Ünnepesete
Szellőtlen, édes és derűlt az éj.
Kertek között meg háztetők fölött
A hold nyugodtan ballag, s messziről
Homályosan dereng a bérc. Oh lyánykám,
Már minden ösvény néma, és csak itt-ott,
Egy-egy erkélyen reszket éji lámpa.
Te szenderegsz, és ringat enyhe álom
Csöndes szobádban. Semmi gond se mardos.
S nem is tudod – soha eszedbe' sem volt –
Szívemnek mélyén mily sebet ütöttél.
Te szenderegsz; s én nézem és köszöntöm,
Mely oly kegyesnek látszik, ezt a mennyet,
S ez ős, hatalmas, nagy természetet,
Mely kínra szült csak. «Tőled a reményt –
Szólt – megtagadtam; igen, a reményt is ;
Szemednek fényt ne adjon, csak a könny.»
Ma ünnep napja volt; a múlatástól
Te most pihensz; s tán arrul álmodol,
Ma hánynak tetszél s hány tetszett tenéked,
S hogy rám is gondolj, ah, nem is remélem.
S aközben én itt kérdem, életemből
Hogy hátra mennyi van meg, s jajt kiáltok,
Magam a földre vetve. Szörnyü órák
Ily ifju korban... Ím, a közel útról
Magános énekét ide behallom
A kézmüvesnek, a ki víg köréből
Későn halad szegényes kunyhajába.
S vadúl szorítja össze szívemet
A gondolat, hogy minden a világon
Hogy' elmúlik s nyomot se hágy. Im eltűnt
Az ünnep napja s köznap váltja fel
Az ünnepet. S az ember bármi dolgát
Elsöpri az idő. Oh merre hangja
A régi nemzeteknek ? Hol szava
Mi híres őseinknek és uralma
A nagy Rómának s fegyveri zaja,
Mely földön s óceánon áthatott?
Csönd s béke mindütt. Nyugszik a világ
És többé róluk egy ajk sem beszél.
Hogy zsenge ifjú voltam, a midőn
Az ünnepet sovárgva áhitozzuk :
Ha tovaszállt az, én virasztva nyomtam
Pelyhét az ágynak s búsan. S éj felen,
Midőn az úton, lassan elhalón
Egy ének csendült, mind-mind távolodva:
A daltul ép igy elszorúlt szivem.