A Dismal-mocsárok tava
"Sírt ástak néki, nyirkost, hideget,
mitől a hű, meleg szív rettegett;
és elszökött a Dismal tómocsárra,
hol, bolygó tűz világítván utára,
egész mélységes éjszakán
evez fehérlő csónakán.
Bolygó világát majd meglátom én,
s meghallom csónakát a tó vizén;
soká élünk együtt, szerelmesen;
cipruslomb közé rejtem kedvesem,
midőn közelget a halál
s hallatszik dobogása már."
Szólt s a Dismal tavak felé siet ─
ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
keresztül egybeszőtt-font bokrokon,
zsombék között, gazos mocsárokon,
hol vízikígyók ezre költ,
hol ember nem járt azelőtt.
És amidőn így, fáradtan ledül,
pillája ha talán elszenderül,
ott hajtja le fejét a szunnyadó,
ahol mérges könnyet sír a bogyó,
melynek lecsöppent harmata
húsát kirágja éjszaka.
Körül a sást farkas zörrenti meg,
fülébe a csörgőkígyó sziszeg,
így szunnyad ottan, míg fel nem riad:
"Mikor látom meg a ködös tavat?
Ó! Vaj mikor látom ─ kiált─
szerelmesem kis csónakát?"
Meglátá a tavat: a tünde fény
futkosva játszik síma tükörén.
"Légy idvez ─ úgymond ─ kedvesem világa!"
És a viszonzó part nevén kiáltja
sok ízben és sok éjen át
a sírlakó hideg leányt;
míg nyírfakéregből sajkát csinál,
melyen a csendes tó mélyére száll,
messze, messze követvén a lidércet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
a csónak és csónakosa
nem jött többé vissza soha!
De sokszor lát az indián vadász
most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
lidérc-fénynél, borongós éjfelen
sajkás legényt s a hű leányt jelen,
Dismal ködös hullámin át
hajtván fehérlő csónakát.