A Dugonics oszlopa
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Az ő barátihoz és tisztelőihez
Mit? hát valójában láttam e szememmel,
Vagy csak álom játszott képzelődésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
Hogy a való képét íly nyilván lássa ki? ─
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért volna egy mennyei lélek.
A magyar Hélikon virágos tövében,
A szelíd múlatság híves mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtősön,
A bokrokról visszasüvölte kettősön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
A látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
Kőmaradványokból egy dicső oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
Hol már egy nagy oszlop állott Gyöngyösinek.
Egy nagy setét barlang egyedűl magában,
Mély torkolattal áll a hegy oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
Mintha még kéz sem lett volna rajta soha.
Rakás maradványok puszta dűledékit
Az idő fogai lassan tördelék itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Melyeknek a porban alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Melynek már a darab köve is elkopott.
Kőhalom már, amit rakott Szemiramis,
Kőhalom sok ezer kolosszus, piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
Agamemnon előtt akik virágzának.
A feledékenység űlt ezek tetején,
Vastag gyászos daróc volt burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
Hevert a láb alá tapodott hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
Bocsátotta gőzös fejét a térdére;
Egy homályos felhő, mely a mélységről jött,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. ─
A néma hallgatás őrzi e barlangot
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
Egy fél rekedt hangot ád a barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
Hogy már kettő közűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
E környékre hideg szárnyait bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
Amit a századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
Melybe megy, valami a világon terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mély vőlgyben vagyon s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygős régen,
Mely épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
Oly kietlen ködbe tán nem kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
Hol hamar eltéved maga a tudomány.
Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
Hogy járta fel ezt a régiség templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
Hogy amit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
E régi kövekből néki oszlop legyen,
Melynek buzgó szívvel első talpot vetett
A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
Szedett követ ezek rakták fel sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
És reá a szépség mázát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
Trombitálva tartott az érdem s tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
A darab köveket rendre nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
Volt faragva, Párosz fejér márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
Bőlcs Uliszesének a sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
Argonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Melyeket Lászlónak a kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
Hercules Abila- s Kalpénél faraga:
Toldi állította ezeket magának,
De már hasadásin bokrok származának.
Két dicső szűz is volt, Bátori, Macskási,
Amint mutatták a kövek mohodzási.
Ezekből építék az oszlopot ezek
A Dugonics hírét felépítő kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő elmúlandó voltán.
Sok dicső őseink nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e nagy építményben. ─
Ezek között látszott, a főtiszteletű
Dugonicsnak metszve, néhány arany betű,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
S hazafi csókokkal értetvén tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
Hogy íly magyar szívű polgártársam láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza, s minden magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorocskákat írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSŐ UNOKÁNK FIAI!
A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
CSOKONAI!