Őszi nap falun
szerző: Krúdy Gyula
Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, kereste az egyedülvaló csöndességet, és a vadászaton kívül semmi egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy puszta kert közepén, és az ablakán legföllebb a holdvilág kandikálhatott be.
Mondom, őszi nap volt, és nemes barátomat éppen vadászatra készen találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás, kétcsövű fegyver, melyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására lehetett alkalmatos.
- Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna olyan sajátságosan csöndes - mondta öreg barátom. - A végtelen csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. E zajgás elől menekülök ki a szabadba.
Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska "zajgásából" én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint hallani...
- Tarts velem - folytatta barátom. - Az őszt megnézhetjük odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nemigen találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.
Megindultunk a kopár kertből, és félkörben kerültük meg a falut. Egy dűlőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.
- Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A hangjuk, a nyugtalan "zajgásuk" bánt...
Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamirevaló ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy igenis a faluban mindig beszélnek, és ő ezért nem tud házában sem megmaradni. Jókedvű elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is elhallgat néha, ha megunja az örökös dudálást, de az emberek soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi életből.
És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált, és néha hangos ugatással jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem ügyelt.
Körülbelül negyed mérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak folytonos beszéde még itt is állandó "mozgalomban tartotta" az aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.
Sándori elvörösödve mondá:
- Kérlek, ne nézz hátra... Az én kedvemért... Sohasem szabadulunk meg tőle.
És néhány lépéssel a töltés szélére lépett, és igen nagy figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte, és a világért sem fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt, és hangosan kiáltotta:
- Szervusz, kapitány!
(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)
Nem volt feltűnően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett úrihölgyeket, akikről az ember az első pillanatban nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek. A gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerűsége és a sok munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból gömbölyű menyecskék lesznek, és a zárdában nevelt kisasszonyok, hazakerülve a falujukba, néhány hónap leteltével saját kezűleg fenyítik meg a goromba béreslegényt.
A lovasnő szinte típusa volt a gazdálkodónőnek. A hatalmas, csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr kesztyűbe bújtatott kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára csillagos lovassági sarkantyú volt verve, és rövid, zsemlyeszínű bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a kalapjára kötve, és nagy, barna szeme olyan pillantással mért végig engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.
- Szervusz, kapitány! - ismételte foghegyről vetve a szót.
Nemes barátom megfordult, és elvörösödve emelte meg kis vadászkalapját.
- Régen láttalak, kapitány!... A céllövő puskád még nálam van. No, majd hazaküldöm...
S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba ugorva, csakhamar eltűnt lovasnőjével az út kanyarulatánál.
Sándori még pulykavörös volt, és mint általában mindig, most is dühös gúnnyal kezdte:
- Szeretem ezeket a "fölvilágosodott", modern hölgyecskéket! Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett hogy valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves korszakomban - ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész világot -, a középkorban sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se az Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre megmondhatnám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok beszédet.
Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:
- A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene küldeni, hanem ide, Európába, a "modern" hölgyek közé, mert itt nagyobb szükség volna a térítés munkájára.
Így szólt és elhallgatott, és én nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori lecsillapodott, és így szólalt meg:
- Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan rossz, mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki hajdanában itt, a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, mint egy becsületes, vén katona. Egy derék, öreg katona, amilyenek a Napóleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt, és szolgálati teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a civil életben. Mondom, egy öreg katona, és semmi más. A világért sem okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célba lőni, úszni és birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk házában vagy az én kunyhócskámban: "égesd el a könyveket, bajtárs, a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bújja!" De Rácsky nem hallgatott rám, és szentimentálisan védte fiatal húgát: "Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni, és így Klára sem tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség."
Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken, és az őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre, hosszas megbeszélések után, elhatároztuk, hogy a táncra majd én fogom megtanítani Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon az udvarnál, és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha kishúgát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint, és én otthon, titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni, és titokban megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a dolgot.
Miután mindketten kevés szavú emberek voltunk, ez a megbeszélés sokáig húzódott. Végre egyszer, karácsonykor, mégiscsak előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az őrnagy.
S mi történt akkor?
Klára elnevette magát, és nevetett sokáig. Végül kijelentette, hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfisoknak való!
Elámultunk erre, és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tereferéhez, mint én.
Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky kisasszony egyedül maradt, és azóta még rosszabb lett az állapot. Öreg koromban kell hébe-korba újságokat, könyveket elővennem, hogy megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, nihilizmusról, meg mit tudom én, még mi mindenről. Pajtás, jegyezd meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni, és azért volt jó a középkor...
...Ekkor szünetet tartott nemes barátom, és újra hallgatagon kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.
A folyóparti töltés kanyarodott a távolban, és a füzesek, törpe fák alatt ismét föltűnt az amazon alakja. Sándori láthatólag összerezzent, és halkan fölkiáltott:
- Most jön vissza a Máriától, és már megkapta a levelet. Talán már el is olvasta...
A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre - tán mert bennünket észrevett - vakmerő ugratással leszállott a töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő nekivágott a néma mezőknek, és elnyargalt.
Sándori elszontyolodva mormogta:
- Most igazán nem tudom, mi lesz. Haragszik-e, vagy nem? Mert itt igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok magamon könnyíteni, és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.
Tudnod kell, hogy van itt a füzesben egy csodatévő Mária-kép, amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a lányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen azonban észrevettem - az ember nem vak -, hogy sokat lovagol a füzes körül. No, gondoltam, nyomára járok ennek a dolognak.
Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.
Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még elfelejtené.
Megyek hát a múltkor, és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a mennyországban. De hát én az írásról megismertem, hogy kitől származik a levél... Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne, hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja, hogy az ő ideje már elmúlt, és vele már a Boldogságos nem tehet csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint eddig volt.
Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig, és figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt a füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap aztán a következő levelet rejtettem el a csodatévő kép mögött egy nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt, s egy szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:
"S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz eztán, ha t. Címed táncolni megtanulni hajlandó tőle."
Csupán ennyit írtam... Nem tudom, hogy eltaláltam-e a stílust, nem tudom, hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.
Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni. Most már várni kell a fejleményeket.
...Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott, és ismét sok figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos habfodrozódáson kívül egyéb látnivaló nem volt.
Néhány hónap múlva aztán azon a környéken vitt keresztül az utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a nyugállományban) és R. C.