1849. októberében (Heine)
Nem fujnak a kemény szelek
Csönd van megint az otthonunkba
Germánia a nagy gyerek,
Örülhet a karácsonyfának ujra.
Családot játszunk: - s ami több
Az a kedélyünk ne ijessze –
A békefecske visszajött
Fészket rak csöndesen a házereszre.
Holdfénybe ring az erdő, folyam,
Nyugodt, szelid párában látom;
Csak néha durran, komolyan,
Lehet, kupán lőtték egy barátom.
Tán fegyver volt kezében és
Elfogták szegény bolondot –
(Nem minden ember oly merész,
Mint Flascus, ki jókor kereket oldott.)
Dörög a táj. Egy ünnepély,
Vagy tüzijáték, Goethe-ünnep!-
Sontag a sírjából kikél,
S mellette víg rakéta tüntet.
Itt Liszt, a Franz, de ő okos
Él s nem fekszik véres-fehéren
Nem ölte meg horvát, orosz
Magyarországon, künn a csatatéren.
Lehullt a végső bástya is
Magyarország vértől piros már –
De Franz sértetlen, a hamis
És szablyája – szekrénybe rozsdál.
Franz él s majdan mint hősi agg
Csatáról szól, remegve, gyengén,
Késő unokáinak:
„Hejh, hogy forgattam akkor harci pengém!"
Ha hallom ezt a szót: magyar,
Szűk lesz a német plundra rajtam,
Zug és dörög a zivatar
És trombiták harsognak harci zajban!
A lárma lelkemig rivall,
A régi, - régi hősi monda,
Vasból való vad harci dal –
A Nibelungok hullnak a porondra.
A hősi sor is ugyanaz,
Ódon regék oly ismerősök,
Uj név, de régi a panasz,
Mert ők a bajnok és a büszke hősök.
Ő nékik egy bus végzet int –
Zászlójuk a szélben dagad bár,
Bukik a hős, szokás szerint
És győz az állati erő a barbár.
Lám az ökör elérte, hogy
Szövetségese lett a medve –
Szegény magyar vigasztalódj,
Ránk még gazabbak estek fenekedve.
Azok humánus bestiák,
Akik kiszívják a te véred.
Tudod kik tettek ránk igát?
A farkas, a disznó s a ronda véreb.
Mint ordít, röfög, ugat
Ugy bűzlik az a sok hatalmas,
Nem állom undok szagukat –
De csitt, beteg poéta hallgass.