A „Liliom”
szerző: Szini Gyula
Tizennégy éve már annak, hogy egy téli délután a „Liliom” főpróbájáról jöttünk haza. Tizennégy, vagyis kétszer hét év... és egy fiziológiai tanítás szerint hét év alatt az emberi szervezet egészen kicserélődik, hogy egy sejtje se marad meg a hét év előttinek.
És nemcsak a mi porhüvelyünk atomjai cserélődtek ki kétszer annyi idő alatt, hanem emberi társadalmunk, erkölcsi világnézetünk, ízlésünk, maga az egész emberi kultúra oly gyökeresen megváltozott, mint kevés történelmileg döntő korszakban.
Ha visszagondolok a főpróba után való téli délutánra, szinte úgy érzem, mintha Wells időgépén és a Lipót körúton poroszkáló csoport oly különösnek tűnik föl előttem. A kritikusok doyenje, aki azt magyarázta, hogy a túlvilág szerepeltetése a színpadon mindig kényes és problematikus dolog, Molnárnak se sikerült. Egy másik, epés kritikus, aki a drámairodalom tiszteletreméltón bölcs szabályai ellen való merényletnek minősítette a „Liliom” hét képét. A harmadik, kissé irigy és rosszakarón jóindulatú újságíró, aki szerint „a viccek meg fogják menteni a darabot, a Molnár viccei, amiknek mindig meg van a maga hálás publikuma”. A negyedik kritikus, aki azt hangoztatta, hogy a darabban főszerepet játszó színész buktatta el a darabot a nem neki való alakításában.
Kétszer hét év után már meg lehet állapítani azt aminek az akkori kritikában csak bujkáló nyomai vannak, hogy a „Liliom”, Molnár Ferenc legegyénibb, legművészibb, talán legtökéletesebb alkotása nem hozta meg budapesti bemutatóján azt a minden ellenvéleményt elgázoló sikert, amelyre a színházak, ha Molnárról volt szó, mint szilárd alapra építették föl összes reményeiket és ... kiadásaikat.
Most, amikor new-yorki és párizsi diadala után a „Liliom” ─ hogy egy mai csúnya, de találó szót használjak ─ „értékálló” darabnak bizonyult tizennégy év után is, érdekes megállapítani a darabsikerek lélektani nézőpontjából, hogy kezdetben a „Liliom”-nak nem volt meg az a hatása, amit megérdemelt, talán épp azért, mert megérdemelte volna.
A „Liliom” kétszer hét év alatt megjárta a világot, megfordult mindenféle színházi közönség és kritika előtt, mindenütt megállta helyét diadalmasan. Kétségbevonni világsikerét épp oly nevetséges volna, mint újra fölfedezni hibáit és erényeit. Annyi kritikus köszörülte már a tollát ezen a darabon a csípős nyelvű Kerr Alfrédtól kezdve lefelé is ─ mit tudom ─ fölfelé, hogy alig van olyan pontja, amelyet a legélesebb kritikai tűvel át ne szúrtak volna. Még Kerr is, aki elevenen megette a színpadi sikerek nagymesterét, Sudermannt, aki tehát elvi ellenségként állt föl abban a jelenetben, amikor Liliom, aki halála után próbatételre hazamegy övéihez, ráült a kislánya kezére
Bár kritikailag méltatni a „Liliom”-ot annyi előző vélemény után kissé fölöslegesnek látszik, mégis túlságosnak találom azt a hallgatást, amelyet a magyar kritika tanúsít azzal a ténnyel szemben, hogy egy magyar drámaírót a világsiker revelál. Kommüniké-ízű jelentéseken és ezeknek többé-kevésbé politikailag színezett újság-kommentárjain kívül a „Liliom” más méltatást nem talált. Hiába, mást úgysem lehetne várni ettől a kortól, amelynek szellemi élete kizárólag a Mammon szobra körül forog. Azok előtt, akik még irodalmi lapot olvasnak és művészi dolgok iránt lege artis érdeklődnek, ezt a mulasztást akarom némileg pótolni.
A „Liliom” abban a korszakban született, amikor a naturalista dráma a szimbolizmus felé kezdett elhajlani és a „Liliom” elgondolása ennek a kornak szülötte: naturalisztikus és szimbolikus elemek vegyülnek el benne, de a költő szerencsés invenciójában ezek az ellentétes elemek kölcsönösen megvilágítják, élénkítik és fokozzák egymást. A „Liliom” egyformán színpadi és irodalmi világsikerének forrása ezeknek az ellentétes elemeknek csillogó költői játékában van. A darab főalakja, „Liliom” képviseli leginkább a darab kettős jellemét: egy városligeti naturalisztikus „jassz”, aki azonban a maga napi-hírszerű, mindennapi életsorsában mélyebb emberi tragikum szimbólumát hordozza. Egy ember, aki mindig jót akar és akarata ellenére rosszat cselekszik: ez nemcsak „Liliom” egyéni sorsa, hanem az emberi tehetetlenségnek tragikus szimbóluma. Liliomot a legnemesebb emberi indokok vezetik el a rablógyilkosság megkísérléséig és Molnár mestere annak, hogy úgyszólván békefillérnyi pontossággal és a városligeti élet lélektanának fölényes ismeretével vonultassa föl azokat a motívumokat, amelyek a Liliom kicsi, bizonytalan egzisztenciáját neki viszik a társadalmi jogrend sziklaszilárd falának.
Egészen Liliom öngyilkosságáig a darab szocialisztikusan naturalisztikus lélektani drámának van fölépítve és alakjaiban, akik könnyes humort és tragikusan vaskos szatírát hordoznak magukban, a stratfordi mester ihletett és eredeti tanítványának ismerjük föl Molnárt. A tragikomikum a legveszedelmesebb, mert kétélű fegyver drámaíró kezében és csak a legkiválóbbak tudják hiba nélkül forgatni. Molnárnak szinte gáncs és hiba nélkül sikerült a városligeti jassz-humor és az emberi tragikum virtuóz keverése.
A „Liliom” két utolsó, transzcendentális és szimbolikus képében a darab kettőssége, tragikus és komikus elemeinek játéka tovább folytatódik, de másképpen. A darab naturalisztikus részében komikai alakok visznek tragikus cselekményt, itt ellenkezőleg a halál kárpitjára szimbolikusan mély alakok írnak föl groteszkül szatirikus arabeszkeket.
Tulajdonképpen ebben a transzcendentális részben lendül föl és fokozódik föl Liliom köznapi sorsa költői és emberi szimbólummá és filozófiai szatírává. Aki Molnár igazi írói erejét, költői ihletének mélységét meg akarja érteni, annak e transzcendentális rész beható tanulmányozását ajánlom. Ez a darabnak merészebb, izgatóbb, színpadilag és mindenképp veszedelmesebbik része. Utólag megértem azt a régi ívású, de nagy tudású és klasszikus mestereken nevelkedett kritikust, aki ezt a részt színpadilag aggályosnak tartotta. Valóban, a tragikum és komikum borotvaélen táncol itt a darab és a szerzőt sok mindenféle veszedelem és félreértés fenyegeti: vagy hogy a halál larmoyant stílusába téved, vagy hogy a blaszfémia felé siklik le. Valami játékos, könnyed, költészettel és filozófiával teljes invenció biztosan vezeti Molnárt a tátongó szakadékok fölött és épp ez az, ami a Liliom-ot a forró színpadi sikerek átlaga fölé messze fölemeli és ízig-vérig költői művé magasztosítja.
Halál, túlvilági élet, bűn és bűnhődés legsúlyosabb problémáit Molnár ezekben a túlvilági jelenetekben a zsonglőr könnyedségével táncoltatja a levegőben ─ a „zsonglőr” szóval itt csak a játsziságot és könnyedséget akarom jellemezni ─ és a filozófus az, aki nem engedi, hogy a zsonglőr kezéből egy probléma is kiessék és nevetségessé váljék. Molnárnak egy „diesseits und jenseits vom Guten und Bössen”, filozófiát sikerült fölépíteni ezekben a jelenetekben. A világrend itt fantasztikusan szatirikus staffázsban vonul föl, hogy maga alá temesse a bűnöst, aki épp ennek a „világrend”-nek az áldozata. A goethei mondás jár az eszünkben: „Ihr lässt den Armen schuldig werden dann überlässt ihr der ein.”
Jegyezzük föl tehát, hogy a „Liliom”, amelyet tizennégy év után világsiker revelál, a mi magyar irodalmunk egyik kincse, amelynek ha nem is belső értékét, de ritkaságát emeli az, hogy a külföld is mindenfelé elismeri.