Ősz (Jakab Ödön)
szerző: Jakab Ödön
Szeretnek engem most is még sokan.
Szeretnek még, de már csak langyosan,
Beczéz mosolygva annyi szép leány,
De szenvedélyök nem lobog reám.
Szavuk, míg lágyan incseleg velem,
Olyan bizalmas, szenvedélytelen.
Szemükből, szilaj, égő vágy helyett,
Szelid barátság, mi felém nevet.
Köröttem egyre hűvösebb a lég,
Megszűnt az élet forrósága rég,
Az a nagy tűz, mely egykor rám sütött,
Üszök lett immár, hamvadó üszők!
Sírni szeretnék, ha elgondolom,
Hogy ily gyászosra fordult sorom!
Pedig hiába: a mi elveszett,
Azt visszasírni többé nem lehet!
Természet rendje ki van szabva itt:
Csak a nyár ontja hő sugárait.
S útunk a nyárból mihelyt őszbe mén,
Nem járhatunk már izzó nap hevén.
Ha már elértük a bús őszi gyászt,
Bölcs észszel semmit sem tehetni mást:
A kandallóba jó tüzet rakunk
S mellette szépen meghúzzuk magunk.
És megbecsülvén e kis meleget,
Csöndesen várjuk a fehér telet,
Szomorú szivvel áldva Istenünk,
Hogy ennyi meleg még maradt nekünk!