A Dismal-mocsárok tava

A Dismal-mocsárok tava szerző: Thomas Moore, fordító: Arany János

"Sírt ástak néki, nyirkost, hideget,
mitől a hű, meleg szív rettegett;
és elszökött a Dismal tómocsárra,
hol, bolygó tűz világítván utára,
  egész mélységes éjszakán
  evez fehérlő csónakán.
 
Bolygó világát majd meglátom én,
s meghallom csónakát a tó vizén;
soká élünk együtt, szerelmesen;
cipruslomb közé rejtem kedvesem,
  midőn közelget a halál
  s hallatszik dobogása már."
 
Szólt s a Dismal tavak felé siet ─
ösvénye vad, szúrós helyen vezet,
keresztül egybeszőtt-font bokrokon,
zsombék között, gazos mocsárokon,
  hol vízikígyók ezre költ,
  hol ember nem járt azelőtt.
 
És amidőn így, fáradtan ledül,
pillája ha talán elszenderül,
ott hajtja le fejét a szunnyadó,
ahol mérges könnyet sír a bogyó,
  melynek lecsöppent harmata
  húsát kirágja éjszaka.
 
Körül a sást farkas zörrenti meg,
fülébe a csörgőkígyó sziszeg,
így szunnyad ottan, míg fel nem riad:
"Mikor látom meg a ködös tavat?
  Ó! Vaj mikor látom ─ kiált─
  szerelmesem kis csónakát?"
 
Meglátá a tavat: a tünde fény
futkosva játszik síma tükörén.
"Légy idvez ─ úgymond ─ kedvesem világa!"
És a viszonzó part nevén kiáltja
  sok ízben és sok éjen át
  a sírlakó hideg leányt;
 
míg nyírfakéregből sajkát csinál,
melyen a csendes tó mélyére száll,
messze, messze követvén a lidércet.
Most szél támadt, az ég felhős, sötét lett:
  a csónak és csónakosa
  nem jött többé vissza soha!
 
De sokszor lát az indián vadász
most is, ha e mocsár mellett tanyáz,
lidérc-fénynél, borongós éjfelen
sajkás legényt s a hű leányt jelen,
  Dismal ködös hullámin át
  hajtván fehérlő csónakát.