogy a történelemnek az időben kezdete és vége van. Feltartóztathatatlan mozgását a vég, az utolsó ítélet felé az Isten akarata irányítja. Azonban az ember magatartása magától az embertől is függ, az ő akaratnyilvánításától: attól, hogy a jó vagy a rossz útját választja. A történelem — a krónikás szerint — a jó és rossz harcának állandó színtere. Az évkönyvíró a fejedelmek tetteit mind az örök erkölcsi igazságok szempontjából, mind a saját korának társadalmi erkölcse szempontjából is értékeli. A krónikás a tanító prédikátor szerepében tűnik fel: a történelem — szemléltető lecke a kortárs fejedelmeknek, tanulságos példa a kortársak számára. A Régmúlt idők elbeszélésében a történelem nem általános szentenciákból álló tanítás formájában jelenik meg, hanem konkrét, művészien formált mondák, elbeszélések, történetek alakjában, amelyeket az évkönyvírók „az elmúlt évek sora szerint” jegyeztek le. A krónikás a jót a széppel azonosítva, feltétlen hisz a jó és az igazságosság végső győzelmében.

A PVL nyelvezetében elsősorban korának beszélt nyelve tükröződik vissza. Szinte minden híradás, mielőtt lejegyzésre került volna, a beszélt nyelvben „tisztult le”, nyerte el a számunkra ismert nyelvi megformáltságát. A történelmi személyek közvetlen szavai, egyenes beszéde (prjamaja recs, oratio recta) jelentős helyet foglal el a krónika nyelvében, hiszen a fejedelmek beszédeket intéznek harcosaikhoz, beszédet mondanak a küldöttek a tárgyalásokon, a vecsén és az ünnepi lakomákon. Az ilyen beszédek nem bőbeszédűek, hanem lakonikusak és rendkívül kifejezők. A krónikás szinte sohasem folyamodik kitalált beszédhez, ellenkezőleg nagyon pontos hősei szavainak felidézésében. De jelentős a krónika nyelvében a szakterminológia is: a vadászati, a katonai, a jogi, valamint az egyházi. A krónikás a maga feladatát az események megörökítésében látta, nem kereste a történések közötti ok-okozati összefüggéseket, ezért a krónika nyelvéből szinte teljesen hiányoznak az okokra utaló alárendelő mondatszerkezetek, alapvető benne az és kötőszóval bevezetett mellérendelő mondatok sora.

A Régmúlt idők elbeszélése jelentős szerepet játszott a területi évkönyvírás fejlődésében, valamint a XV-XVI. században az egységes orosz évkönyvgyűjtemények összeállításakor. Minden későbbi orosz évkönyv élén olvasható, és jelentős forrásul szolgált a XVIII-XIX. századbeli orosz írók és költők számára, akik gyakran merítettek belőle témát vagy választották hősüket történelmi alakjai közül. A magyarokra vonatkozó tudósításai és elbeszélései nélkülözhetetlenek a honfoglalás kori magyar történelem, illetve a korai magyar-orosz történelmi és művelődéstörténeti kapcsolatok tanulmányozásához.

DÁNIEL KOLOSTORFŐNÖK ZARÁNDOKLATA

Mihelyt a fiatal orosz egyház kiépítette kapcsolatait a keresztény Kelettel, megkezdődtek a Szentföldre tett zarándoklatok. Ezek népszerűsége még a népköltészetben is tükröződik (Vaszilij Buszlajev, a bátor dalia társaival együtt indul a Szentföldre, hogy bűneiért imádkozzék). A zarándoklatok tömegessé válása után a hatóságok megkísérlik korlátozni a zarándokok számát, mert esetenként nem volt, aki a gazdaságokban elvégezze a munkákat. Danyiil (Dániel) kolostorfőnök 1106-08-ban járt Palesztinában. Dániel kolostorfőnök zarándoklata („Hozsgyenije” igumena Danyiila) c. művében mindenről tudósít, amit 16 hónapos útja során látott vagy hallott. Szentföldi utazására „az a gondolat és vágy sarkalta”, hogy „saját szemével” láthassa „Jeruzsálemet, a szent várost és az ígéret földjét” és azt mások számára is leírja, hogy az „igaz keresztények”gondolatban és lélekben maguk is bejárják ezeket a helyeket, és Istentől hasonló jutalomban részesüljenek, mint azok, akik a valóságban meglátogatták a szent helyeket. Elbeszéli, milyen nehéz megfelelő vezető és nyelvtudás nélkül megismerkedni a Szentfölddel. Sikerül találnia és megfizetnie egy jó vezetőt, aki mindent megmutat neki. Útleírását a szent helyek részletes leírása mellett az apát személyisége is érdekessé teszi. Dániel nagy érdeklődést tanúsít a látottak iránt: érdekli a természet, a város fekvése, Jeruzsálem épületeinek jellege, a földek termékenysége, a Jerikónál látott öntözőrendszer, stb. A látottakat, hogy az otthon maradt honfitársai könnyebben elképzelhessék, szülőföldjének tájaival, folyóival, növényeivel, stb. veti egybe, sőt még azokat az érzéseket is igyekszik leírni, amelyeket ő maga élt át, amikor megpillantotta Jeruzsálemet. Hatalmas öröm tölti el, és könnyeit ontja. Nemzeti büszkeséggel beszéli el, hogy őt, az orosz apátot fogadta Balduin, a keresztes csapatok vezetője, és az Úr sírjánál az egész Ruszért imádkozott. Útleírásával segítségére kívánt lenni azoknak, akik otthon maradtak, hogy olvasásakor elképzelhessék az általa látottakat, és lélekben átélhessék az ő élményeit.

VLAGYIMIR MONOMAH INTELMEK

Vlagyimir Vszevolodovics Monomah (1053-1125) Bölcs Jaroszlav unokája, édesanyja Konsztantinosz Monomahosz bizánci császár leánya volt, ezért is nevezték Monomahnak. 1113-tól kijevi nagyfejedelemként minden lehetséges módon a Kijevi Rusz egységének megőrzésén fáradozott. Elítélte a fejedelmek testvérharcát és egységes fellépésre buzdította őket a kunok (polovecek) támadásaival szemben. Gazdag élettapasztalata alapján 1117 körül írta meg gyermekeinek címzett Intelmek c. munkáját, amely a tulajdonképpeni tanításból és az önéletrajzi egységből tevődik össze. Az Intelmekhez kapcsolódik Monomahnak 1096-ban ellenségéhez, Oleg Szvjatoszlavicshoz írt levele. Talán ez szolgált alapul a krónikásnak, hogy az Intelmeket a Lavrentyij-évkönyvbe az 1096. évnél vegye fel. Másrészt a következő, 1097. évnél feljegyzett ljubecsi fejedelmi találkozó, illetve Vaszilko megvakításának tragédiája szemléletes példáját adta annak, hogy mire vezet, ha a részfejedelmek esküvel megpecsételt kötelezettségeiket nem tartják meg.

Vlagyimir Monomah politikájával a XI-XII. század fordulóján hozzájárult, hogy a fejedelmek közötti viszályok egy időre abbamaradjanak, és a Kijevi Rusz egysége megerősödjön. Intelmeinek lényegét gyermekeihez (és a többi fejedelemhez) intézett felhívásban lehet megfogalmazni: szigorúan tartsák meg a feudális jogrend elvárásait, azok vezéreljék őket és ne önző egyéni vagy családi érdekeik. Tapasztalatokban gazdag életútja szolgál meggyőző például, hogyan kell a fejedelemnek országa érdekeit szolgálnia. Az Intelmek egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy a tanító szándék szorosan összefonódik az önéletrajzi elemekkel. Intelmeit nemcsak a Szentírásból vett szentenciákkal, hanem mindenekelőtt személyes életéből vett példákkal támasztja alá. Az Intelmek homlokterében az állam egészére vonatkozó feladatok állnak. A fejedelem legszentebb kötelezettsége, hogy az állam egységéről, jólétéről, a szerződések és a vállalt kötelezettségek megtar(ta)tásáról gondoskodjon. A belviszályok ugyanis aláássák az ország gazdasági és politikai erejét, ezért fontos a béke megőrzése. Ezzel szorosan összefügg, Monomah véleménye szerint, az egyház javáról való gondoskodás. Annak tudatában, hogy az egyház a fejedelem hatalmának hű támasza, ezért a fejedelemnek hatalma megszilárdítása érdekében szüntelenül gondoskodni kell a papságról és a szerzetességről. Igaz, Monomah nem tanácsolja gyermekeinek a kolostorba vonulást. Az aszkéta szerzetes eszmény idegen ettől az energikus fejedelemtől. Nem a formalitásokra, hanem belső lelki életre helyezi a hangsúlyt. Azt tanítja, hogy három nemes cselekedettel: bűnbánattal, alamizsnával és könnyeinkkel lemoshatjuk bűneinket. A keresztény erkölcsnek megfelelően Monomah gondoskodást kér a szegényekről, továbbá: a fejedelem legyen az igazságosság őre, és az erkölcsiség magas példáját testesítse meg. Az ember alapvető pozitív tulajdonságának a munkaszeretet tartja. A munka az ő értelmezésében a hadakozás, a katonai hőstett és a vadászat, ugyanis a veszélyekkel folytatott harcban megedződik a test és a lélek. Minden rossz forrásának a lustaságot tartja, mert „amit tud az ember, azt elfelejti, amit nem tud, azt nem tanulja meg”. A lustaság következtében a háborúban elpusztulhat az ember. Egyébként a háborúban és a gazdaságban sem tanácsolja, hogy az alattvalókra bízzák magukat a gyermekei, hanem lehetőleg maguk ellenőrizzenek mindent, hogy káruk vagy vesztük ne legyen. De óvja gyermekeit a hazugságtól, a részegeskedéstől és a paráznaságtól is, mert ezekben „az ember lelke és teste is elpusztulhat”. A fejedelem pozitív tulajdonságaihoz sorolja a bőkezűséget, hogy szüntelenül gondoskodjon jó hírének gyarapításáról. Ezért a mi István királyunkhoz hasonlóan azt tanítja, hogy a vendéget, ha egyszerű, ha előkelő származású is, étellel és itallal valamint ajándékokkal kell fogadni, mert a vendég elviszi idegen földre jó vagy rossz hírünket. Azt tanítja, hogy a fejedelemnek a mindennapi életben is példaképül kell szolgálnia környezete számára: „a beteget meg kell látogatni, a halottat el kell kísérni utolsó útjára, mert mindnyájan halandók vagyunk” A családi kapcsolatokat a férjnek a feleség iránti tiszteletére építi: „feleségeiteket szeressétek, de ne hagyjátok, hogy hatalmuk legyen felettetek.”

Az Intelmek meghatározott terv szerint épül fel: a bevezetés, amelyben gyermekeihez szól, az óorosz íróra jellemző önmegalázkodással: „ne nevessék ki az írását, hanem fogadják szívükbe, ne szidalmazzák, hanem inkább ezt mondják: „messzi útra készülve, már a szánon ülve ostobaságokat fecsegett”, majd a kérése: „Ha az utóbbiak nem tetszenek meg, akkor legalább az elsőket fogadjátok be.”

Az Intelmek központi tanító része az Isten emberszeretetére és irgalmasságára, a rossz legyőzésére, és a győzelem lehetőségére vonatkozó általános, filozófiai töprengéssel kezdődik. A győzelem záloga az Isten teremtette világ szépsége és harmóniája. A Sesztodnevet (Hatnap) felhasználva Vlagyimir Monomah nagy lelkesedéssel írja: „megteremtetted az eget, a napot, a holdat, a csillagokat, a sötétséget és a világosságot!” Csodálattal adózik az ember porból való teremtése előtt is: „S mennyire sokfélék az emberi ábrázatok! Ha összegyűjtenénk minden embert, láthatnánk, hogy nem egyforma az ábrázatuk: Isten bölcsessége mindenkinek saját ábrázatot adott.”. Abban is gyönyörködik, „hogy az ég madarai a paradicsomból jőve… nem egy országban fészkelnek, hanem Isten akaratából az erősek is, gyengék is felkeresnek minden földet, hogy benépesüljenek az erdők és mezők.”

A világ istentől való harmóniájának magasztalása után Vlagyimir ismét gyermekeihez fordul azzal a kéréssel, hogy hallgassák meg tanítását. Ez a rész az imádkozás hasznáról szóló vélekedéssel kezdődik, majd Monomah áttér a gyakorlati útbaigazításokra, amelyek a fejedelem szociális gyakorlatát, majd gazdasági tevékenységét érintik. Végül a mindennapokban követendő magatartás következik. Az Intelmek ezzel logikailag befejeződhetne, de Vlagyimir Monomah az általános tanítást személyes életének tényeivel (hadjáratok, vadászatok, békeszerződések, stb.) támasztja alá. És csak ezután következik a befejezés, amelyben újra arra kéri gyermekeit, hogy ne ítéljék el, mert nem magát magasztalja, hanem az Istent dicsőíti irgalmasságáért, mert „őt, a bűnös és gyenge embert annyi éven át megóvta a halálos veszedelmektől”. Monomah ily módon elhárítja önmagától, mint írótól, a büszkeség és öndicséret vádját Gyermekeihez szólva hangsúlyozza, hogy „írását elolvasván,” jóra fognak törekedni, és felszólítja őket: „Gyermekeim, ne féljetek a haláltól, se a háborútól, se a vadaktól, végezzétek férfiúi munkátokat, amit Isten rátok ró.”

Az Intelmek szerfölött gazdag anyagot kínál magának a szerzőnek az egyéniségére vonatkozólag is. Vlagyimir Monomah a Kijevi Rusz első számunkra ismert világi írója. Az Intelmekben a fejedelem a középkori királytükrökhöz hasonlóan az ideális uralkodó alakját kívánja megrajzolni. Az első óorosz önéletrajzi irodalmi műből az olvasó előtt egy sokoldalú, művelt fejedelem, hívő keresztény, gondos feudális úr és szerető családapa alakja rajzolódik ki. Kitűnik széleskörű olvasottságával, jól ismeri korának irodalmát, ezeket beépíti tanításába, erről győznek meg bennünket azok a vizsgálódások, amelyek az Intelmek lehetséges forrásait vizsgálják. Tevékeny, eseménydús élete valóban példaképül szolgálhatott nemcsak gyermekeinek, hanem mindenkinek, aki tanítását elolvasta.

A KIJEVI RUSZ ELSŐ SZENTJEINEK LEGENDÁI

Jaroszláv kijevi nagyfejedelemként igyekezett megszilárdítani a fiatal Kijevi Rusz állami és egyházi függetlenségét, növelni tekintélyét. Ennek egyik eszköze volt saját mennyei panteon megteremtése, hogy Rusznak legyenek Istennél tulajdon közbenjárói, égi patrónusai. Ezt a célt szolgálta a két megölt testvér kultuszának erősítése szentté avatásuk érdekében. Bölcs Jaroszláv már a 20-as években szorgalmazta Borisznak és Glebnek, majd apjának, Vlagyimirnak a szentté avatását. Fivéreinek kultuszát sikerült már a 40-es években megalapoznia: a konstantinápolyi pátriárka 1046-ban mártírokká nyilvánította őket. A PVL tanúsága szerint 1072-ben nagy ünnepség keretében szállították át, és helyezték el Borisz és Gleb tetemét abban az új templomban, amelyet Izjaszlav épített. Ők lettek az első kanonizált orosz vértanúszentek; szentté avatásuk tette szükségessé életírásuk (legendájuk) elkészítését, amely az 1015. évnél olvasható krónikai elbeszélés alapján keletkezett a XI. század végén és a XII. század elején, de csak XII. századi másolatokban maradt fenn.

Irodalmi szempontból az Elbeszélés Borisz és Gleb kínjairól (Szkazanyije o Borisze i Glebe) c. anonim mű a legértékesebb. Az Elbeszélés írója megtartja az orvgyilkosság történelmi hitelességét, részletesen előadja annak körülményeit. Az évkönyvhöz hasonlóan élesen elítéli a „megátalkodott” orvgyilkos Szvjatopolkot, fellép a testvérgyilkos viszályok ellen, védelmezve Kijevi Rusz területi egységét. Az Elbeszélés részben mellőzi a hagiográfiai sablonokat, nem írja le hősei teljes életútját a születésüktől a halálukig, hanem alapvetően a két fejedelem meggyilkolásának tragikus eseményére koncentrál. Ugyanakkor fontos társadalompolitikai eszmét is szolgál: erőteljesen hangsúlyozza, tudatosítja a nem korban, hanem rangban „idősebb” nemzetségbeli testvér trónöröklési jogát, magasztalja a vazallusi hűség eszméjét: Borisz és Gleb nem emelnek kezet az „idősebb” testvérükre, aki atyjukat helyettesíti. Már az évkönyvi elbeszélésben, amikor Borisznak a reá bízott druzsina felajánlja, hogy menjen Kijevbe és foglalja el atyjának trónját, Borisz a következő szavakkal hárítja azt el magától: „Nem emelek kezet a bátyámra: ha meg is halt atyám, hadd legyen helyette ő az atyám.” Ezt hallván, harcosai sorsára hagyták. Borisz pedig pusztán apródjaival maradt ott.” A szolgálat és szeretet elvének is szép példáját adja ez a mű: Borisz apródja, a magyar származású György (Georgij), amikor urára támadtak, a következő szavak kíséretében próbálta meg testével felfogni a halálos döfést: „Nem hagylak el, drága uram! Ahol tested virága elhervad, én is ott végzem be éltemet.”

Az Elbeszélésben Borisz és Gleb ideális keresztény vértanúfejedelmekként jelennek meg. Önként vállalják a „vértanúság koszorúját.” Az önként vállalt mártíromság leírása a hagiografikus irodalom stílusában történik. A hősök jámbor érzésinek visszaadására a szerző gyakran alkalmaz belső monológokat, idézi hőseinek siratóit, imafohászait. Borisz és Gleb monológjai az egyházi irodalom hagyományait követik: képszerűek, drámaiak és líraiak is. Például Borisz, amikor értesül apja haláláról, a következő szavakkal siratja el: „Ó, jaj nékem, én atyám és uram! Kihez forduljak? Kire tekintsek? Hol lelhetem nemes tanításodat, hol találom bölcsességed intelmeit? Ó, jaj nékem, jaj nékem! Lehanyatlott már a napom, és én nem voltam melletted! Borisz fájdalomtól eltelve zokogja, hogy nem lehetett atyjával annak halálakor, nem gondozhatta tiszteletet érdemlő testét, és nem adatott meg neki, hogy saját kezeivel helyezze koporsóba. Siratóját atyjához intézett fohásszal így fejezi be: „Ó, Boldog, emlékezz reám nyughelyeden!” Rögtön ezt követik a Borisz tanácstalanságát kifejező sorok: „Szívem ég, lelkem felkavarja értelmemet, s nem tudom, kihez forduljak, kinek öntsem ki keserű szomorúságomat. Az új trónöröklési elvet tiszteletben tartó fejedelemként gondolatait az „idősebb” testvér (Szvjatopolk) felé fordítja. De töprengése arról tanúskodik, hogy mint „korának gyermeke” tisztában van azzal, hogy mi várható: „De úgy vélem, hogy őt most evilági hívságok foglalkoztatják, és megöletésemet tervezi. Ha megöl engem, akkor mártír leszek az Úr színe előtt, de nem szegülök ellen bátyámnak.”Ez a gondolat rendkívül fontos, mert példaértékű, hiszen kimondatja Borisszal, hogy a feudális trónöröklés új rendjének megtartását minden áron, még élete feláldozása árán is vállalni fogja.

Az Elbeszélésben a testvérpár mártíromsága úgy jelenik meg, mint a szeretet parancsának való engedelmesség „égi” jutalma. A mártíromságot vállaló Borisz és Gleb nem emberfeletti lények, egyszerű halandók, akik mint hasonló helyzetben bármely ember, átélik a halálfélelmet, láthatók rajtuk annak külső jelei, rettegnek a kínoktól. Borisz, például, „hiába próbálta visszatartani sírását, a könnyek elborították orcáját”, sőt a környezetében lévők is „siratták nemes lelkű és tiszta ifjúságát” Még jobban megvilágítják lelkiállapotát az utolsó este történései: „Borisz bánatosan, szomorúan, és leverten bement sátrába, s keserű szívvel, de örvendező lélekkel sírni kezdett” … „Azután eltűnődött Szent Miklós és Szent Vencel kínszenvedéséről. Mert úgy ölték meg őket, amint őt fogják”. Salamon szavai ― „Az igazak örökké élnek, s az Úrtól lesz jutalmuk” ― vigaszt és lelki örömet nyújtanak számára. Mégis amikor az esti fohász eléneklése után a sátrába tér, „keserű könnyeket hullajtva, sűrű sóhajok és nyögések közepette fog esti imájába.” Amikor pedig nyugovóra tért, „a gyötrő gondolatoktól és a nagy szomorúságtól nehéz és rémítő álmot látott: hogyan viselje el a kínokat és gyötrelmeket, hogyan végezze be életét, hogyan maradjon erős hitében, s hogyan fogadja a reá váró vértanúság koszorúját a Mindenható kezéből?”

Gleb alakja az Elbeszélésben sok tekintetben emlékeztet Borisz alakjára. Hűen vazallusi kötelezettségeihez, ő is önként vállalja a vértanúságot. Szvjatopolk üzenetére: „Gyere mennél előbb, atyánk hív, mert súlyos beteg!” Gleb haladéktalanul lóra ül, és néhány harcosa kíséretében útnak indul. Útját akkor is folytatja, amikor Jaroszlav húgától Predszlávától figyelmeztetést kap: „Testvérem! Ne menj tovább! Atyád meghalt, bátyádat megölte Szvjatopolk. Az elküldött gyilkosok Szmolenszk közelében érik utol Glebet, aki minden ellenállás nélkül hagyja magát meggyilkolni. Alakja azonban nem mindenben másolja Borisz alakját. Gleb fiatalabb és tapasztalatlanabb Borisznál. Ezt a szerző több apró részlettel érzékelteti olvasóival. Minden gyanú nélkül indul el a hívó szóra, míg Borisznak atyja halálhírére rögtön komor előérzete támadt. Egy gyermek naivitásával, aki semmi rosszat nem cselekedett, a felé közeledő csónakban ülőktől üdvözlést, köszöntést remél. Nem veszi észre azok arcának komorságát. Csak amikor kivont karddal a kezükben kezdtek Gleb csónakjába átugrálni, akkor kezdte megérteni gonosz szándékukat. E tettnek a váratlan, dermesztő voltát a következő szavakkal írja le a szerző: „Ekkor az emberek kezéből kihulltak az evezők, a rémülettől megdermedtek.” Gleb remegve, egy gyermek ártatlan értetlenségével kér kegyelmet, nem érti, mi a vétke, miért kell meghalnia: „Ne bántsatok, kedves, drága testvéreim!”Irgalmazzatok testvérek, urak! Ne bántsatok, hisz nem vétettem ellenetek! Kegyelmezzetek meg ifjú életemnek, s akkor gazdáim lesztek, én néktek szolgálok. Ne arassatok le, hiszen életem még nem érett be! Ne vágjátok le az éretlen, de a jólelkűség tejétől duzzadó éretlen kalászt! Ne metsszétek le a gyümölcsöt ígérő gyönge hajtást! Kegyelmetekbe ajánlom magamat! A gyilkosok azonban könyörtelenek, egy pillanatra sem inognak meg gonoszságukban. Ennek különös hangsúlyt ad az a körülmény, hogy Glebet saját Torcsin nevű szakácsa ártatlan bárányként szúrta le „az átkozott Gorjaszer parancsára”.

Az Elbeszélés egyik sajátossága, hogy a hősök belső világának feltárására, lelkiállapotuk bemutatására a szerző gyakran ad a hőseinek ajkára jámbor töprengéseket, imákat, siratókat. Ezek közül sok a belső monológ, amikor a hős azokat „elméjében gondolja”, „szívében” vagy „lelkében” mondja el. Ezek természetesen az írói képzelet szülöttei, amelyekben sajátos módon feltárulnak az ideális hősök gondolatai, érzelmei.

Borisz és Gleb alakját a műben a szenteknek kijáró glória övezi. Az író ezt nemcsak keresztényi erényeik bemutatásával és magasztalásával éri el, hanem a haláluk utáni csodatevéseik leírásával is. A hagiografikus irodalom hagyományainak megfelelően ezek a csodatevések az Elbeszélés befejező részében kerülnek leírásra, és a szentek felmagasztalását és dicsőítését szolgálják.

Az ideális keresztény hősök alakjával szemben áll a műben Szvjatopolknak, a „megátalkodott” gonosznak a figurája. Irigység, büszkeség, hatalomvágy és a testvérei elleni mérhetetlen gyűlölet jellemzi. Negatív tulajdonságainak forrását a „két apától” való származásában látja a szerző, abban, hogy a bűn jegyében jött a világra. Minden lehetséges emberi és keresztényi negatív tulajdonság megtestesítője. Megátalkodottnak, gonosznak és második Káinnak nevezi a szerző, aki az általa orvul meggyilkoltatott testvérei haláláért el is nyerte méltó büntetését. Amíg a meggyilkoltatott Borisz és Gleb örök életet nyertek, tetemeiken az enyészet nem vesz erőt, sírjukból jó illat árad, Rusz földjének örök időkre védelmezői, addig Szvjatopolk nyomorúságos körülmények között, mindenkitől elhagyatottan leheli ki „gonosz lelkét”és sírjából bűz árad „mind a mai napig intésül az embereknek.”

Fontos szerepe van az Elbeszélésben Jaroszlavnak, aki nem tűri el a gonosz gyilkosságokat, és rátámad a gonosz Szvjatopolkra. Ebben a harcban „Istennek és a szenteknek a segítségével mindig győzedelmeskedett. Az az átkozott meg mindig megszégyenülten és legyőzötten tér haza.” Az Elbeszélésben Jaroszláv az isteni bosszú eszköze, a Kijevi Rusz viszályoktól kikezdett törvényes rendjének helyreállítója. Szvjatopolkkal vívott döntő csata előtt az Alta folyóhoz vonul, oda, ahol megölték Boriszt. A csata előtt kezét az ég felé nyújtva így fohászkodott: „Íme, fivéremnek a vére kiált hozzád, Úristen, éppen, mint egykoron Ábel vére. Állj bosszút érte, mint Ábelért! Büntesd meg őt, miként megbüntetted a testvérgyilkos Káint! Légyen osztályrésze nyögés és rettegés. Uram, könyörgöm hozzád, segíts meg!” És estére Jaroszlávé lett a győzelem, Szvjatopolk pedig megfutamodott, és kezdetét vette sorsának beteljesedése.

Az anonim író nagy érdeme, hogy megmutatja olvasóinak, mennyire nehéz hőseinek „ettől az árnyékvilágtól" megválni és eljutni az önként vállalt vértanúságig. Ám ebben a részletekkel, történelmi tényekkel, és aktualitásokkal túlzsúfolt formájában az Elbeszélés egyházi, liturgiái célokra nem volt alkalmas, ezért a XI. sz. 80-as éveiben Nyesztor megírta Borisz és Gleb „szabályos" legendáját Olvasmány Borisz és Gleb szent vértanúk életérőről és haláláról (Scsenyije o zsityiji i o pogublenyiji…Borisza i Gleba) címmel, amelyben a hagiográfiai szabályok figyelembevételével egészítette ki életútjukat. Mindenekelőtt az Olvasmány egy terjedelmes bevezetőt kapott, amelyben Nyesztor az emberi nem történetét beszéli el Ádám és Éva teremtésétől, a bűnbeesésen, a bálványimádáson, Krisztus keresztre feszítésén, az emberi nem megváltásán és a kereszténység terjesztését végző apostolok, illetve Rusz megkeresztelője, Vlagyimir érdemeinek a bemutatásáig. Ez teljesen összhangban van a világtörténet egységes folyamatként való felfogásával, azaz Rusz történései csak egyedi esetét képezik az egységes világtörténelemnek, az isten és az ördög örökös harcának. Szvjatopolk az ördög cselszövéseinek megfelelően cselekszik. Az Olvasmány központi részét szent Borisz és Gleb életrajza alkotja. Az Elbeszéléstől eltérően Nyesztor elhagyja a konkrét történelmi részleteket, és Olvasmányának igyekszik általános, tipikus jelleget kölcsönözni. A fivérek vértanúhalála Nyesztor felfogásában a keresztényi alázat győzelme az ördögi gőg, a dölyf felett, amely ellenségeskedéshez, belviszályra vezet. Borisz és Gleb habozás nélkül, „örömmel” fogadják el a vértanúhalált. Az Elbeszélés befejező részét a két vértanú halálát követő számos csodatevése alkotja, amelyek dicsőségüket tanúsítják, majd a szentek magasztalásával és a hozzájuk intézett könyörgéssel ér véget.

A XI. század utolsó harmada és a XI.―XII. század fordulója kedvezett a szerzetesi legendák létrejöttének is, hiszen a szerzetesek első nemzedékének nemes cselekedetei és önmegtartóztatásuk példái még elevenen éltek a kolostori hagyományokban. Nyesztor, a tudós szerzetes ekkor írta meg a kolostor alapításában és megszervezésében, majd irányításában jelentős szerepet játszó Feodoszij Pecserszkijnek a legendáját is.

FEODOSZIJ (THEODOSIUS) PECSERSZKIJ (1036-74) LEGENDÁJA

A barlangkolostori Feodoszij legendája tipikus szerzetesi legenda. Elbeszélés egy istenfélő, szerény és dolgos, szentéletű férfiről, akinek egész élete szakadatlan hőstett. A legenda tele van a hétköznapok szülte összeütközésekkel, olyan jelenetekkel, amikor Feodoszij szerzetesekkel, világiakkal, fejedelmekkel, érintkezik. Azon kívül, a szerzetesekről szóló legendákban kötelező a szentéletű csodatevéseinek leírása, ami egyfelől érdekfeszítőbbé teszi a cselekményt, másfelől komoly elbeszélői tudást igényel a legenda írójától, hogy hatásosan és valóságszerűen adja azokat elő. A középkori legendák írói nagyon is jól tudták, hogy a csodák hatásosságát azzal tudják a legjobban fokozni, ha a kifejezetten valós, hétköznapi részleteket a túlvilági erők beavatkozásának (angyalok megjelenése, az ördögök okozta ártás vagy látomások) leírásával kapcsolják össze.

A Legenda szerkezete a hagyományos hármas tagolódást követi: bevezetés, központi rész, azaz elbeszélés a szent cselekedeteiről és befejezés. A terjedelmes bevezetőben olvasható elbeszélés a hős gyermekkoráról is. De már ebben a bevezetőben megfigyelhető, hogy a hagyományos sablonok összeütközésbe kerülnek a valóság igazságával. Hagyományos a szülők istenfélő voltának említése, jelentőséggel teljes a gyermek névadása. A lelkész a gyermeknek keresztségben a Feodoszij, azaz „ajándék Istennek” nevet adta, mert „lelki szemeivel”előrelátta, hogy az „ifjúkorától Istennek fogja szentelni magát.” Hagyományos annak említése is, hogy a gyermek Feodoszij „nap mint nap templomba jár”, és nem csatlakozik az utcán játszó többi gyermektársához. Azonban édesanyjának alakja egyáltalán nem hagyományos, teljesen egyéni alkat: nagy fizikai erővel, vastag, férfias hanggal. Minthogy szenvedélyesen szereti fiát, sehogy sem tud megbékélni azzal, hogy a fia, mint tehetős család gyermeke, egyáltalán nem szeretné örökölni a család „falvait és szolgáit”, hogy „avítt ruhában” jár, és azzal, hogy kategorikusan megtagadja „a tiszta és szép ruha” felöltését (azaz elutasítja az evilági hívságokat!), szégyent hoz a családra, idejét pedig imádkozással és ostyasütéssel tölti. Az anyja semmitől sem riad vissza, hogy megtörje gyermeke egzaltált vallásosságát (ez persze paradoxon, hiszen a legendaíró a szülőket „igazhívőknek és istenfélőknek” nevezte!): az első szökése után kegyetlenül megveri a fiát, második alkalommal láncra köti, majd letépi fia testéről az önsanyargató bilincset. Amikor pedig sikerül Feodoszijnak Kijevbe szöknie, azt remélve, hogy valamelyik kolostorba felveszik szerzetesnek, az édesanyja nagy jutalmat helyez kilátásba annak, aki fia tartózkodási helyének nyomára vezeti. Végül egy barlangban talál rá, ahol Antonyij és Nyikon szerzetesekkel együtt gyakorolja a remeteerényeket. Itt is ravaszsághoz folyamodik: azt követeli Antonyijtól, hogy mutassa meg a fiát, mert különben a barlang bejáratának ajtaja előtt pusztítja el magát. De amikor meglátja Feodoszijt, akinek arca a sok önsanyargatástól egészen megváltozott, az asszony nem tud tovább haragudni rá: fiát átölelve, „keserűen sírva”kérleli, hogy térjen haza, és ott azt tesz, amit csak akar. Feodoszij hajthatatlan, kérésére az anyja lesz apáca az egyik női kolostorban. Látnunk kell azonban, hogy ez nem annyira annak a meggyőződésének az eredménye, hogy belátta a fia által választott út helyességét, hanem egy elkeseredett anyának a cselekedete, aki belátta, hogy csak így, apácának állva láthatja esetenként a fiát.

Magának Feodoszijnak sem egyszerű a jelleme. Rendelkezik az aszkéta szerzetes minden keresztényi erényével: szerény, dolgos, könyörtelen testének sanyargatásában, irgalmassággal teljes, de amikor Kijevben belviszály támad (Szvjatoszlav elűzi a nagyfejedelmi trónról testvérét Izjaszlav Jaroszlavicset), Feodoszij aktívan bekapcsolódik a kifejezetten világi politikai harcba, és bátran ostorozza Szvjatoszlavot.

A központi elbeszélő rész nemcsak Feodoszij cselekedeteit foglalja magában, hanem az aszkéta erényeket gyakorló szerzetes társaihoz fűződő történeteket is. A tényeket Nyesztor a kolostor „régi atyáinak” és mások szóbeli elbeszélésiből meríti. Ezeknek a valóságában Nyesztor nem kételkedik. Amikor a történeteket irodalmilag megformálja, és sorba elrendezi, Nyesztor egyetlen célt követ, nevezetesen azt, hogy az egész elbeszélést Feodoszij dicséretének rendelje alá, aki „mindenki számára példa volt.”Antonyij halála után Feodoszij lett az apát (igumen), templomot épített, és a kolostorában a konstantinápolyi Sztuditesz kolostor rendszabályát vezette be. A szabályzat előírásainak megfelelően a kolostorban élő szerzeteseknek magántulajdona nem volt, az „enyém, tied” szavakat nem használták. A kolostornak jótékonysági és művelődési célja voltak: kéziratokat, évkönyveket másoltak és kötöttek be. A szerzeteseknek dolgozniuk kellett, maga Feodoszij járt ezen a téren jó példával élen: fát hasogatott, vizet hordott, betegeket ápolt. Egyebek között, Szt. Makarioszhoz hasonlóan, testével, illetve vérével etette a szúnyogokat. Az elbeszélésekből tudjuk, hogy az akkor még szegény kolostorban étket kaptak a szegények és rászorulok.

Talán a legnagyszerűbb a Legendában a kolostori élet, valamint Feodoszij csodatételeinek leírása. Feodoszij egyik csodájában olvassuk, hogy Feodoszij igumensége idején egy alkalommal felkereste a pékek vezetője, aki elmondta, hogy nem maradt liszt, és nincs miből kenyeret sütnie a szerzeteseknek. Feodoszij elküldi a péket, hogy nézze meg, hátha maradt valami kicsi liszt a ládában. Az azonban emlékszik, hogy összesöpörte a láda alját, és csak néhány maroknyi korpa maradt, amit a láda egyik sarkába hagyott. Ezért meggyőződéssel mondja: „igazat beszélek, atyám, mert magam söpörtem össze a láda alját, és csak egy kis korpa maradt az egyik ládasarokban.” Feodoszij azonban emlékezteti őt Isten mindenhatóságára, valamint, ezt bizonyítandóan, néhány példát idéz a Bibliából, Ezután elküldi a péket, hogy újra nézze meg, nincs-e liszt a ládában. A pék elindul az éléskamrába, odamegy a ládához és azt látja, hogy az annyira tele van liszttel, hogy a láda felső deszkája fölött a földre is szóródott belőle. Ebben az epizódban az ábrázolás művészileg meggyőző: a párbeszéd életszerű, a csoda előadása hatásos, amelyet az ügyesen megválasztott részletek, például, hogy a pék emlékszik, „maradt még három vagy négy maréknyi korpa, vagy a pék elé táruló kép a liszttel teli ládával, amelyből még a földre is szóródott”, még meggyőzőbbé tesznek.

Nagyon képszerű a következő epizód is. Egy alkalommal Feodoszij valamilyen ok miatt későig elmaradt a fejedelemnél, és vissza kell mennie a kolostorba. A fejedelem megparancsolja az egyik ifjú szolgálójának, hogy kordéval vigye haza. A legény, amikor meglátta a „avíttas öltözékű” szerzetest (Feodoszij ugyanis még apátként is annyira „szegényes” öltözéket viselt, hogy akik nem ismerték, gyakran a kolostor szakácsának hitték) fennhéjázóan így szól hozzá: „Szerzetes! Te nap mint nap nem csinálsz semmit, én pedig dolgozom. Nem tudok a lovon ülni. Tegyük a következőt: én belefekszem a kordéba, te meg ülj fel a lóra.” Feodoszij beleegyezik. De ahogyan kezdenek a kolostorhoz közeledni, egyre több olyan emberrel találkoznak, akik ismerték Feodoszijt. Azok tisztelettel meghajoltak Feodoszij felé, a legény pedig egyre nyugtalanabb lett, mert nem tudta, ki lehet ez az avíttas öltözékű szerzetes, akit mindenki ismer. Majd teljesen elszörnyedt, amikor látta, hogy a kolostori barátok milyen tisztelettel fogadták. Feodoszij azonban nem tesz szemrehányást a legénynek, hanem meghagyja, hogy adjanak neki enni, sőt fizetséget is adat neki.

Nem az a fontos, hogy valóban megtörtént-e ez az eset, hanem az, hogy ez az epizód is remek bizonyítéka Nyesztor írói tehetségének, amellyel a középkori művészi gondolkodásnak megfelelően meg tudta jeleníteni a hasonló összeütközéseket. Maga a Legenda gazdag tényanyagot kínál a kolostorok gazdasági viszonyaira, a szerzetesek egymás közötti kapcsolataira és mindennapjaira vonatkozólag is. Még a démonokkal, ördögökkel kapcsolatos epizódok is a kolostori élethez kapcsolódnak.

Feodoszij legendája lényegében epizódokból áll, amelyeket Feodoszij személye kapcsol egységes egésszé össze.

IGOR-ÉNEK

A Kijevi Rusz szinte egész fennállása alatt harcra kényszerült a környező nomád népekkel: kezdetben a besenyőkkel, majd 1061 óta a kunokkal. Ennek a harcnak egy epizódjáról szól az ÉNEK IGOR HADÁRÓL (Szlovo o polku Igoreve, magyarul röviden: Igor-ének). Az erősödő kun támadások ellensúlyozására a kijevi nagyfejedelemnek 1184 nyarán sikerült a délorosz fejedelmeket egy hadjáratra egyesíteni. A győzelem fellelkesítette a fejedelmeket és 1185 nyarára új hadjáratot terveztek. Ám a novgorod-szeverszki fejedelem: Igor Szvjatoszlavics vezetésével, testvére, fia és unokaöccse 1185 tavaszán ― a kijevi nagyfejedelem tudta nélkül — hadba indult és vereséget szenvedett. Vereségükkel „kaput nyitottak az ellenségnek az orosz földre", ugyanis a védelem nélkül maradt területeket újabb kun támadások érték, és ezzel meghiúsították a kijevi nagyfejedelem nyári hadjáratának tervét.

Igor Szvjatoszlavicsék sikertelen hadjáratáról két évkönyv is tudósít. Az Ipatyev–évkönyv részletesen és következetesen írja le az eseményeket. Az elbeszélés együttérzéssel szól a hadjárat résztvevőinek vereségéről. Olyan szerző írhatta, aki vagy részese volt az eseményeknek, vagy aki közel állt a novgorod-szeverszki fejedelemhez. A Lavrentyij-évkönyv elbeszélése lakonikus. Hiányzik belőle a másik évkönyvi elbeszélés együtt érző hangvétele, sőt egyértelműen elítélően szól Igorról és a testvéréről, Vszevolodról. Az elbeszélésnek vallásos és didaktikus jellege van, amit a nagyszámú bibliai idézet csak fokoz. Az Igor-ének szerzője azonban nem krónikás, nem tartja feladatának, hogy műve megírásakor (1185-87) a mindenki állal jól ismert tényeket megismételje. A megírás említett dátumait a mű szövege alapján tesszük. Igor Szvjatoszlavics ugyanis 1185-ben szökött meg a polovecek fogságából, tehát korábban nem keletkezhetett az Igor-ének. Másfelől, a műben élőként említett perejaszlavli fejedelem: Vlagyimir Glebovics az évkönyv közlése szerint 1187-ben halt meg, tehát a műnek ez előtt kellett keletkeznie. A mű tud arról is, hogy Igor fia, Vlagyimir ugyancsak 1187-ben tért vissza Ruszföldre fiatal feleségével, Koncsak kán leányával és kisfiukkal.

Az ismeretlen szerző tehát művét az események közvetlen hatása alapján írhatta meg. Úgy vélte, hogy a történelmi körülmények és a részletek jól ismertek a kortársak előtt. Ő ebben a sikertelen hadjáratban a kor alapvető baját: az egység hiányát, a fejedelmek széthúzását látta, és ennek a széthúzásnak tragikus következményeit mutatja be: ”Immár, testvérek, gyász napja szakadt ránk, [...] A fejedelmek már nem rontják a pogányt, a testvérhez testvér így szól: „enyém ez itt, amaz is enyém.” Kis dologról a vezérek „nagy dolog ez!”― így beszélnek Saját magoknak viszályt kovácsolnak[…] Pogányok pedig mindenfelől, pusztítva, győzve, rontottak rá az orosz földre.”

Mivel a szerző nem tartja feladatának az események aprólékos és időrendi elbeszélését, a mű szerkezete nem tűnik következetesnek: a szerző az egyik témáról a másikra vált, az egyes szereplőket elhagyva másokról szól, állandóan váltogatva a cselekmény színhelyét, illetve idejét. A jelenből a múltba fordul, majd visszatér a jelenbe, miközben az olvasó előtt az érzelmek változatos skálája tárul fel: a nyomasztó előérzeteket a bánat és szomorúság váltja fel, majd hazafias-patetikus rész következik, amelyet lírai, intim rész követ, és a befejezés örömteli, ünnepélyes hangvételű sorai zárják az Igor-éneket.

A mű kezdete az ismeretlen szerző azon töprengését tárja elénk, hogyan beszélje el Igor hadjáratának szomorú eseményeit. Visszaemlékezik Bojanra, a régi idők, a dicső fejedelmek énekesére, aki szerzője és előadója is volt egy személyben a fejedelmek hősi tetteit megéneklő műveinek. Nem véletlen, hogy az ismeretlen szerző hozzá fordul, ugyanis a „régi idők fülemiléjének”nevezi, tehát mintegy a maga elődjének tekinti, akinek patetikus, ünnepélyes stílusa ugyanakkor nem alkalmas számára, mivel Igor vereségéről és vereség következményeiről kíván szólni a „mostan történtek rendje szerint, nem ám Bojan szándéka szerint”. Majd kijelöli elbeszélésének kronológiai határait: „[…] az öreg Vladimirtól (Vlagyimir Szvjatoszlavicstól) mostani Igorig (Igor Szvjatoszlavics novgorod-szeverszki fejedelemig)” kívánja bemutatni az eseményeket. Igort úgy jellemzi, mint akiben a bátorság, a harci kedv felülkerekedett a józan észen, a ráción: „aki eszét erejével megkötözé, s aki szívét bátorsággal élesíté, ki eltelve harci vággyal, rárontott hős hadai élén polovecek földjére, orosz földért küzdve”. A bevezetés azt a célt szolgálja, hogy felkészítse az olvasót a szomorú események befogadására, egyben miközben szembeállítja elbeszélését Bojan művészetével, ugyanakkor korának szomorú eseményeit is szembeállítja a múlt dicsőségével.

Ezután a szerző belekezd az elbeszélésébe, a napfogyatkozásnak mint rossz előjelnek az említésével még egyszer kiemeli művének szomorú jellegét. Igor a rossz előjel ellenére a hadjárat mellett dönt. A szerző felidézi a fegyvereseihez intézett lelkesítő beszédét, amelyben a kor harci kifejezései, annak szimbólumai szerepelnek („”üljünk hát, testvérek, gyorslábú lovainkra”(= induljunk hadba) „ A herceg elméje engedett a kívánságnak, a sötét előjelet elfödözé a vágy, hogy a nagy Donból igyék. Akarok — mondá — kopját törni polovec mezők szélén (= megvívni a csata kezdetén); oroszok, véletek akarom ontani véremet, vagy sisakunkkal iszunk a Donból.”= (győzelmet aratunk a Donnál). Igornak ezek a szavai harci elszántságáról tanúskodnak: győzni akar vagy kész meghalni a csatában.

Ezt a hadak gyülekezésének leírása követi: „Várja Igor édes bátyját, Vszevolodot, akit „szilaj bölény”-nek nevez. Vszevolod helyesli Igor döntését, kiemeli családi összetartozásukat, hogy mind a ketten Szvjatoszlav fiai, és e szavakkal buzdítja: „Nyergeld, öcsém, gyorslábú lovaidat, az én lovaim már készen állnak, Kurszknál várnak felnyergelve.” Vszevolod a harcosairól szólva, kiemeli azoknak bátorságát és tapasztaltságát. Azokat a tulajdonságaikat említi („utat nem tévesztenek, minden árkot ismernek”), amelyek különösen fontosak voltak a gyors lovassággal folytatott sztyeppei harcban. A Vszevoloddal történt találkozást követően Igor a számos rossz előjel ellenére hadba indul. A természet, és valami pogány istenséget jelölő Div szinte összefogtak Rusz ellen: „a nap setétséggel állta el útját (utalás a napfogyatkozásra), a viharos éjszaka „felriasztá a madarakat előtte”, Div a fa tetejéről kiáltva figyelmezteti az ismeretlen földet, elsősorban Tmutorkányt, ahová Igor hada irányul. Az így figyelmeztetett kunok (polovecek) megindulnak „úttalan utakon vágtatnak a nagy Don felé”, miközben Igor is töretlenül folytatja útját a Donhoz. Itt a szerző megrajzolja a csata előtti éjszaka nyugtalan képét: ragadozó vadak és madarak követik Igor hadának vonulását emberi tetemre leselkedve. Ezután részletező következetességgel írja le a szerző az est beálltát, az éjszakát és a reggelt, mintha csak érzékeltetni kívánná az első csata előtti álmatlan éjszaka gyötrő hosszúságát.

Másnap kora reggel Igor csapatai kerekednek felül: „porba tiporták a pogány polovec hadakat.” Az első összecsapást a szerző hiperbolikus képekkel adja vissza: „és nyilakként szétszóródva a harcmezőn, elrablák a szép polovec hajadonokat, és velük aranyat […] és mindenféle polovec kincsekből hidakat hordtak, hidakat vertek mocsarakon át, lápokon át.” A következő éjszakán az orosz fejedelmek és harcosok a csatában megfáradtan nyugodtan alszanak mit sem sejtve a készülő újabb és nagyobb kun támadásról: Eközben Gzak és Koncsak kánok az éjszaka leple alatt sietve a Donhoz vezetik csapataikat Igor ellen. A küszöbön álló csata súlyosságát megint csak természeti képekkel érzékelteti a szerző: „Másnap kora reggel véres hajnal hirdeti a napot; fekete felhők futnak a tenger felől, el akarják fedni a négy napot (a négy orosz fejedelmet!) – kék villámok villognak bennük. Nagy vihar készül!”

Igornak a kunokkal vívott harcát, amely teljes három napig tartott, a szerző a továbbiakban nem írja le. Szinte nem képes róla szólni. Inkább lírai töprengésnek adja át magát, bemutatja a fejedelmek vereségének következményeit Rusz számára, majd a jelenhez fordul. Hangsúlyozza, hogy Igor hadának veresége következtében négy fejedelemség maradt védelem nélkül, megsemmisültek Szvjatoszlav kijevi nagyfejedelem korábbi koalíciós hadjáratának eredményei. Az egységes Kijevi Rusz szimbóluma Kijev és a kijevi nagyfejedelem. Ezért az „Ének” cselekménye Kijevben folytatódik. A szerző bemutatja Szvjatoszlav „nyomasztó” álmát. Az álmot a bojárok mint Igor hadának vereségét értelmezik. A krónika tudósítása szerint Szvjatoszlav fejedelem Igor vereségéről Csernyigovban értesül. A súlyos vereség okozta fájdalom Szvjatoszlav könnyek között elmondott „arany szózatában” fogalmazódik meg. A kijevi nagyfejedelem monológjában a korabeli orosz fejedelemségek politikai képét rajzolja meg, mérlegelve a fejedelmek lehetőségeit egy esetleges közös hadjáratban való részvételhez. Fejedelem arany szózata a fejedelmekhez intézett szenvedélyes politikai felhívássá változik, hogy szüntessék be a vég nélküli viszályokat („Viszálykodás miatt tört ránk az erőszak polovecek földjéről”), és álljanak bosszút a vereségért: „Hágjatok hát, urak, aranyos kengyelbe mostan ránk mért csapásért, az orosz földért, Igor sebeiért”.

Mint látjuk Igor veresége komoly töprengést vált ki a hazafias szerzőből Rusz földjének sorsáról, és szenvedélyes felhívást intéz a fejedelmekhez összefogásra buzdítva őket. A népi siratóének (pricset) és az ünnepi szónoki próza költői eszközei összeszövésével kialakított metaforikus-szimbolikus stílusú művében a szerző a sikertelen hadjáratnak csak egyes epizódjait villantja fel.

Ezt az egész Ruszt érintő témát ezzel lezárja a szerző, hogy Igor felesége, Jaroszlavna személyes érzelmeinek adjon helyt. Az egész művet áthatja az óorosz ember és a természet meghitt közelsége. Ezért a természeti képek nem statikusak, hanem aktívan bekapcsolódnak a mű cselekményébe. A rossz előjelek (a két ízben is említett napfogyatkozás és a viharos éjszaka) igyekeznek Igort visszatartani meggondolatlan tettétől. A bekövetkezett vereség és a fejedelmek fogságba esése után Igor felesége, Jaroszlavna siratójában a természeti erőkhöz: a Szélhez, a Dnyeper folyóhoz és a Naphoz fohászkodik, azok együttérzését igyekszik elnyerni. Kérése meghallgatásra talál: a természeti erők aktívan segítik Igor menekülését, szökését a fogságból. Fontos, hogy a műben Igor Kijevbe tér vissza (az évkönyv szerint pedig Novgorod-Szeverszkbe) a nagyfejedelemhez mintegy beismerve vétkét, hogy megszegte a kijevi nagyfejedelemmel szembeni feudális kötelezettségét: tudta nélkül indult hadba. Igor hazatérése és tette helytelenségének elismerése az emberek és a természet ujjongását váltja ki: „Felragyog a nap az égen — Igor herceg orosz földön”: lányok dalolnak a Dunánál, hangjuk tengeren át Kijevig kígyózik. Igor megy Boricseven végig, tornyos szent szűz templomáig. Örülnek a falvak, városok vígadnak.”Az Igor-ének a hadban részt vett fejedelmeket és a harcosokat dicsőítő sorokkal ér véget: „Dicsőség Szvjatoszlav fiának, Igornak, szilaj bölénynek, Vszevolodnak, Igor fiának, Vladimirnak! […] Dicsőség a fejedelmeknek s a hadaknak! Ámen”

Az ember és természet teljes egysége a szerző epikus valóságszemléletéből fakad. Nem is véletlenül állítják az Igor-éneket párhuzamba az európai nagy eposzokkal: a Roland-énekkel, Nibelung-énekkel, Cid-énekkel, Rusztavelinek A tigrisbőrös lovagjával. Az összevetések kétségkívül alkalmat kínálnak közös vagy hasonló tipológiai vonások kimutatására, de még inkább nyilvánvalóvá teszik az Igor-ének sajátosan orosz, egyedi sajátosságait. A középkori eposz általában lovagi, fejedelmi környezetben jön létre, helye valahol a népköltészet és írott irodalom határán jelölhető meg. Tárgya a vitézi becsület és dicsőség. A hősök a népi-nemzeti egységért vívják harcukat, jellemzi őket a hűbéri hűség, megvetik a kétszínűséget, árulást, elítélik a feudális viszályokat és a hatalmasok önzését. Az eposzokban az emberek szövetségese a megszemélyesített, cselekvőn viselkedő természet.

A művek közötti egybeeséseket, hasonlóságokat a történelmi körülmények azonossága, a kultúra hasonló fejlettségi foka determinálja. Ugyanakkor a helyi feltételek eltérő volta alakítja a szerzők koncepcióját, módszerét, egyéni stílusát. Ezért valamennyi eposzban vannak csak reá jellemző, megkülönböztető ismérvek is. így például az Igor-énekből (eltérően a Roland-énektől és a Nibelung-énektől) hiányoznak a fantasztikus motívumok, mert a szerző elsősorban a történelmi viszonyokra figyel. A Roland-, a Nibelung- és a Cid-ének a régmúltról szól, keletkezésük időpontja a feltételezett epikus cselekményidőtől távol esik. Ezzel szemben az Igor-éneket a sikertelen hadjáratot követően, közvetlenül a vereség után írta a költő. Nem azonos az eposzok eszmei tartalma sem. A Roland-éneket pl. keresztény szellemiség hatja át, az Igor-énekben az oroszok eszményítésében a keleti szláv mitológia nem világnézeti, hanem poétikai funkciót tölt be. Az Igor-ének hazafisága nem ellentétes a fejedelmi dicsőség méltatásával, mert a fejedelmi dicsőséget éppen Rusz földjének szolgálatával érdemelheti ki a hős. Ez a dicsőségértelmezés megfelel a XI—XIII. századi orosz világi irodalmi etikettnek és annak a fejedelmi eszménynek, amelyet a monumentális historikus korstílus formált.

Az Igor-ének eredetije sajnos nem maradt fenn, csupán egyetlen kései (16. sz.?), nem hibátlan másolatban került elő, de 1812-ben az is tűz martaléka lett. Mindez nagymértékben közrejátszott annak a felfogásnak a kialakulásában, amely kétségbe vonja az óorosz irodalom e remekének hitelességét. Napjainkban — bár a vita nem zárult le ― a kutatók többsége elfogadja a mű 12. századi eredetét. Különösen nagy visszhangra talált az Igor-ének a 19. század első negyedében a romantikus költőknél. Belőle merítette tárgyát Borogyin Igor herceg c. operája is. Számos orosz nyelvű fordítása látott napvilágot kiváló 19. és 20. századi költők tolmácsolásában. Magyarul legismertebb Képes Géza fordítása.

Vlagyimir Monomah halála (l125) után felgyorsult az egységes kijevi állam bomlási folyamata. Új irodalmi központok alakultak ki. A helyi évkönyvek közül csupán a vlagyimiri évkönyv folytatja az évkönyvírás hagyományait. Mindezek ellenére Kijev és a Barlangkolostor továbbra is politikai és kulturális központ maradt.

Az 1220-as években ketten is foglalkoztak a Barlangkoloslor szerzetesi legendáinak feldolgozásával: Szimon, szuzdali-vlagyimiri püspök és Polikarp, a Barlangkoloslor szerzetese. Az első gyűjteményt Arszenyij tveri püspök állította össze 1406-ban. Majd 1462-ben a gyűjteményt újabb legendákkal bővítetlek ki, végleges formába öntötték, és ettől kezdve nevezik Barlangkolostori Paterikonnak. Egyik legszebb legendája Magyar Mózesről szól. Mózes Borisz kegyeltje és annak a Györgynek a testvére volt, akit, mint fentebb említettük, Borissza! együtt megöltek. Mózes megmenekült a gyilkosoktól és Kijevben talált menedékre. Kijev elfoglalása után Boleszlav magával hurcolta lengyel földre, ahol egy fiatal özvegy asszony szerelemre lobbant iránta. Mózes fogadalmat tett, hogy az Istennek szenteli életét. Az életírás központi magja Mózes harca a belé szerelmes asszonnyal (vő. József és Putifárné történelével! l Móz. 39:1-41, 52). Hiábavaló a csábítás és kényszerítés, Mózes hű maradt fogadalmához. Később, a kínzások és férfiasságától való megfosztása után, sebeiből felépülvén, visszatért a Barlangkolostorba, ahol tíz év múlva, 1043-ban hunyt el, ott is temették el. Az orosz ortodox egyház csodatevő szentként tiszteli, emléknapja július 26-án van. A Barlang-kolostori Paterikonban jól tükröződik a kolostorban élő szerzetesek mindennapi élete: a krónikák írása, a könyvek olvasása, másolása, kötése, de kiveszik a részüket a fizikai munkából is. A Paterikon stílusában tetten érhető a hagiográfia, a krónikai és a tanítócélzatú elbeszélés, az intelmek és a folklór hatása. A Barlangkolostori Paterikon fontos állomást jelent a cselekményes elbeszélések kialakulásának történetében.

Az egyes fejedelmek között ki-kitörő viszályok, belháborúk a 12. század második felében szüntelenül folytatódtak a 13. század elejéig. A 12. század második felére az óorosz állam romjain több feudális fejedelemség alakult ki. Északkeleten nagyjelentőségre tett szert a Szuzdal-Vlagyimiri föld. E terület befolyása tovább nőtt Vlagyimir Monomah legkisebb fiának, Jurij Dolgorukijnak a fejedelemsége idején (l154-57). Fia, Andrej Bogoljubszkij (l157-74) seregei 1169-ben feldúlták és elfoglalták Kijevet, a politikai központ ezután Vlagyimir (részben Halics) lett. A szuzdal-vlagyimiri fejedelemség virágkorát Andrej öccsének, Vszevolod Bolsoje Gnyezdo (1176-1212) uralkodásának az idején élte. Halála után újabb belháborúk kezdődtek, és amikor a tatárok betörtek, a vlagyimiri fejedelem nem tudta vezetése alatt egyesíteni az orosz földek erőit.

Az oroszok első ízben 1223-ban a Kalka folyónál ütköztek meg a mongol-tatárokkal, és súlyos vereséget szenvedtek. A Kalka menti csata után a tatárok a Dnyeperig nyomultak elő, majd visszavonultak a Volgán túli pusztákba. 1235-ben Batu kán hadjáratot indított nyugat felé. Hadai 1237-ben eljutottak a rjazanyi fejedelemségig, amely a feudális széthúzás következtében nem kapott segítséget. Miután végigdúlták, felégették Rjazanyt, a sereg Vlagyimir ellen vonult, elfoglalta, majd feldúlta Kolomnát és Moszkvát. Ezután Novgorod ellen indult, de nem tudta elfoglalni. 1240 őszén, Kijev bevétele után a tatárok átvonultak a halics-volhíniai fejedelemségen, majd végigdúlták Lengyelországot és Magyarországot. Közel két és fél évszázadra tatár iga alá került az egész orosz föld.

A FEUDÁLIS SZÉTTAGOLTSÁG ÉS A TATÁRDÚLÁS KORÁNAK IRODALMA

(13. SZ.-14. SZ. KÖZEPE)

Az óorosz állam felbomlása hosszú folyamat következménye. A bomlás első jelei már I. Vlagyimir uralkodásának vége felé (1015) megmutatkoztak. Az egyes fejedelmek között ki-kitörő viszályok, belháborúk a 12. század második felében szüntelenül folytatódtak a 13. század elejéig.

A 12. század második felére az óorosz állam romjain több feudális fejedelemség alakult ki. Északkeleten nagyjelentőségre tett szert a Szuzdal-Vlagyimiri föld. E terület befolyása tovább nőtt Vlagyimir Monomah legkisebb fiának, Jurij Dolgorukijnak a fejedelemsége idején (l154-57). Fia, Andrej Bogoljubszkij (l157-74) seregei 1169-ben feldúlták és elfoglalták Kijevet, a politikai központ ezután Vlagyimir (részben Halics) lett. A szuzdal-vlagyimiri fejedelemség virágkorát Andrej öccsének, Vszevolod Bolsoje Gnyezdo (1176-1212) uralkodásának az idején élte. Halála után újabb belháborúk kezdődtek, és amikor a tatárok betörtek, a vlagyimiri fejedelem nem tudta vezetése alatt egyesíteni az orosz földek erőit.

A tatárjárás okozta mérhetetlen pusztítást szemléletesen mutatják be a 13. századi orosz irodalmi emlékek. Egységes óorosz irodalomról ebben a században már nem beszélhetünk. A kijevi korszak írott emlékei nagyobb részt elégtek. Amit ma tudunk a kijevi irodalomról, azt a már korábban lemásolt és biztonságosabb, távoli (novgorodi, pszkovi) kolostorokba vitt másolatok őrizték meg. A tatárdúlást követően a 15. század közepéig az irodalmi fejlődés lelassult. Az irodalom a tatárellenes harcot, majd Dmitrij Donszkoj uralkodása idején (1359-89) a tatárok fölött aratott győzelmet örökíti meg. A legrészletesebben a Kalka menti csatáról az I. Novgorodi, valamint az Ipatyij-évkönyvben olvashatunk. Bennük jól érzékelhető, milyen riadalommal töltötte el az ottani lakosságot a tatárok megjelenése: „Ismeretlen népek jöttek, akiket igazán senki sem ismer, senki sem tudja, kik ők és honnan jöttek, milyen nyelvet beszélnek, milyen törzsből valók, milyen hitűek." Ennek ellenére a kortárs krónikás nem fogta fel a Kalka menti vereség jelentőségét, ezt csak később, miután átélték a hódítások minden borzalmát, értették meg. A tatárdúlás kezdetén, a népet ért tragédia idején fontos szerep hárult az egyházi szónoklatokra, prédikációkra.

A 13. században e műfajnak jeles művelője SZERAPION, aki életének nagyobb részében a Kijevi Barlangkolostorban volt szerzetes, majd apát lett, 1274-ben pedig Vlagyimir püspökévé választották, ezért nevezik Szerapion Vlagyimirszkijnek (†1275). Szerapion prédikációinak közös témája a tatárdúlás és következményei az orosz földön. Felfogásában ez Isten büntetése, népét csak a bűnbánat és az erkölcsi megújulás mentheti meg. A tatárjárás okozta mérhetetlen pusztításokat meggyőző életképekkel teszi szemléletessé: „Apáink és testvéreink vére tengerárként itatta a földet... rengeteg testvérünket és gyermekeinket rabságba hurcolták, falvainkat parlaggá változtatták, és nagyságunk odalett, szépségünk elpusztult, gazdagságunk... és minden, amit alkottunk, pogányok kezére jutott."

A tatár hódoltság kezdeti időszakának szörnyű megpróbáltatásait panaszolja el a csupán töredékesen és 15., illetve 16. századi másolatokban fennmaradt Ének Oroszföld pusztulásáról c. remekmű. Az Éneket 1238 és 1246 között olyan délorosz származású író írhatta, aki Északkelet-Oroszországban bujkált a tatárok elöl. Kijevről még mint az orosz föld központjáról szól, amelynek hanyatlásával veszi kezdetét a „pusztulás". A siralmas időkben a dicső múltból igyekszik erőt meríteni a szerző. A bevezetésben himnikus líraisággal szól az orosz föld természeti szépségeiről. Felfogásának legjellemzőbb vonása, hogy nincs konfliktus sem a természet és a kultúra, sem a szakrális és világi környezet között, amire egyértelműen utal a „kolostori kertek", „székesegyházak" és a pogány időkben „helyileg tisztelt források" és „sűrű tölgyesek" említése. Ebből világosan látszik, hogy a vallási szinkretizmus (dvojeverije) nem a hit kettéválasztását, szkizofrén állapotát, hanem éppenséggel kiegyensúlyozott- ságát jelentette, amelyben békésen megfértek a pogány és keresztény elemek. Ennek a kiegyensúlyozott hitnek felel meg a leírás örömtelisége is, így lesz majd a népi tudatban a tatárjárást megelőző időszak „fényességes fényű", „szépséges" és a daliás idők „aranykora". A második részben az orosz föld múltbeli dicsőségét hiperbolikus formában idézi fel. A befejezőnek szánt részből mindössze néhány sor maradt fenn, amelyben az író a bekövetkezett „baj" okairól kesereg. Az Ének szerkezete és eszmeisége sok rokon vonást mutat az Igor-énekkel.

Az ellenséges támadásoktól talán legtöbbet szenvedő Rjazanyban született valamikor a 13. század végén az Elbeszélés arról, hogyan pusztította el Batu Rjazanyt. Személyes emlékek és mondák felhasználásával készült a négyrészes harci elbeszélés, amely csak 16. századi másolatban maradt ránk. Az első rész a tatárok megjelenését és a rjazanyiak azon próbálkozását beszéli el, hogy megóvják városukat a pusztítástól. Az ifjú fejedelem meggyilkolása és fiatal, szép feleségének önként vállalt halála, aki — férje halálhírére, nem kívánván Batu kezei közé kerülni — kis gyermekével a karján leveti magát a várfokról, meggyőzi a rjazanyiakat, hogy lehetetlen az ellenséggel megegyezni, nincs más választásuk, minthogy hősiesen védelmezzék városukat még akkor is, ha a győzelemre a legcsekélyebb reményük sem lehet. A második rész ezt a hősies védekezést és a város lerombolását beszéli el. A 14. századi emlékekben olvasható változatban még hiányzik a jelenlegi elbeszélésben szereplő Jevpatyij Kolovrat vitézi bosszúállása és Ingvar Ingorevics fejedelem siratója, valamint a rjazanyi föld megújulása. Ezek a részek rendkívül fontosak, hiszen a második rész a teljes pusztulás képét mutatja, ami az olvasóban a reménytelenség érzését keltené. Bár a tatárok abban a biztos tudatban vonulnak tovább, hogy mindenkit megöltek, nincs senki, aki bosszút álljon rajtuk, Kolovrat váratlan megjelenése azt mutatja, hogy az elégtétel nem marad el. A befejező rész siratója Rjazany „virágait és vitézeit" rangjuktól és társadalmi helyzetüktől függetlenül egyenlővé teszi a halálban, és a rjazanyi föld megújulásának hitét ébreszti az olvasóban.

A kor megkövetelte az erős, hadvezéri talentummal megáldott fejedelmet. Ennek az eszménynek plasztikus megvalósulását találjuk meg ALEKSZANDR NYEVSZKIJ legendájában. Hőse a korabeli orosz történelem legnagyobb egyénisége, ALEKSZANDR JAROSZLAVICS (1220-63), Novgorod fejedelme (1236-tól), 1252-től vlagyimiri nagyfejedelem. Novgorodi uralko-dása idején sikerrel védelmezte az orosz föld északnyugati határait a svédekkel és németekkel szemben. A fejedelem a Nyevszkij ragadványnevet a svédek felett a Néva partján aratott győzelméért kapta. Majd 1242-ben a Csud-tó jegén a német lovagok seregei felett aratott győzelméért szokták a Jégmezők lovagja elismerő megnevezéssel illetni. Maga a legenda 13. századi alkotás. A kéziratokban nincs állandó megnevezése, hol legendának, hol elbeszélésnek nevezik. Lényegében fejedelmi „életrajz", amely a harci elbeszélés és a hagiografikus legenda elemeit ötvözi, írója a fejedelem kortársának és az események tanújának vallja magát. Olyan elbeszélést ír, amelyben dicsőíti Alekszandr harcos vitézségét és politikai sikereit, ugyanakkor nem tekinti feladatának, hogy teljes életútját leírja. A korabeli történeti körülményekről keveset tudunk meg, a legenda inkább azokat a harci eseményeket veszi sorra, amelyekből Nyevszkij heroikus alakja és harcosainak bátorsága tárul elénk. Alekszandr hadvezér és szent, az orosz föld védelmezője az idegenekkel szemben. Az egyházi (vallásos) és világi (fejedelmi) eszmény összeolvasztása a stílus kettősségében is megmutatkozik, amiből következtetni lehet az irodalmi példaképekre is. A csataképek sok rokon vonást mutatnak Josephus Flavius Zsidó háborújával és részben a Nagy Sándor-regény óorosz változatával. Az író a Kijevi Rusz hagiográfiai hagyományait követi, és Alekszandr alakját bibliai személyekhez hasonlítja. A hagiográfiai motívumok a sorozatos átdolgozás során egyre nagyobb számban kerülhettek be a szövegbe.

Az erős fejedelmi hatalmat eszményíti a Száműzött Danyiil könyörgése is, amely egyben a bojárok ellen irányuló aforisztikus gúnyirat. Danyiil szellemesen, helyenként vaskosan élcelődve panaszolja el mellőzöttségét és szegénységét, amelynek okát abban látja, hogy eszességével és szókimondásával sok ellenséget szerzett magának, mert nem az okos emberek szavának van súlya, hanem a gazdagokénak. Danyiil az értelem kultuszának első orosz világi szószólója, aki bevallja, hogy nem bátor, viszont okos. Az érdekházasságnak és a kolostorba vonulásnak még a gondolata is heves ellenkezést vált ki belőle. Szerinte csak az erős, okos fejedelem képes az értelem rangjának elismertetésére, ezért sorsának jobbra fordulását is egyedül tőle várja.

Jegyzetek és források

1. A keleti szlávok őseinek első államalakulatáról, a Kijevi Ruszról (az államszervezés etnikai és kronológiai stb. problémáiról 1. Font Márta 1995, Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből. Janus Pannonius Tudományegyetem Pécs, l-38; Uő.: A Kijevi Rusz in: Font Márta, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula 1997, Oroszország története. Maecenas Holding Rt., 5-125; Font Márta, Varga Beáta 2006, Ukrajna története. Bölcsész Konzorcium — JATEpress, 15-65.
2. A középkori irodalmakról 1. Д. С. Лихачев: Своеобразие древнерусской литературы. In: В. Д. Лихачева, Д. С. Лихачев 1971, Художественное наследие Древней Руси и современность. Ленинград. 52-71; Д. С. Лихачев: Художественные особенности русской средневековой литературы. In: Чтения по древнерусской литературе. Ереван, 1980, 5-20; Iglói Endre 1988, A „közvetítő” óbolgár-ószláv irodalom, valamint: Az irodalmi transzplantáció és adaptáció. In: Az orosz irodalmi múlt, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988:17-34; Загальна характеристика літературного процесу. In: Icmopiя украïнськоï лiтератури (у восьми томах) том перший, Давня лiтература, Киïв — 1967, 26-32; A. J. Gurevics 1974,. A középkori ember világképe. Budapest, Kossuth
3. Viktor Bicskov 1988, A bizánci esztétika. (Fordította Katona Erzsébet) Budapest: Gondolat, 9.
4. Viktor Lazarev 1979, Bizánci festészet. (Fordította Tábor Béla, T. Mándy Stefánia). Budapest:Magyar Helikon. 39.
5. Irodalmi értelemben vett szerkesztésről (redakcióról) akkor beszélhetünk, ha a másoló(k) tudatosan hajt(anak) végre eszmei, tartalmi, stilisztikai vagy más jelentős változtatásokat a szövegeken, s ezek eredményeként az eredetitől jól elkülönülő vagy elkülöníthető szövegek jönnek létre.
6. Változatról (variánsról) akkor beszélünk, ha a másolás(ok) során nem tapasztalható tudatos szövegváltoztatási törekvés, hanem pusztán a másoló(k) hibái, sikeres vagy kevésbé sikeres javítási próbálkozásai tükröződnek a szöveg(ek)ben. Ha a másolatok valamelyik csoportjában tükröződnek a nyelv vagy dialektus helyi sajátosságai, amelyeket az adott országra vagy tájegységre jellemző egységes másolási folyamat fog egybe, akkor szokás „izvod”- ról beszélni.
7. Néha, ha a szöveget több helyen, esetleg több országban is másolták, keletkezhettek vegyes (pl. ukrán-szerb, bolgár-orosz stb.) szerkesztésű emlékek is. Máskor a változat és a szerkesztés eshetett egybe, pl., ha a kódexíró nemcsak a nyelvi sajátosságait vitte be a szövegbe, hanem tudatosan változtatott a szövegen is.
8. Az óorosz irodalomra vonatkozó legfontosabb textológiai tudnivalókat 1. in: D.C. Лихачёв 1962, Текстология на материале русской литературы X—XVII вв М.— Л.; valamint a második, átdolgozott és bővített kiadás G.V.Sztyepanov szerkesztésében Ленинград «Наука», 1983; Он же 1964, Текстология. Краткий очерк. М.— Л.;
9. B.H. Щепкин 1967, Русская палеография. М., (Первое издание — 1918-1920)
10. H. Tóth Imre 1995, Bevezetés a szláv nyelvtudományba. József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Szeged, 169-170
11. A görög Typikon (or. типик = устав 'egyházi rendszabály, szertartáskönyv') részletes útmutatásokat tartalmaz az év valamennyi istentiszteletének végzéséhez, az énekeknek a különböző könyvekből való szabályos kiválogatásához. Kijevi Rusz a megkeresztelkedése után Theodorosz Sztudita szabályzatát fogadta el, míg a bizánci egyház, később a Jeruzsálemi szabályzatot vette át.
12. Б. В. Сапунов: Некоторые соображения о древнерусской книжности XI—XIII веков. В: Труды Отдела древнерусской литературы XI, М.-Л., 1955. А 323. oldalon Szapunov az alábbi 8 könyvet sorolja fel: "1) Евангелие-апракос, 2) Апостол-апракос, 3) Служебник, 4) Требник, 5)Псалтыри, 6) Триодь Постная, 7)Триодь Цветная и 8) Минея Общая.
13. Н. Н. Розов 1977, Книга Древней Руси XI-XIV вв., Москва:Книга, 87.
14. H. Tóth Imre 1991, Cirill-Konstantin és Metód élete, működése (bevezetés a szláv kultúrtörténetbe). Második, átdolgozott kiadás, Szeged, 173.; Az itt tárgyalt irodalom megértéséhez feltétlen javasolt H. Tóth Imre fenti könyvének "Bulgáriában" 150-163, valamint "Utószó" 171-177 című fejezete. A könyv első kiadása: Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Budapest:Magvető Kiadó, 1981.
15. Részletesebben 1.: Лихачёв, Д.С. 1973, Развитие русской литературы X—XVII вв. Ленинград: Наука, 23—44.; Мошин, В. О периодизации русско-южно славянских литературных связей X—XV вв. ТОДРЛ XIX, М.—Л. 1963,28-107; A vizsgált kérdés tanulmányozásához nagy haszonnal forgatható Zoe Hauptová, A kereszténység és az egyház hatása a déli és a keleti szláv népek kultúrájára, In: Szlavisztikai tanulmányok 17. Szeged : Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Területi Bizottsága, 1998, 29-53.
16. "És Vlagyimir egyedül kezdett uralkodni Kijevben, és bálványokat állíttatott fel a palota udvaron túli halmon: a fából faragott Perunt, a feje ezüstből, a bajusza pedig aranyból volt, meg Horszt, Dazsbogot, és Sztribogot és Szimarglot, és Mokost. És áldozatokat mutattak be nekik, isteneknek nevezve őket, és elébük vitték fiaikat és leányaikat, és az ördögöknek áldoztak és bemocskolták a földet áldozataikkal. És vérrel mocskolták be Rusz földjét és azt a halmot..". In: Памятники литературы Древней Руси XI— начало XII века. Москва: Художественная литература, 1978:94.; A régmúlt idők elbeszélése szövegét a továbbiakban (PLDR,1978), is ebből a kiadványból idézzük.
17. A VIII — IX. század fordulóján kezdett a kereszténység elterjedni Moráviában (831. év: a morvák megkeresztelése), a IX. században lett államvallás Bulgáriában (865. év) és behatolt Csehországba; Lengyelország megkeresztelkedése 966-ban történt, Magyarországon is terjedt a kereszténység már a 970-es években. "A magyarság körében a 970-es évek elején természetszerűen jól ismert — a nyugatinál sokkal jobban ismert — volt a kereszténység görög változata."— írja Makk Ferenc. In: A magyar külpolitika (896—1196) Szeged, 1993, 31. Közép és Dél-Kelet Európa népeinek megkeresztelkedéséről l. Принятие христианства народами Центральной и Юго-Восточной Европы и крещение Руси. Ответственный редактор: член-корреспондент АН СССР Г. Г. Литаврин, М. 1988.
18. Makk Ferenc 1993, Magyar külpolitika (896-1196), Szeged, 33.
19. E. Голубинский 1901, История русской церкви, т. I. М., 198.
20. Гальковский, H. M. 1913, Борьба христианства с остатками язычества в древней Руси, т. II М., 24,25. Idézi még: Б. А. Рыбаков 1981, Язычество древних славян. М.: Наука, 15.
21. Б. А. Рыбаков 1981, Язычество древних славян. М., 4.
22. Слово некоего христолюбца, ревнителя правой веры. В: Красноречие Древней Руси (XI-XVII вв.), М., 1987, 123.
23. Б. Д. Греков 1949, Киевская Русь. М, 389.
24. Н. И. Толстой 1987, Христианизация как фактор усложнения структуры древнеславянской духовной культуры. Тезисы конференции Введение христианства у народов Центральной и Восточной Европы Крещение Руси. М., 51-52.
25. A Kijevi Rusz ideológiai arculatáról és a pogány-ortodox keresztény vallási szinkretizmusról ld. Orosz György: A Kijevi Rusz ideológiai arculata In: A miskolci Hermán Ottó Múzeum Közleményei 26. Szerk.: Szabadfalvi József. Miskolc, 120-134.; A pogány-keresztény vallási szinkretizmus kérdései a nagyorosz egyházi népénekek tükrében In: Studia Academiae Nyiregyháziensis. Tomus II. 1993, Nyíregyháza, Paedagogicae Nyiregyháziensis, 12/F. 133-137.
26. Például a legrégibb fennmaradt cirill betűs óorosz emlék, az Osztromir-evangélium (1056/1057), amely Osztromir novgorodi helytartó megrendelésére készült. A díszes 1073. évi "Gyűjtemény"("Izbornyik") bolgár eredetiről készült másolat, amelyet Izjaszlav kijevi fejedelem számára készítettek (Csak később változtatták meg az ajánlást Szvjatoszlavnak). A Msztyiszlav-evangéliumot pedig (legkésőbb 1117-ig) Msztyiszlav Vlagyimirovics számára másolták.
27. Мещерский Н. А., Искусство перевода Киевской Руси.— ТОДРЛ. М.—Л., 1958, т. XV; uő. 1978, Источники и состав древней славяно-русской переводной письменности IX—XV веков. Ленинград:Изд. Ленинградского университета.; A fordításirodalom с. fejezetben előforduló nevekről és művekről további tudnivalókat talál az érdeklődő olvasó az alábbi kiadványokban: Словарь книжников и книжности Древней Руси Вып.1 (XI — первая половина XIV в.) Ответственный редактор Д. С. Лихачёв 1987, Ленинград:Наука; Старабьлгарска литература Енциклопедичен речник. 1992, Съставител Донка Петканова. София:Издателство "Петър Берон"; ЂОРЂЕ ТРИФУНОВИЋ. — 2. допуњено изд. — Београд : Нолит, 1990, Азбучник српских средњовековних књижевних noјмoвa (Ez a második kiadás, az első 1973-ban jelent meg); Icmopiя украïнськоï лiтератури (у восьми томах) том перший, Давня лiтература, (XI — перша половина XVIII ст.) Киïв — 1967, Наукова Думка 45-89.
28. Az értelmező (or. tolkovaja) Zsoltárkönyv (Küroszi Theodorétosz magyarázataival) a zsoltárok értelmét fejtette ki, míg a jövendölő (or. gadatyel'naja) változat a kételyek eloszlatását, a helyes döntés meghozatalát segítette elő. Így, például, a zsoltárok segítségéhez folyamodik Vlagyimir Monomah, amint erről a gyermekeihez intézett Intelmekben ír.; A Pszaltir" szledovannaja a magyar ortodox egyház szóhasználatában a Zsoltárkönyvet jelenti, a 150 zsoltárt tartalmazza húsz ún. kathizmára osztva, az ortodox liturgikus gyakorlat céljainak megfelelően, valamint — kisegítésképpen — néhány közkeletű szertartást.
29. Például, Szimeon Polockij, Feofan Prokopovics, Kantemir, Lomonoszov, Szumarokov, Heraszkov, Gyerzsavin és mások. L. még Homjakov szép költeményét: По прочтении псалма (Земля трепещет...).
30. Истрин В.М. 1893, Александрия русских хронографов. М., 348., valamint Творогов О.В. 1975, Древнерусские хронографы. Ленинград: Наука.; Régebben a kronograf (or. hronograf) szónak két jelentése volt: egyrészt a bizánci szerzők (Hamartolosz, Malalasz és mások) lefordított krónikáit nevezték így, másrészt később így nevezték a szlávoknál a különböző művekből, különböző korokban összeállított világtörténelmi kompilációkat (Попов А., Обзор хронографов русской редакции, вып. 1. М., 1866, 1.). Ma az a hagyomány alakult ki, hogy a görög és nyugati szláv krónikaírók műveit krónikának nevezi a szakirodalom, a világtörténelmet elmondó anonim szláv kronográfiai kompilációkat pedig kronograf névvel szokás jelölni. (l.Tvorogov 1975:8).
31. A legrégibb ránk maradt tetraevangéliumi másolat az 1144-ből származó Halicsi evangélium (Galickoje jevangelije).
32. Megkülönböztetünk teljes és rövid aprakoszt. A teljes aprakoszban az egyházi év valamennyi napjára szánt evangéliumi olvasmányok megtalálhatók, ilyen, például az 1117. évi Msztyiszlav-evangélium. A rövid aprakoszban pedig csak húsvét ünnepétől pünkösdig olvasandó evangéliumi részletek vannak, azt követően csak a szombati és vasárnapi szövegeket tartalmazza. A legrégibb ránk maradt rövid, orosz szerkesztésű aprakosz-evangélium az Osztromir-evangéluim (1056-1057), valamint az 1092-ből való Arhangelszki evangélium (Arhangelszkoje jevangelije).

    • Perikópa (gör. pericopa) 'a szentbeszéd alapjául szolgáló, előírt szentírási rész, illetve valamely alkalomra rendelt evangélium'.

33. B. V. Szapunov már idézett cikkében (TODRL., XI. M.-L., 1955:323) az alábbi könyveket nevezi meg: 1) istentiszteleti (aprakosz) Evangélium. Ez az legfontosabb istentiszteleti könyv kizárólag csak a négy evangéliumot tartalmazza, az előírt perikópák (szemelvények) megjelölésével. 2) istentiszteleti (aprakosz) Apostol. Ebben az apostoli levelek és az Apostolok Cselekedetei találhatók, ugyancsak perikópa-rendszerben. 3) A Liturgikon (or. szluzsebnik), ebből a könyvből végzi a pap a liturgiát, az esti és hajnali istentiszteletet, valamint más nyilvános istentiszteleteket. 4) Az Evchologion (or. trebnik) a pap és a kántor használatára szerkesztett szertartáskönyv, amelyben a szentségek, szentelmények (vetés-, aratás-, lakásszentelés stb.) és egyéb, a Liturgikonon kívüli szertartások textusai találhatók. 5) Zsoltárok könyvet 6) A Triódion (or. Triogy posztnaja) azokat az énekeket, textusokat, ószövetségi perikópákat stb foglalja magában, amelyek a nagyböjtöt (innen az orosz elnevezés: posztnaja "böjti') megelőző negyedik vasárnap (Vámos és Farizeus vasárnapja) és a nagyszombat között naponként használatosak. 7)A Pentikosztarionban (or. Triogy cvetnaja) viszont azokat az énekeket és szövegeket találjuk, amelyek a húsvéti feltámadási szertartástól a Pünkösd utáni első vasárnapig (Mindenszentek vasárnapja) esedékesek. A szláv kézirati hagyományban a Pentikosztarion virágvasárnap előtti ún. Lázár-szombatján kezdődött, innen a szláv elnevezés: cvetnaja (bolg. cvetnica 'virágvasámap'). 8) A Minea (or. Minejaf obscsaja]) 12 kötete az év folyamán naponta változó istentiszteleti énekeket és egyéb szövegeket öleli fel, beleértve az ünnepek előestéjén tartott istentiszteleteken felolvasásra kerülő ószövetségi perikópákat is. 1095-1097-ből fennmaradtak az ún. Novgorodi liturgikus mineák (szeptember-október-november hónapra) (Létezik a szentek legendáinak egész évre, nem liturgikus olvasásra szerkesztett 12 kötetes gyűjteménye is, az ún. Csetyji-Mineji.)

    Az itt bemutatott egyházi és szertartásos könyvek értelmezését alapvetően Az orthodox kereszténység (Szerkesztette: D. Dr. Berki Feriz protoierej, esperesadminisztrátor) című könyvből vettük. Budapest, 1975:280-282. Az ortodox vallás története, magyarországi sorsa, hittanítása, lelkisége stb. iránt érdeklődőknek ezt a kiadványt ajánljuk.

34. "Az egyházatyák kora a II. nikaiai egyetemes zsinattal zárul le (787,)"(1. Dr. Hollós János 1984, Patrológia Debrecen: Alföldi Nyomda. 9.), de ezt az ortodox teológia újabban nem tartja egészen helyesnek, hanem az elnevezést kiterjeszti a XI-XIV. századra is, 1. Az orthodox kereszténység 1975:223.
35. Joannész Khrüszosztomosz (oroszul: Ioann Zlatouszt)
36. Grégoriosz Nazianzénosz (oroszul: Grigorij Nazianzin vagy Grigorij Bogoszlov)
37. Baszileiosz vagy Vaszilosz (oroszul: Vaszilij Velikij[Keszarijszkij])
38. Meg kell jegyezni, hogy Nagy Szent Vazul Liturgiája alapján évente csak tíz alkalommal végzik a liturgiát. A leggyakrabban Aranyszájú Szent János Liturgiáját használják.
39. Ephrém Szürosz (oroszul: Jefrem Szirin)
40. Kirill Jeruszalimszkij
41. Joannész tesz Klimakosz (or. Ioann Szinajszkij)
42. Athanasziosz (oroszul: Afanaszij Alekszandrijszkij)
43. Joannész Damaszkénosz (oroszul: Ioann Damaszkin)
44. Az orthodox hitről (III. könyv - 5. és 6. fejezet) magyar nyelvű fordítását Berki Feriz készítette, 1. A bizánci irodalom kistükre. Bp., 1974:653-659.
45. A képrombolásról és képtiszteletről 1. Lepahin Valerij: Az óorosz kultúra ikonarcúsága. A JATE Szláv Filológiai Tanszékének kiadványa, Szeged, 1992.11-21. o.; Uő. idézi К. Юшков: Святой Иоанн Дамаскин об иконопочитании. Ж.М.П. № 7, 1976, стр. 76-79. in: Orosz ikon szöveggyűjtemény. Összeállította: Lepahin Valerij. JATE Kiadó, Szeged, 1989, 121-131. o.; Ikonfestészet in: Az orthodox kereszténység. Szerkesztette: D. Dr. Berki Feriz protoierej, esperes-adminisztrátor, Budapest, 1975. 386-393.
46. Andreasz (oroszul: Andrej Kritszkij)
47. A kánon görög szó, jelentése: szabály. Liturgikus szóhasználatban a kánon kilenc ódából álló magasztaló éneket jelent, amelynek első nyolc ódája ószövetségi, a kilencedik pedig újszövetségi vonatkozású. Az érdeklődő olvasó talál belőle részleteket: A bizánci irodalom kistükre. Budapest : Európa könyvkiadó 1974:465-470.
48. (or. Feodor Sztudit)
49. Az itt említett bizánci írók műveinek áttekintését 1. in: Памятники византийской литературы IV—IX веков. М., 1968, с. 9—37. ; Az egyes szerzőkről és műfajokról rövid ismertetést, illetve a műveikből vett szemelvények magyar nyelvű fordítását találjuk: A bizánci irodalom kistükre. Európa Könyvkiadó Budapest, 1974, 843.
50. Az 1073. évi Gyűjteménynek fototipikus kiadása van: Изборник великого князя Святослава Ярославича 1073 г. Спб., 1880. Szedett, a párhuzamos görög nyelvű szöveggel készült kiadása nem fejeződött be (1.: Изборник великого князя Святослава Ярославича 1073 года.— ЧОИДР, 1882. кн. 4). A gyűjteményt több szempontból is vizsgálja az Izbomik Szvjatoszlava 1073 g. című (341 p.) cikkgyűjtemény. Moszkva:Nauka 1977.; 1. még: С. В. Бондарь 1990, Философско-мировоззренческое содержание "Изборников" 1073 1706 годов. Киев.; Georgiosz Hirovoszk poétikai traktátusa mai bolgár nyelven 1. П. Динеков, К.Куев, Д. Петканова: Христоматия по старобългарска литература четвърто издание, София 1978: Изд. Наука и Изкуство 90-93.
51. Изборник 1076 года Издание подготовили: В. С. Голышенко, В. Ф. Дубровина, В. Г. Демьянова, Г. Ф. Нефедов. Москва:Наука 1965, 701.; Belőle óorosz szemelvények, illetve ezeknek a szemelvényeknek mai orosz nyelvű fordításai olvashatók: Мудрое слово ДревнейРуси (XI—XVII вв.) 1989, Москва:Советская Россия, 25-63.
52. or. Pcsela, gör. melissza. Részleteket a műből l. Myдpoe слово Древней Руси 1989, 205-269;
53. Az elnevezés félreértésen alapul, ugyanis a gör. Prologosz-t ('előszó') a fordító a mű címének hitte.
54. A bizánci szentek legendáinak szövegét 1. in: Византийские легенды. Издание подгото вила С. В. Полякова. Л., 1972.
55. A felsorolt címek oroszul: Житие Алексея, Человека божьего, Житие Василия Нового, Житие Саввы Освященного, Житие Антония Великого.; A Vaszilij a görög Baszileiosz megfelelője, a magyarban azonban van a névnek Vazul (<Vászoly), Bazil meghonosodott alakja. Újgörög átírása Vaszíliosz.(l. Az újgörög nevek magyar helyesírása 1985, Főszzerkesztő Hadrovics László, szerkesztő Zoltán András. Budapest : Akadémiai Kiadó, 218.
56. A Sinai paterikon (or. Синайский патерик) Ióannész Moszkhosz (†619) palesztinai szerzetes VI. sz. végén — VII. sz. elején írt Leimon (lat. Pratum Spirituálé) című munkájának átfogalmazása, parafrázisa, amelyet a szlávok A lélek rétje (Lug duhovnij) címen ismertek meg. Moszkhosz személyes tapasztalatokkal rendelkezett a Sinai-hegyi, szíriai, palesztinai, egyiptomi kolostorok életéről. Könyve ezekről a kolostorokról ad információt. Ezek az információk fontosak a középkori kultúra kialakulása szempontjából is. Óorosz és orosz nyelvű szemelvényeket 1. Памятники литературы Древней Руси XII век 1980, Москва:Художественная литература, 116-147.
57. Az orosz szkit szó néhány cellából álló szerzetestelepet jelent, így a szkitszkij jelentése 'szerzetestelepi, szerzetesi magányban, cellákban élőkről' szóló paterikon. A kutatások rámutattak, hogy a Szkitszkij paterikon alapvetően a "Szent férfiak könyvei”-nek fordítása. Erről 1. Словарь книжников и книжности Древней Руси (XI — первая половина XIV в.) 1987, Ленинград:Наука 321-325.
58. Az Egyiptomi paterikon Palladiosz, az V. század eleji neves epigrammaírónak História Lausiaca című műve alapján a démonokkal sikeres harcot vívó korai egyiptomi szerzeteseknek állít emléket.
59. Iglói Endre: Az orosz irodalmi múlt. Budapest : Tankönyvkiadó, 1988. 24.
60. Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest : Szent István Társulat, 1980. 177.
61. Жития Василия Нового и Андрея Юродивого. A jurogyivij orosz szó, jelentése 'szent együgyű, Krisztusért balga = dia Christon salos', azaz akik, az őket övező tiszteletet elkerülendő, félkegyelműeknek tetették magukat.
62. Успенский сборник XII—XIII вв. 1971, Издание подготовили О. А. Князевская, В. Г. Демьянов, М. В. Ляпон, Москва.; Паралипомен Иеремии 31-37., Хождение Агапия в рай 466-473.; Szövegkiadását óorosz nyelven és mai orosz fordítását 1. Сказание отца нашего Агапия Подг. текста, пер. и ком. М. В. Рождественской, ПЛДР. XII век. 1980 154-165.
63. Хождение Богородицы по мукам A címet nehéz szószerint visszaadni, tkp. azt jelenti: Az Istenanyja (Szűzanya) megszemléli (bejárja) azokat a helyeket, ahol a bűnösök szenvednek. Az apokrif szövegét 1. Хождение Богородицы по мукам Подг. текста, пер. и ком. М. В. Рождественской, ПЛДР. XII век. 1980 166-183; Az apokrif írások vitalitását a keleti szláv írásbeliségben jól szemlélteti ez az apokrif történet, amelyre utal Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényében Iván Karamazov Aljosával folytatott beszélgetésében. Iván az apokrifet elmesélve kijelenti, hogy az ábrázolt képek, és a mű bátorsága nem marad el a dantei képektől. Ugyanakkor közre játszhatott A. Tolsztoj híres regény trilógiája címének (Hozsgyenije po mukam [Golgota]) megválasztásában is.
64. Georgij Hamartolosz Krónikája óorosz fordításának a szövegét V. M. Isztrin kutatta és adta ki, 1.: B.M. Истрин: "Хроника Георгия Амартола" в древнем славяно¬русском переводе. Текст, исследование и словарь, т. I—III. Пг.—Л., 1920—1930. Újabban 1.: О. В. Творогов: Древнерусские хронографы. Л., 1975, гл. 1 и 4.
65. Flavius művének óorosz fordításáról 1l: H. А. Мещерский: Искусство перевода Киевской Руси; О. В.Творогов: Беллетристические элементы в переводном историческом повествовании XI— XIII вв. 1. in: Исстоки русской беллетристики, с. 124-130. Н. М. Мещерский: «История Иудейской войны» Иосифа Флавия в древнерусском переводе. М.—Л., 1958.
66. Hadrovics László: A délszláv Nagy Sándor-regény és középkori irodalmunk MTA I. OK XVI. 1960, 235-293.
67. Az óorosz fordítás alapjául szolgáló görög szöveg nem maradt ránk. A fennmaradt görög másolatok közül a legrégebbi is csak a XIV—XV. századból származik. így az "óorosz Digenisz" létezésének nagy jelentősége van, ugyanis a XII. század végén készült, tehát korábbi a görög írott variánsoknál. Erről 1. A bizánci irodalom kistükre 1974, Budapest, 535-544. A mű szövegét 1. ПЛДР XIII век Москва 1981:28-65.
68. A görög szövegben Szíria arab emírjéről van szó.
69. Az elbeszélés első szláv nyelvű fordítása megjelenésére vonatkozóan is két feltevés létezik. Számos kutató úgy gondolja, hogy az elsődleges egy délszláv (óbolgár, szerb) fordítás volt, amely a X—XIII. század folyamán készült. I. Lebegyeva azonban a XI - legkésőbb a XII. század elején készült óorosz fordítás elsődlegessége mellett száll síkra. Az ő álláspontját erősíti, hogy már az óorosz Prolog első szerkesztésében ebből a fordításból kölcsönzött öt példázat található, amelyek közül kettőt felhasznált a XII. században Kirill Turovszkij (Pritcsa о belorizcé).Barlaam és Ioszaphat történetének népszerűségét bizonyosan növelte a szinte meseszerű cselekmény, illetve a kereszténység elterjesztésének aktualitása a Kijevi Ruszban.
70. Az elbeszélés első szláv nyelvű fordítása megjelenésére vonatkozóan is két feltevés létezik. Számos kutató úgy gondolja, hogy az elsődleges egy délszláv (óbolgár, szerb) fordítás volt, amely a X—XIII. század folyamán készült. I. Lebegyeva azonban a XI - legkésőbb a XII. század elején készült óorosz fordítás elsődlegessége mellett száll síkra. Az ő álláspontját erősíti, hogy már az óorosz Prolog első szerkesztésében ebből a fordításból kölcsönzött öt példázat található, amelyek közül kettőt felhasznált a XII. században Kirill Turovszkij (Pritcsa о belorizcé).Barlaam és Ioszaphat történetének népszerűségét bizonyosan növelte a szinte meseszerű cselekmény, illetve a kereszténység elterjesztésének aktualitása a Kijevi Ruszban.
71. Magyar fordítását a Zsámboki-kódex állatábrázolásaival l. Physiologus. 1986. Fordította Mohay András, az utószót és a képmagyarázatokat Kádár Zoltán írta. Budapest: Helikon Kiadó Részleteket 1. A bizánci irodalom kistükre 1974, Budapest:583-589) oroszul: Физиолог ПЛДР XIII век 1981, Москва:474-486.
72. Христианская топография Kозьмы Индикоплова. A műről 1. Словарь книжников... 1987, Ленинград:465-467. A bizánci irodalom kistükre 1974, Budapest:591-596.
73. V. G. Brjuszova 1989-ben publikált tanulmányában úgy véli, hogy Ilarion metropolitává választása nem 1051-ben, hanem 1044-ben történt, mert a két állam közötti háborús konfliktus miatt aligha érkezhetett Bizáncból a korábbi gyakorlatnak megfelelően új metropolita, viszont Rusz sem maradhatott egyházfő nélkül, ezért megválasztották Ilariont. Amikor a két állam között helyreállt a béke, Brjuszova véleménye szerint, Konstantinápoly kénytelen volt az 1051. évi zsinaton törvényesnek elismerni Ilarion megválasztását. Később ez a dátum került rögzítésre az évkönyvekben, a korábbi pedig feledésbe merült. Ld.: Брюсова В. Г. Когда и где был поставлен митрополитом Иларион? // Герменевтика древнерусской литературы. Сб. 1. XI-XVI века. — М., 1989:40-51.
74. Szövegét oroszul l.: Молдован А. М. «Слово о законе и благодати» Илариона. — Киев, 1984; Иларион Слово о Законе и Благодати/ Подг. текста и перевода Т. В. Черторицкой // Красноречие Древней Руси — М., 1987:42-58. Magyarul részletek találhatók Iglói Endre fordításában: Az orosz irodalom kistükre Ilariontól Ragyiscsvig. Európa Könyvkiadó Bp. 1981:39-42. Mi ebből a fordításból idézünk.
75. Műveinek legalaposabb kutatását és kiadását Igor Petrovics Jerjominnek köszönhetjük (in И. П. Еремин, Литературное наследие Кирилла Туровского. ― ТОДРЛ. М. ― Л., 1955. т. XI; М. ― Л., 1956. т. XII; М. ― Л., 1957. т. XIII. и М. ― Л., 1958. т. XV, valamint Еремин: Ораторское искусствоКирилла Туровского. ― In: Литература Древней Руси. С. 132-143.
76. Kirill Turovszkij imáinak kiadása: Е. Б. Рогачевская: Цикл молитв Кирилла Туровского: тексты и исследования Studia Philologica M. «Языки русской культуры» 1999. 280 с.
77. Magyarul részletek találhatók Iglói Endre fordításában: Az orosz irodalom kistükre Ilariontól Ragyiscsvig. Európa Könyvkiadó Budapest, 1981:92-93.
78. Az Őskrónika szövege A. A. Sahmatov meggyőző érvelése szerint, kissé átdolgozott formában megőrződött az Első novgorodi évkönyv szerkesztésében, s valószínűleg ennek átdolgozása alapján szerkeszti meg Nyesztor a Poveszty vremennih let (PVL) első változatát. a XII. század elején.
79. Az Őskrónika elnevezés a magyar szakirodalomban nem csak a szűkebb értelemben vett nacsalnij szvodot jelöli, hanem az egész Poveszty vremennih let megnevezésére is szolgál, és a szakirodalomban az orosz cím kezdőbetűiből alkotott PVL rövidítés is elterjedt.
80. Font Márta, Varga Beáta Ukrajna története Bölcsész Konzorcium – JATEPress, Szeged, 2006, 59.
81. Iglói Endre Az orosz irodalmi múlt, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988. 71 o.