Ő ad nekem témát
| Ő ad nekem témát szerző: Karinthy Frigyes |
Az az úr, aki itt ül az asztalom mellett, öt perccel előbb ült le az asztalomhoz, és így szólt:
- Remélem, nem zavarom.
- Ó! A legkevésbé! - kiáltottam csendesen, és az üres papír fölé hajoltam, ráírva ezt a számot: öt, mintha már az ötödik kutyanyelven tartanék. Gyorsan leírtam ezt a szót: miszerint.
- De úgy látom, ön dolgozik.
- Nini - mondtam. - Csakugyan. Ha nem figyelmeztet rá, észre se veszem.
- Na, akkor nem zavarom. Mit ír?
- Ó, semmi. Igazán jelentéktelen dolog. E... egy kis színdarab. Egy kis filozófiai szakmunka a magányról. Azt fejtegetem, hogy a munkához feltétlen magány kell, tetszik tudni...
- Hehe! Ezek az újságírók. Na, akkor nem zavarom. Hosszú lesz?
- Dehogy!... Csak egy egész rövid kis dolog...
- Na, csak írja, írja, maga író.
- Hát... ha megengedi...
- Persze hogy megengedem. Tudja, ez a mindenféle írás, én már évek óta nem olvasok semmit. Nem érdemes... Az olyan ember, mint én... aki kétszer is bejárta a világot... az egy kész regény, kedves uram, az egy kész regény, higgye el... Ha én azt magának elmondanám, amiken én már keresztülmentem, akkor maga...
- Bocsánat - szólok közbe szerényen -, nem zavarja önt a társalgásban a tollpercegés?
- Dehogy, csak írjon egész nyugodtan, engem nem zavar. Az én idegeim, az én vasidegeim fel se veszik az ilyesmit... Hehe, fiatalember. Mert én nem írom meg a dolgokat... az ám! Ezt írja meg egyszer, író úr!
- Ó! Nagyon kedves...
Vállamra csap.
- Látja, én tudnék magának témát adni, azt aztán megírhatja! Amiken én keresztülmentem, ha azt egy író megírja, hát a népek azt mondják rá: na, aszongyák a népek, hát ezt csak úgy kitalálták. Ezt írja meg egy író. He! Író úr, ezt írja meg! Mi? Ehhez mit szól?
Alsó ajkát előretolja a szájára, és fölfelé bökdös a fejével.
- Nagyszerű! Ccc! ccc! - álmélkodom. - Igazán nagyszerű volna. Miért nem írja le egyszer?
Megvetően legyint.
- Tudja, kérem... nekem nem kell. Én nem bajlódom ilyesmivel. A fene ott egye ki. Mit, hogy nekem jöjjenek a kiadók... meg aztán mindjárt görcs áll a kezembe. Nem kell nekem, hagyom őket. Hanem adok én magának olyan témát egyszer, hogy ha azt megírja, aztat szétkapkodják, hogy házat épít belőle... mert olyat még nem írtak...
- Ó! Nagyon lekötelez... de igazán nem merném megfosztani...
- Mit! Nekem nem kell! Mit csinálok én vele? Na, majd egyszer elmondom magának; aztán azt írja meg, író úr, hogy én hogy kerültem Amerikába! He?
- Roppant érdekes lehetett.
Ököllel mellbe vág.
- Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja.
- Hát...
- Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam... ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni... elhiszi? Ezzel a két kezemmel... havat lapátoltam... ezt írja meg...
Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni.
- Nagyszerű! - mondom.
- Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magának elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New Yorkban... hát nem lesz szüksége többé témára.
Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról.
- Hihetetlen! - mondom. - Mik történnek az emberrel! - mondom. - Nnna! - mondom.
Diadalmasan néz rám.
- Azt elhiszem! - mondja. - Mi? Író úr! He?... Író úr!... Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem, mi? Tudok, mi?
- Tud! - mondom meggyőződéssel, és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott.