Ő az!

Ő az!
szerző: Gárdonyi Géza

Magyar szó Madridban!
Nézem mifélék? Két férfi, három hölgy. Egyik hölgy gyászruhás, koros asszonyság. De az a lógóbajszú ember... Akármi legyek, ha nem Lukács Elemér!... A Párizsban lakó pesti háziúr. Az valósággal. (Azért lakik Párizsban, mert ott olcsóbban él. Agglegény: teheti.
A Prádónak egy kis kávéháza előtt ültem, a terrasz babérfás hűvösén. Csaknem a szomszédságomba telepedtek. Fagylaltot, jegeskávét rendeltek.
Lukács megállott és hozzámjött:
- Magányosan?
- Mindig. De örülök, hogy magyar szót is hallok itten.
- Hát jőjjön: bemutatom a társaságomnak.
- Köszönöm: talán inkább este, vagy holnap. Éppen fölkeltem volna: meg kell még ma néznem a Palacin Real kertjét, mert az időm szinte órákra van beosztva. Itt lesznek még este?
- Holnap is. Dehát este, ha tetszik. A színház mellett jobbra van egy kertes vendéglő... vagy mégjobbat mondok: spiritiszta szeánszra megyünk ma este. Jőjjön el velünk. Ön érdeklődik az efféle mesterségek iránt. Valami híres médium lakik itt, és az a gyászoló asszony csak ezért jött át Franciaországból.
- Miféle?
- Egy főispánnak a felesége. A lánya a mult hónapban halt meg. Rokonom. Szép nagy lány volt már, húsz éves.
- Minden lányért kár.
- De azért különösen. Meg fog vele ismerkedni a halála után. Ez a médium nem csal. Engem ugyan nem állít falnak semmiféle cigánydáma. De erről komoly emberek mondják, írják... Maga Flammarion is készül ide. Szegény kuzinom... Képzelheti, hogy összetörte... Ha a komornája mellette nincs mindig, - az a bibircsós állú kis feketeruhás, - hát utána vesz a leányának.
- És az a másik fiatal hölgy?
- Annak a fehérkalapos úrnak a felesége. Professzor mind a kettő. Mézeshetek s egyúttal tanulmányhetek.
- A tanulmány a kenyér, a szerelem a méz, - okosan!
S azzal az érdeklődéssel tekintettem rájok, amelylyel minden új házaspárt nézünk. A férfi duzzadt trombitásképű kis ember. A nő nyúlánk madonna-arc. Még a nyaka is olyan hosszúkás. Csak épp hogy a nézése férfias. Hogy kerülhettek össze?
- Máris disputálnak, - mondta Lukács, - hát még később? Dehát a főispánné szereti őket. Az asszonyka tanította a leányát zongorázni. Ők is érdeklődnek, hogy megjelenik-e Lenke vagy nem jelenik meg? Önt bizonyára nem fogja izgatni ez a kérdés, de a médium érdekelheti.
- No, nem igen. A spiritiszta ülések mulatságnak unalmasak, foglalkozásnak meg nem érdekesek. Többnyire a saját együgyű fantáziáját játszatja a médium. De ha jelentkeznek is szellemek, azok csak efféle tréfakedvelő suszterek: készséggel nyilatkoznak már Napoleon nevében, akár Shakespeare nevében. Petőfi, Goethe, Hugo Viktor, - mind-mind a víg suszterek. De akárki más köznapi emberek nevében is szívesen nyilatkoznak.
- Hát este hétkor, - mondta Lukács. Itt a cím is: felírom. Aztán együtt vacsorázunk, - ha tetszik, - ahol mondtam: a kertes vendéglőben.
Megígértem.
Följegyeztem a médiumnak a címét.
S este én is odamentem.
Lukácsék már ott voltak. Kis nyílt ablakú szalónban ültek, s vártak a médiumra is. A cselédlány azt mondta, hogy csak a templomba ment.
Lukács Elemér bemutatott a társaságnak s a gyászoló anya mingyárt ki is öntötte elém a siralmait. Egyetlen leány volt, a legszebb, legokosabb a világon. S mindig vidám, mint a madár.
- Úgye, Klotild?
A bibircsós állú komorna bús szemmel bólogatott.
A főispánné mély sóhajtással folytatta:
- Három nyelven beszélt, és négykézre zongorázott. A bosztont úgy táncolta, mint valami amerikai leány. Úgye, Klotild? S ilyen véletlen betegség! Tífusz, - talán egy hitvány osztrigától...
És a szeméhez emelte a gyászszegélyű zsebkendőt. A szava elfulladt. A feje lecsüggedt.
Sajnálkozva néztem. A szeme már oly vörös volt a sírástól, hogy a pillái is kihullottak. De lehet, hogy csak azért látszott annyira vörösnek a szeme, mert az arcát puderozta. Minek a puder ötvenéves asszonynak? A gyászruháján is látszott a fehér por hulladéka. Igen elegáns volt különben a ruhája: a felhőként rajt sötétlő hosszú fátyol, a matt fekete gyöngy fülbevaló, a széles angol krepp gallér és mansetta, és a csuklóján csillogó gyémántos fekete karperec.
- Ön úgye, hívő? - kérdezte reám fordítva könnyes két szemét. - Én is mindig hivő voltam. De mikor szegény Lenkém ott feküdt a ravatalon, és akárhogy szólítottam, nem mozdult... Jójó, hiszen nem mozdulhatott. De micsoda vígasztalás az, amit az egyház ád? A pap a templomban azt prédikálja, hogy halálunk után azonnal Istenhez megyünk. A temetőben meg azt mondja: Nyugodjék békében a feltámadásig. Ez zavar engem, ez úgy-e, Klotild? Ön hogyan igazodik el ebben a kétféle beszédben.
- Nekem megvan, méltóságos asszonyom, a magam külön véleménye. Én azt hiszem, hogy a testünk csak föld. Ha már visszaadtuk a földet a földnek, nem érdemes többet vele foglalkoznunk.
- És a lélek?
- A lélek, a mi igazi valónk, tovább él. Úgy vagyunk, mint mikor alszunk. A testünk fekszik az ágyban, és csak lélekző gép. Mink meg járunk, kelünk, cselekszünk, beszélünk, nevetünk vagy sírunk. Szót ne szaporítsak: élünk a földi testünk nélkül is, a földi testünknek a tükörképi másában.
A főispánné pillogva gondolkodott. Láttam rajta, hogy többet mondtam, mint amennyit egyszerre megérthet.
- A tükör, - mondtam tovább, - csak emberi készítmény, s mégis ott van benne a testünk. Mért ne lehetne, tükör nélkül is olyan második testünk, amely ezzel a testünkkel hajszálig azonos?
- Így van, így, - bólintott a főispánné, - nem lehet másképp. És mégis szeretnék valami bizonyosságot. Úgye Klotild? Hacsak egy hajszálnyit is, de az bizonyosság legyen! Bizonyosság! És akkor én nem sírok többé.
A főispánné elővette a zsebkendőjét, és beleborult. Künn valami kisgyermek trombitát fujogatott. Lukács ásított.
- Dehát ez a médium megbízható? - kérdeztem, hogy ne merüljön mélyen a sírásba.
- Azt mondják, - szipogta a könnyeit törölve, - könyvet is írtak már róla.
A társaság unatkozott a beszélgetésünkün. A tanár fölkelt és a képeket nézte. Az alkonyati világosság bíborfényével elárasztotta a fali képeket. Szentképek, s köztük egy olajfestményű Loyola-fejkép. Alatta ararykeretű fotografiák.
- Nini, - csodálkozott a tanárné a fotografiákra, - osztrák főhercegek. Itt jártak volna?
- Nem, - mondta a főispánné, - hanem ő volt komorna, vagy mi, egy főhercegünk családjában. Talán nevelő.
- Vagy pesztra, - biggyesztett Lukács.
A mellékszoba ajtaja nyílott.
- A bizonyosság már hazatért, - susogta kissé gúnyosan a tanárné.
Görnyedt asszonyka lépett be. Nem vén még, s már is két mély ránc az arcán. De a szemén látszik, hogy nincs még negyvenéves. A fején holló-tollas fekete szalmakalap. A derekán fehér-fekete csíkos blúz. Az öve is fekete. A vállán az elmaradhatatlan rojtos spanyol kendöcske. Szép bizonyára nem volt, virágzásakorán se. A homloka férfiasan magas, és az orra gyermekien rövid, az ajka meg vénesen keskeny.
Olyan nyugodt-szívesen fogadott, ahogy az orvosok szokták a pácienseiket. A tekintete csak a tanárné arcán futott át valamennyire érdeklődőn.
- Azonnal szolgálok, - mondta. - Csak a kalapomat teszem le.
Franciául mondta, mivelhogy Lukács is ezen a nyelven beszélt vele.
S a belső szobába lépett.
- Jóarcú nő, - mondta a főispánné.
- Jóarcú, - mondta Klotild is.
- Eszes nem, - elmélkedett a tanár.
Néhány perc multán ismét megjelent a szibilla, fekete kabátban. A balkezén gyöngyházszemű szent olvasó.
Meggyujtotta a háromkörtés villamoslámpást. Az ablaktáblákat becsukta s a sűrű zöld nádkárpitokat lebocsátotta. Papirost és ceruzát tett elénk az asztalra. Középre viaszosvászon ábécét terített.
- Egyikök olvassa majd hangosan a betűket, amelyeket megérintek.
Leült.
Imádkozott.
Mink is keresztet vetettünk.
Behúnyta a szemét, s féloldalt fordult. A kezében fehér pálcika volt. Azzal koppantott a betűkre.
Eleinte csak lassan, aztán szaporábban. Lukács Elemér egyenkint és hangosan mondta a betűket. Mink írtuk:
Üdvözlet a földieknek!... Dragonyos hadnagy vagyok. A nevem Bandi. Itt van velem Erzsi is.
Bámulva pillantottunk össze. Magyar szavak!
A szoba levegőjében misztikus szellőáramlatot éreztünk. A médium pálcájának árnyéka remegett az asztalon, ahogy emelten tartotta, mintha várná a szellemerőt, amely a kezébe gyűlik. Az arca halavány volt, mint a kórházi betegeké.
De ki az a hadnagy? S ki az az Erzsi?
A gyászoló anyára tekintettem.
Sápadt volt. A szeme szinte elmerült a várakozásban, ahogy a misztikus igéket leste. A keze a szíve fölött remegett.
- Ő az, - susogta, - ő az.
A médium pálcája újra lekoppant. Lukács betűnkint diktálta a következőket:
... Ott kezdem, hogy egy nyári reggelen átlovagoltam Pestről Budára.
Ahogy a Lánchíd térre érek, valami nagy tükröt cipel arra két hordár. A lovam megijed. Bizonyosan a tükörbe pillantott, s azt vélte, hogy rádől a háromemeletes ház.
A következő percben fejjel voltam már lefelé. Estem, mint a zsák. Nagy ütés a fejemen, - de fájdalmatlan ütés, - s egyszerre eltűnt előlem a világ.
Mikor megint eszmélkedek, nagy csoportosulásban vagyok.
- Meghalt, - mondogatják.
- Csak elájult talán?
Kábult vagyok, mintha dorbézolásnak volnék másnaposa. Mégis odanézek, hogy mit bámulnak?
Egy dragonyostiszt hever a kövezeten. Orrán, száján, fülén vér zsinórzik.
Elámulva látom, hogy a dragonyostiszt én vagyok.
Hogy lehet? Egy ember két példányban hogy lehet? Részeg vagyok én, vagy mi, hogy itt állok, meg ott fekszek egyszerre?
Végignézek magamon, hát csak mintha ködüvegen át látnám magamat. olyan ködüvegen, aminők irodákban vannak. Árnyék vagyok, fehéres, könnyű árnyék. Könnyű, mint a pára. A szélnek egy halk lehelete fölemel a csoport fölé. Buda fölé. Szállok egyre feljebb, mint a tollpehely.
Messze zöldellett már a világ alattam mikor egy öreg urat látok, a magam lengő valójához hasonlóan. Három gyermek leng mellette.
Kettő a kezét fogja, harmadik a két lábát öleli. És mintha emelné egyre feljebb és feljebb.
- Jancsikám, Ferikém, - mondogatja boldogan az öreg.
A gyerekek is vidáman csevegnek.
Egy asszonyság is ellibben mellettem. Két férfi és négy gyermek lebegi körül. De oly könnyen szállnak, mint a cigaretta-füst.
Csakhamar elhagynak.
Pedighát szeretnék tudakozódni, hogy hol vagyunk? Micsoda különös változása ez a világnak, hogy egyszerre mindenki a levegőbe kerül?
No, ilyesmi még nem történt velem!
Visszapillantok:
A Föld már nem látszik, de a Hold akkora, mint egy aréna-porond.
S egy nagy társaság közeledik alulról. Ezernyi ember és hölgy és gyermekek is köztük. Az ének zsoltári. Ismerős. Angol szavakat hallok benne. Tudom már: A Közelebb hozzád Isten éneke.
- Honnan, ha szabad kérdeznem? S hova?
Elmosolyodva néznek rám.
Egy tisztforma ember felel, bizonyára kollegiális szívességből:
- A Végtelenségbe. Amerikába váltott jeggyel.
- Váltott jeggyel?
- A Titanikról.
Titanik? Mi az? Hajó?
Míg ezen tűnődtem, a társaság elszállt, mint valami nagy galambraj. Gyermekcsoport jelenik meg ismét. Egy nyúlánk férfi van velök, mint bárányok közt a juhász. De csak távolról látom őket. Azok is csakhamar fölém kerülnek. Oly könnyen szállnak, mint mikor a májusi szél pitypang-pelyheket visz a magasba.
Gondolkodva szállok én is feljebb és feljebb. Sokáig nem látok senkit, vagyhogy nem is vizsgáltam. De egyszer, hogy oldalt tekintek, hogy egy szép fehér árnyék vonul el mellettem. Egy bájos fiatal leány!...

(A főispánné összerázkódott. A szeme könnyel telt meg:
- Ő!
A társaság szinte dermedten bámult.
Rajtam is borzongás futott végig.
A lélekzetünket visszatartva lestük a további elbeszélést).

... Ruhája fehér. A fején is fehér rózsakoszorú. A haja kibontottan leng. Komoly és méltóságos. De mondom, csalt olyan, mint egy széllengette fátyol.
- Kisasszony, - szólítom meg, - látom, hogy magányos utas ezen a különös úton. Engedje meg, hogy bemutatkozzak...
Bólintott.
Néhány percig szótlanul szálltunk. Aztán ismét én kezdtem:
- Nincs, kitől kérdezhetném a nevét.
- Erzsébet, - felelte elmosolyodva.

(A főispánné megrándult.
- Ez ő! - susogta könnybe lábbogó szemmel.
Csodálkoztam. Hiszen Lenkének mondták a leányt.
A médium tovább kopogott a betükre:)

- Hogyan van, hogy ilyen korán, ilyen fiatalon. S honnan?
Erzsike mosolygott:
- A Balatonból. Csónakon indultam s nem gondoltam, hogy a másvilágra.
A hangja olyan volt, mint az eolhárfa zengő lehelete. A tekintete olyan volt, mint az alvajáróé.
(A főispánné megrázkódott, mint akit villamos áram ér. A szemére nyomta a zsebkendőjét.
- Ez ő, - susogta sírva, - ez ő!
Láttam, hogy Lukács is érthetetlenül tekint rája. Hiszen a leány tífuszban halt meg: tehát ez nem lehet az ő leánya. S pláne a neve is más.
A médium ismét fölemelte a vesszőjét.)

- Oh, szegény anyám!... Hiába ölelgettem, hiába vigasztaltam. Nem látott, nem hallott. Csak ott ájuldozott a víz partján. Végre is elhagytam. De ugye, különös, hogy meghaltunk, s mégis élünk?
- Oh, - feleltem udvariasan, - a Teremtő nem engedhet elveszni ilyen bájos lelket.
Hallgattunk.
Aztán ő szólalt meg.
- Ön hova?
- Ahova parancsolja.
-Oh, én nem is tudom, - felelte elmosolyodva, - én csak úgy, vaktában megyek. Vaktában. Mint a daru, amelyet zárt udvaron neveltek fel, aztán egyszercsak itt az ősz, s a daru felrepül, elszáll. Azt se tudja, hova megyen s mégis egyenesen Afrikának tart.
- Hát akkor Erzsike, engedje meg, kísérjem... A mi Afrikánkig.
Rámtekintett és kedvesen bólintott:
- Kérem...

A főispánné annyira zokogott, hogy a médiumot is felébresztette a révületből. A pálca kiesett a kezéből. A szemét dörzsölte, mint aki hosszú álomból ébredett.
- Köszönöm, - rebegte sírva a főispánné, - köszönöm.
S megragadta az asszonynak a kezét.
- Merci, madam, grand merci...
És szinte fulladozott a hála-szavakban. Egy hirtelen mozdulattal megcsókolta a kezét is.
- Ezrest adj neki, Elemér, vagy legalább is százast.
Lukács kissé savanyú arccal egy százpezetás aranyat tett az asztalra. Mink is hagytunk ott valamelyes pénzt, s hallgatva sétáltunk a vendéglő felé.
Az útca zajos volt. Villamoskocsik búgtak, csink-csínkeltek. Elegáns hintók lovai csattogtak. Egy-egy vendéglő terraszáról gitáros bandának zenéje hangzott bele a lárma szünetébe.
Hallgatva haladtunk a vendéglőnk felé, mint a templomból kilépők hallgatnak percekig, míg a tömjénillat rajta van ruhájukon.
Én azt a szellemtörténetet sehogysem tudtam összeegyeztetni a logikával.
A médium volt logikátlan, vagy a szellemek?
Az bizonyára a legérdekesebb volt, hogy a szellemnyilatkozat magyarul történt.
Ért az a médium magyarul?
Nevelő vagy mi volt egy osztrák főhercegi családban. De hátha ott valamelyik gyermeket magyarul nevelték.
Hátha Magyarországon is jártak.
A nők könnyen megtanultak akármi nyelvet is. Talán Jókait is végigolvasta?
Talán nem is templomban időzött, míg mink várakoztunk reá, hanem ott volt a szomszéd szobában és hallgatódzott?
A vendéglőbe értünk. A főispánné még mindig könnyezett, de mosolygott is. Mint vihar után, mikor a nap kisüt a vízgyöngyös világra. Az ő lelkében is vihar kavargott azon a rövid félórán.
Az udvar tele volt vacsorázókkal, a teremben senki, de az is ki van világítva, s minden asztalnál teríték.
- Gyerünk be, - mondta a főispánné.
Lukács megállt az ajtó előtt:
- Nem értem, - szólalt meg a fejét rázva, - én nem voltam megelégedve a médiummal.
Nekem mondta, de meghallotta a főispánné is, és csodálkozón fordította reá könnyező két szemét.
- Hogy-hogy?
- Mért jelent meg nekünk egy idegen hadnagy? Mi közünk vele?
A főispánné szinte megbotránkozva nézett Lukácsra:
- Hát Lenke kérte rá, hiszen ez igen érthető. Ha csak magam voltam volna a médiummal, bizonyára csak Lenke beszélt volna. Ugye Klotild?
Klotild hunyorított Lukácsnak, hogy hallgasson. Lukács azonban nem látta, vagy igen bőszült volt.
- Dehát akkor is, - fortyorgott tovább, - mit érdekel bennünket, hogy ő leesett a lóról stb.
- De érdekli magát a hadnagyot - felelt megbotránkozva a főispánné. - S nem azt beszéli-e mindenki, ami őt magát érdekli? A valóság hangja volt az, Elemér. Itt nincs semmi csalafintaság. Hogyan megmondott mindent! De míly híven!
- Erzsinek mondta a Lenkét.
- Erzsinek, mert Lenke nem szerette a nevét. Nem egyszer mondta, hogy mért kereszteltettük német névre? Igaz-e, Klotild? Egyszer a klastromban valami színművecskét játszottak és ő Erzsébet volt benne, Szent Erzsébet. Emlékszem. Hiszen ő mindig játszott, amíg növendék volt. Lássa, én mingyárt megértettem, hogy a másvilágon Erzsébet akar lenni. Azt a nevet vette fel, amelyik neki kedvesebb volt. Ugye Klotild?
Meglököm Lukácsot: hagyja már abba.
Meg is értett.
Elhallgatott.
Helyette azonban a professzor szólalt meg:
- De azt mondta, hogy a Balatonba fult.
A főispánné mosolyogva vont vállat:
- Hát hazudott szegény. Szépítette. A tífusz oly ordináré betegség. Csak nem mondja egy hadnagynak, hogy gyomortífuszban halt meg, mint valami napszámos. Ugye Klotild?
S mosolyogva rázta a fejét, szinte csörgött a két fülbevalója.
- Mindig hazudott szegény, ha férfiakkal beszélt. Én rögtön megértettem.
A professzor azonban nem azért volt professzor, hogy az igazából engedjen. Hiába rángatta a karját a felesége, hiába hunyorgatott neki Klotild is, nem tágított:
- A Titanik utasai... Hiszen két hónappal előbb sülyedt el a Titanik.
A főispánné a fejét rázta:
- Ez éppen a való igazságot bizonyítja nekem. Lenke tiszta lélek volt, azok az utasok bűnnel terheltek. Rögtön megértettem, hogy miért érte utól a hadnagyot is. Vagy ön jobban ismeri a másvilági közlekedéseket?
A professzor nem tágított:
- A hadnagy komolynak mondta Lenkét. Vidámabb leányt soha se ismertem...
- De tudott komoly is lenni, - csapott vissza a főispánné. Hát csak nem fog mingyárt szincerizálni egy hadnagygyal! Volt őneki őrnagy kérője is. Egy kassai őrnagy. Ugye Klotild? Azzal is csakúgy félvállról beszélt. Az igaz, hogy veres volt az orra az őrnagynak, az volt a főoka, hogy nem ment hozzá.
A pincérek már körülöttünk álltak és csodálkoztak a nekik idegen beszéden. Letelepedtünk egy nagy kerek asztalhoz. Az ablak nyitva volt. A kertben gitáros banda játszott. A villamoslámpások nappali fénynyel árasztották el a terem fehér asztalait, s a falat takaró babérfákat és puszpángokat.
A főispánné már nem könnyezett. Az arca boldog volt. Fölvette az étlapot és érdeklődéssel lornyettezte fölülről lefelé.
- Mit eszünk, Mariska? - kérdezte vállról a professzornét.
- Amit a férjem óhajt, - felelte az aszszonyka unatkozón.
A főispánné levonta a kesztyűit, s mosolyogva fordult hozzám:
- Önnek mi a véleménye?
- Én mindig a levessel kezdem, - feleltem egykedvűen. S utána csak egy tojást, legfeljebb halat.
- Nem az ételre kérdem, a médiumra.
- A médiumra? Én teljesen a méltóságod véleményén vagyok.
- No ugye? De a férfiak oly kételkedők...
Bifszteket rendelt és jóétvággyal evett. Vidám volt.
A professzorné a zenére fülelt:
- Micsoda szépek ezek a spanyol melódiák!
- Ez véletlenül nem is spanyol románc, - mondta komolyan a tanár, - Paladilhenek a románca. Paladilhe olasz szerző.
- Spanyol, - makacskodott az asszon
- Olasz, - makacskodott a férj.
Lukács mosolygott.
- Se nem olasz, se nem spanyol, hanem francia. Ismerem.
A főispánné kifelé hallgatott, aztán hátradőlt a székén és nevetésre fakadt, mint akinek valami jó anekdóta jut az eszébe. Megrázta a fejét s diadalmas szemmel, vidáman tekintett Klotildra és a professzornéra:
- Az is mennyire rávallott az én Lenkémre, hogy mingyárt az első órában fogott magának udvarlót...