(Aludjatok szép álmaim...)
szerző: Vörösmarty Mihály
Aludjatok szép álmaim: itt az éj,
Őrömrivasztó bánatom éjjele;
Itt a reménynek véghatára,
S a szivet elsanyaró valóság.
Kihez sohajtsam kínaim ezredét?
Ki nyújt bajomban szánakodó kezet?
Ég, föld, miért nem leltem eddig
Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat:
Belől hevülten, félfagyosan kivűl,
Ott járva, hol most a sivatag berek
A téli fergeteg hazáját
Dérkoszorús tetejével éri,
Ekkép panaszlám életi terhemet:
Velem sohajtott a hideg esti szél;
Borongva hajtott rám az ég is,
S gyászaimat befödé homálya. -
De hajlik a szív: változik érzete:
A búnak enged; enged örömnek is.
S mint a Dunának kétes árja,
Háborog, és lesimúl koronként.
A bú is oszlék: csüggedező fejem
Fejlődni kezdett gondjaiból hamar:
Nyílt szívvel álltam ellenébe
Felleg alól kitörő napomnak.
És kérdezém a csendesedő kebelt:
Hogy csüggedés ne fogjon el újolag,
Mit téssz? mi lesz, ha baj jövend rád,
Gyámolad a sanyarú üdőben?
S testvér alakban lebbene képzetim
Közé az égnek tiszta vidékiről
A föld fiát szebb és vidámabb
Honba kapó szerelem s barátság.
De hányat áld meg szöszke Venus kegye?
Hány boldogúlhat, kedvese karjain
Lengvén, az örvény és veszély közt?
Hánynak adott epedés jutalmat?
A zordon arcnak kellemeket ki ád?
És termetünknek tetszetes alkatot?
Ki ád világot, bájt, szerencsét
Könnyek alatt epedő szemünknek?
Mely a sugárként visszonozó hevet,
Ébresszen ott, hol...