(Hatvannegyedik)

(Hatvannegyedik) szerző: Balassi Bálint

Animum ingratitudine amatae moerentem ipsemet solatur

ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten, tégedet” etc.


1 De mit gyötresz engem most, keserves lelkem?
     Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,
     Hogy te is oly búval keserítesz éngem,
     Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?

2 Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,
     De az lehetetlen, bár maga kívánna,
     De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,
     Azért felejts el, mert nincs több orvossága.

3 Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,
     Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,
     Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,
     Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?

4 Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre
     Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,
     De az háládatlanság szörnyű vétkére
     Maga visel gondot megbüntetésére.

5 Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,
     Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,
     Feledékenséggel viseld szíved kárát,
     Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.

6 Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,
     Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!
     Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot
     Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!

7 Ébredj fel azért már keserves sok búdból,
     S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,
     Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,
     Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.

8 Háládatlanságán sírván szeretőmnek,
     Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,
     Kiben az a tanács légyen mindeneknek,
     Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;

9 Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,
     Mint szinte aszú ág szél fuallására,
     Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra
     Azt, aki közülünk többet ejtett búra.