A „Virrasztók”-hoz
Először a Nővilág 1858. évi 14. számában jelent meg; megírására az alkalmat Vajda Jánosnak a Szépirodalmi Közlöny 1857. évi 23. számában megjelent A virrasztók című verse szolgáltatta.
Halkabban szóljon az ének,
Még halkabban a panasz;
Hagyjátok a szendergőket,
Minek vón felverni őket,
Vájjon, mit használna az?
Vagy zavarni a mulatók
Kedvét, vájjon mit segit?
Mért venné ki kezeikből
A telt pohárt? hadd hajtsák föl
És ürítsék fenékig!
Hejh, ki tudja, a halottért
Mennyi könnyűt sirtanak,
Ki tudja, mennyit szenvedtek,
Míg igy végkép kimerültek,
Akik mostan alszanak.
És a dőzsölők szemében
Ki sejti a könnyeket,
Miket a habzó serlegnek
Italával ők lenyelnek,
És szivökbe rejtenek.
Nem segit már itt az ének,
Nem segit ily nagy bajon;
Kik alusznak, meg nem hallják,
Kik mulatnak, tulkiáltják,
Hasztalan a siralom! — —
Messze, messze még a hajnal,
Talán meg sem éritek,
Hátha megölnek a rémek,
Mielőtt a hosszú éjnek
A nap véget vethetett:
A mikoron majd elválik,
Hogy ez annyit siratott,
Megért-e már a halálra,
Ütött-e már végórája,
Vagy pedig csak tetszhalott;
Elválik, hogy a harangszó
Temetkezést hirdet-e,
Vagy pedig föltámadásra,
Hálaadó imádságra
Hijja-e a népeket?