A „Fagy” czimű nagyobb költeményből
I.
Egy faluban kis házikó áll
Fehér lepelbe' hó alatt.
A házikóba' rács megett egy
Tinó s az asztalon halott -
A balga gyermekek fecsegnek,
Az özvegy csendbe' sir, jajog.
Halotti inget varr urára
Az özvegy, de oly csendes ő,
Oly lassan sirdogál, akár a
Tartósnak készülő eső.
II.
Nincsen a sorsnak csak három csapása,
Az egyik: rabhoz menni feleségül,
A másik: rabot szülni a világra,
Rabot temetni a harmadik végrül.
S mind e három csapását a sorsnak,
Viselni kell az orosz asszonynak.
Századok tüntek, megváltozott a múlt,
A világon minden került, fordult, javult,
Egyet felejtett el csak a jó isten:
Parasztasszony, téged,
S bizony derék, szép szláv asszony nincsen,
Úgy elcsenevészett.
Te gyötrött, szegény áldozat,
Némán, magadban szenvedél te,
Keserves, bús panaszodat
Te vitted a világ elébe.
De kínaid te közléd énvelem,
Hisz' ismersz engem gyermekséged óta,
Ismersz, te megtestesült félelem,
Te, a semmiség élő hordozója...
Nincs szíve, a ki tégedet
Részvéttel meg nem könyezett.
III.
Hideg van. A mezőt hó borítja térdig,
Üget benne lassan a Fakó.
Távol az erdőnek foltja feketéllik,
Sehol egy lélek sem látható.
Minden olyan csöndes... A faluból tisztán
Ide ér a hang és hallod itt.
Fagyökeret érve, csikorog a kis szán
Talpa, metszve szinte csontodig.
Nincsen benne mód, hogy szertenézz a síkon.
Mint a gyémánt csillog a mező;
S Dárja[10] könyben úszik... A nap bántja bizton
Szemeit és azért könyez ő.
S még pusztább csendje a vadonnak,
És fénye szinte rekkenő,
Beljebb-beljebb a fák nagyobbak,
És árnyuk egyre, egyre nő.
Árny kél nyomán a fának s fénynek
És van halotti, néma csend -
De hallga! mintha gyászos ének
Zokogna, búgna messze, bent...
De nem soká figyelte Dárja,
(Hja, eltompítá őt a gond),
Hogy zúg ott bent bús szózat-árja
S mi az, mi ott zokog, jajong.
A gyönge nap, a téli égnek
E sárga, nagy bagoly-szeme
A szegény özvegy bús szívének
Baját részvétlen nézte le.
S hogy e nap hány sebet nyitott még
E meggyötört parasztsziven,
Az ott maradt örök titokkép
A néma erdő mélyiben.
A szegény árvák anyja búját,
Özvegy keserve-érzetét
A madarak mind eltanulták,
De eldalolni nem merék.
IV.
Bármit tegyek, csak elfeledjük
Szegény asszonyt, én azt hiszem;
Mért is ne? bú-bajával együtt
Nem szánja úgyis senki sem.
- Nincs nyugalom tisztább se édesb,
Mint melyet erdő mélye ad,
Zajtalan, mozdulatlan, érdes,
Kietlen téli ég alatt.
Az elfáradt kebel csak ott tud
Pihenni jól, mélységesen,
S ha életünket már megúntuk,
Csak ott alszunk el édesen.
Egy hang se kél; a szív kiírtva,
Nincs benne bú, se szenvedés,
A síri mély csend elcsitítja
A tétovázó érverést.
Egy hang se kél. A tiszta égen
Áll a nap, az erdő mereng - -
Csudás világ, bevonva szépen
Ezüstbe, messze, végtelen...
Oly bűvös, titkos báj van ebben,
Vonz ellenállhatatlanul...
A fákon át evetke rebben
S nyomán a hó szálldosva hull...
Egy hó-csomót rúg Dárjára
Hogy a fenyőn is átkereng -
És Dárja dermedezve álla
Bűvös, örök álomba' lent...