A Békességhez

A Békességhez szerző: Barcsay Ábrahám

Óhajtott Békesség! ki nyájas orcáddal
Nyugalmat parancsolsz dicső koronáddal,
Nemzeteknek intesz olaj-ágacskákkal,
S e földnek pihenést szerzesz szent munkáddal;

Béhunyja szavadra Méduza szemeit,
Nem önti világra Cocytus vizeit,
S nem nyujtja katlanba kárhozott mérgeit,
Hogy abba márthassuk halál eszközeit.

Az egyenetlenség emberek szívéből
Kitér királyoknak tántorgó székéből,
Nem nyerhet mennykövet Jupiter kezéből,
Sem pusztító hadat poklok fenekéből.

Elűzted régenten Simois partjáról,
Azután végezvén nemzetek sorsáról,
Bölcs rendelést tettél Vestának lángjáról,
S most myrthusok nőnek Ilion hamváról.

De onnét hová tűnt? hol kívánt pusztítást?
Hová taszította a kegyes Éneást?
Micsoda mezőkön parancsolt vérontást?
Mely vad nemzeteknek igért jó vándorlást?

E föld akkép látta bújdosni fiait,
Valamint tengernek felzúdult habjait,
Kik elhagyván messze Néreus partjait,
Egymást űzik, s tolják dagályos halmait.

Végtére elsüllyedt gályáknak kincseit
Kivetvén, terhelik Triton fövényeit,
Legeltetik vélek Nazamon szemeit,
S mások veszélyével táplálják népeit.

Ennyi ínségek közt, ily nyomorúságon
Sürget maga sorsa kit-kit e világon;
Míg egy nemzet kapdos városi hívságon,
A más nyilat készít fene pusztaságon.

Tudod, ó Békesség! meg nem gátolhattad
Sándor dicsőségét nem tartóztathattad,
Mívelt mezeidet héjában mutattad,
S Múzsák templomait hasztalan sirattad.

Elindult, mint egy sas Imaus hegyéről,
Vagy éhes oroszlány Lybia széllyéről
S még honjában törvényt tett perzsák kincséről
És szegény Dárius temető-helyéről.

A nagy csillagzatok, kik földünk forgatják,
S adott törvényeket közöttök megtartják,
E kínokat reánk vagy tudva bocsátják,
Vagy ők is szűntelen egyik a mást rontják.

Minket is megszánván, eljöttél végtére,
S csendességet hoztál Duna melljékére,
Malasztodat adtad Scythák nemzetére,
Ama nagy Árpádnak vitéz seregére.

De mennyi vér folyta új örökséginket!
Mint dúlta Bellona foglalt mezeinket!
Hogy hánytuk Rómára éles tőreinket!
S hogy hagytuk el érte régi isteninket!

Egeknek munkáji! titkos történetek!
Nemzetek sorsáról csuda végezetek!
Testvérink is Kayug partjára érkeztek,
Hol jámbor Sinestől más tudományt vettek.

Boldogok annyiba, hogy szelíd ég alatt
Lakván, oly sok ínség rájok nem szállhatott,
Ómár buzgó kardja oda nem juthatott,
Sem Szulimán tüze ott nem pusztíthatott.

Örök tavasz folyja esztendő részeit,
S gazdag harmat szállván Sinesek mezeit,
Nem sujtja igában ott lakos ökreit,
A föld ingyen osztja minden gyümölcseit.

Nékünk is épülnek ugyan városaink,
Változnak falukká régi szállásaink,
Emelkednek sűrűn fényes templomaink,
Szűntelen tömjénnyel égnek oltáraink.

A Bővség szarvából önti adományit,
Melyekkel eltöltvén Duna tartományit,
Már hazánkba hívja világ tudományit
S közinkbe szólítja Parnassus leányit.

Ajándékid ezek, ó áldott Békesség!
Sőt ha verseinket kedvelli Istenség,
Tied a dícséret, övé a dicsőség,
Csak boldogságunkat ne kövesse ínség.