1917 telén
| 1917 telén szerző: Tömörkény István |
Szűrszabó István, öreg népfölkelő huszár, odafönt "kapott négyet", hát hazaeresztették, hogy pihenjen egy kicsit, aztán szerezze vissza a vérét, ami elfolyt. Az öreg Pista ugyan nem négyszer sebesült meg, hanem csak háromszor, de mert a sebeket flastrommal, megpatkolták egy kis vitézségi ezüsttel, mégis csak úgy mondják ezt, hogy négyet kapott. Ül hát István otthon a tanyában, mint vitézséges szakaszvezető, a vállára vetve a prémgalléros bőrös. Csendes, havas világ van odakint, néma és fehér a tájék, csak a hulló hó fátyolán keresztül lehet látni, hogy jönnek más katonák is errefelé, lábalván a havat a szürke köpönyegben. Csak egy jön mankón, a Biacsi Ferenc, mert annak a lába hibás, azt mondja, megütötte a szalmába odafönt a Czartoriszknál, mikor a nagy összemönés volt.
Jönnek az emberek egy kicsit elbeszélgetni, mert jó néha otthon is lenni, nemcsak mindig oda az idegenségben. Aztán Pistát csak nem régen küldték haza, ő még többet tud mondani, mert emezek már elmondtak mindent, ami az eszükbe jutott.
- Adjon Isten.
- Hát adjon Isten.
- No, hát hogy vannak kendtök ebbe a dekkungba, aztán a koch micsoda menázsit főzött máma?
- Hát ehun van ez a pad e, tessék helyet foglalni, itt jól fölnyújthatja kend a fejit, akkor se üti bele kend a golyóba. Aztán olyan menázsi volt, hogy kendtök ahhoz foghatót még álmukba, mikor lakodalomban voltak kendtök, még akkor se hallottak; mert itt lekváros csirke volt ebédre, tengöri herkentyűvel.
- Hűjnye, a fene teremti, hát aztán bor volt-e hozzá?
- Hát - mondja Szűrszabó, kínálván a vizeskancsót - citronyos fóralt bor volt szögfűszöggel mög cimethajjal, tessék belülle. Ugyan mán egy kicsit meleg, de szokott ez néha melegebb is lönni, úgy aratás idejin.
Hát így tréfálnak, hogy teljen az idő. Eljön a hátulsó szomszéd is, Baráczius Józsep, akinek öt fia van a hadban, a Sándor éppen a Szűrszabó szakasztjában teszi a nyerget a lóra: hogy talán a Pista tudna felőle valamit mondani.
- Hát - mondja a Szűrszabó -, jó huszárfattyú az a Sándor is, csakhogy a fene ebbe a sok regrutába, ennek mindnyájának csak az a háború, ha lóhátrúl hadakozhat a karddal, hogy eredj neki, lükd föl. Ha már gyalogosan köll dolgozni a karabéllyal, az már nem mén a fejibe. A múltkor hozzá is nyúltam.
Baráczius elváltozott hangon kérdezi:
- Mögütötted?
- Mög. Hát mög, no. Hát nem szántszándékkal, hanem csak tanításbúl. Mert az úgy volt, hogy gyalogosan voltunk, aztán gyütt a röpülő. Akkor telefonoztak hátra, hogy miféle ez a röpülő? Akkor hátulról mondták, hogy nem a mienk ez a röpülő, löhet rá lűni. Akkor lüvetök. Aztán nézöm a Sándort éppen a háta mögött, hogy hogy lű? Hát ahogy féltérgyön van, behunta mind a két szömit, aztán csak ereszti vaktába fölfelé a gojót.
- Aztán ezért ütötted mög? - kérdezi Baráczius.
- Nem én - neveti Szűrszabó. - Ezért még nem szóltam volna sömmit. Hanem aztán, ahogy eleresztötte a gojót, fölnízett a repülőgépre, oszt aszongya:
- Hát mögbillent, bátya.
- Hejnye - mondom -, hát oda se nézöl, ahova lűssz, osztán még azt mondod, hogy mögbillent, hát kupán vágtam, hogy máskor jobban billögessön.
Nevet a társaság, Baráczius pedig azonnal fogja is elő az ajtó mellől az ostorát, hogy nohát ezt a billentést elmondja otthon az asszonynak addig, ameddig el nem felejti - mert olyan felejdékeny természetű ember ez a Baráczius (már egyszer föl is ült a kocsiba, s csak azután vette észre, hogy a ló még az istállóban van).
Nagy a beszéd. Katona Ferenc azt mondja, hogy ő azelőtt nem tudott halottat nézni, most azonban már haj, haj - s legyint. Sólyom Tánczos Pálnak a balkezében van a pipa, mert a jobbkezét szintén megütötte a szalmába, s a pipa kíséretében arra vélekszik, hogy ami vót, az vót, aztán sok beszéd: szögénység. Ellenben Révbeli Jóljárt Mihály, mint vízi utászkatona abban a véleményben van, hogy az utász a világ első katonája, mert ha a Sztríj mellett, meg a Sztohod mellett nem lett volna akkor kutászat, akkor megehette volna a fene az egészet. De most erre a beszédre fölszabadul az egész társaság rája, és azt mondja Jakab Jakab, öreg Jakab Jakabnak a fia, hogy az infanteriszta katona, az katona, a többi mög az infanterisztaság nélkül egy hajítófa, nem sok, de annyit sem ér. Aztán az infanterisztaságban jó a horvát katona, jó a bosnyák katona, aztán ezök a nagy fene mahumet tiróli szakállas katonák (én végig csókoltam belüllük odafönt egyször egy egész szakasztot - szól közbe Szűrszabó), hanem mégis legelül mégiscsak a magyar infanteriszta jár. No, így aztán többen szólnak a zöldre festett asztalon kínlódó ügyhöz, csak Muladi Mihály szanitéc nem szól bele, mert ő csak afféle szanaszét katona, dögész.
Hát Szűrszabó beleszól:
- Hát - mondja -, ne bántsátok a lovas katonát. Mert a huszár már sokszor leszállt a lórúl a baka kedviért, de a baka még sohase ült föl a lóra a huszár kedviért. Hát akkor testvéri szeretet lögyön, embörök, aztán nem ér sömmit se a vetélködés.
De Jakab Jakab más véleményen van. Azt mondja:
- De nagyra vagy avval a lóval. Én négyet kaptam a Czartoriszknál.
A kutászat tagja beleszól:
- Én egyet, de az is elég, mert a nagyjábúl való.
Szűrszabó mondja:
- Én is négyet kaptam.
Jóljárt azt mondja:
- Hármat kaptál, nem négyet, hát ne beszélj.
Szűrszabó mondja:
- A medáliával együtt négyet kaptam.
Jóljárt már kezdi verni az asztal sarkát:
- De én nem kaptam medáliát, mégis négyet kaptam.
Szűrszabó kételkedve néz Révbeli Jóljártra, kérdezvén:
- Négyet?
- Hát négyet - mondja Révbeli Jóljárt.
A vita tovább tartana, levetkőzések következnének, a szemtől-szembe való mutatás céljából, hogy ki, hol, mit és mennyit kapott, hogy ide nézzön kend, ha látni akar kend valamit, mert kend még ilyent nem látott, amióta közfal van az orrában, de mindez fölösleges, mert azt mondja az a bizonyos nevezetű Muladi Mihály szanaszét katona:
- A Pista hármat kapott, a Mihály négyet kapott. Én vittem mindakettőt hátra a vonalbúl a hátamon. Ha akkor ott nem vagyok, akkor most is ott kuruttyolnátok, hé, a vérötökbe.
A zöldre festett, kopottas asztal fölött nehéz paraszti katonatenyerek nyúlnak át a szanaszét katona felé. Szűrszabó Istvánné, mint hites asszonyszemély, elkapja a szanaszét embernek a kéznyújtásra emelt karját, bekötött fejkötős menyecskefeje lehajlik, és az ajkával illeti a karon a mondúrt, mondván - hát akkor a jóságos Isten áldja mög magát is.