Úton (Sully Prudhomme)

Úton
szerző: Sully Prudhomme, fordító: Radó Antal

Nagy útra keltem, és a kocsiban,
Egy jó sarok-ülésbe dűlve,
Hallgattam, hogy a gőzös mint rohan
És éles füttyöt hogy' sivít az űrbe.

S élveztem álmatag nyugalmamat,
S hogy lelkemet mi zsibbadásba rázza
A messzeségbe száguldó vonat
Egyhangu dübörgése, kattogása.

S hogy minden más iránt közömbösen
Eképen álmadoztam ott magamba',
Sokáig nem is vettem észre sem,
Hogy ottan űl egy ifju lány s az anyja.

Halkan beszéltek; olyan valami
Csivogásféle csengett a szavukba',
Minőt berekből lehet hallani,
Hol egy fészeknek van a rejtek-zugja.

Összébb huzódtak aztán csendesen,
Homlok homlokhoz érve, olyanfélén,
Ahogyan két vízcsepp eggyé leszen,
Ha egy a másnak ott van már a szélén.

És arcon arc nyugodva, pihegőn
Szállott el ajkaikrul a lehellet,
S az egyik a másik párnája lőn
A kocsilámpa tejszín fénye mellett.

Kezét a lány, miközben szunnyadott,
Az én ülésem karfájára tette,
S mint egy opál, ugy verte vissza ott
A sápadt fényt az esti szürkületbe'.

Talán tizenhat éves kéz vala,
A mansettából félig mely kilátszott,
S amelyen az erecskék vonala
Halvány azurszín csillogásba' játszott.
 
Lágyan pihent ott, alva, jobbfelül…
S lehet, hogy én megérezém előre
Gazdája báját, vagy véletlenül
Tévedt reá szemem a pihenőre:

Elég az hozzá, néztem, néztem őt…
Lehet, a szépség hívja-vonja lelkünk,
Magához szólítgatja, mielőtt
Még észrevettük és reá ügyeltünk.

«Oh boldog a turista, gondolám.
Kit ez a lány vezet majd, kéz a kézbe'!»
S egyszerre méla bú szakadt reám,
S szidtam magam, vádlón a multba nézve.
 
S aközben a vas-sínek mentiben
Tovább repült a rétek hosszu rendje,
És messzi, hullámozva szeliden,
A hegytetőknek csipkézetje renge.

…Im egy találkozásban mily erő!
Azt hisszük, illyesnek mi ellenállunk –
S imhol, csak egy azúr folt tünt elő,
S mi már egész mennyboltrul szőjjük álmunk!

Egy gyermek alszik itten, idegen,
Csak a kezét láthatjuk, azt is félig –
És már a sóvárgásink az egen
A véghetetlen üdvöt is remélik…

Nem ismerem e lányt, s e kicsiség
Elég ahoz nekem, hogy szépnek lássam
Mindazt, mi benne mostan rejtve még,
S mi egyszer majd kinyílhatik csodásan.
 
S álmodni kezdek: hogy e kis kacsó,
Mely itt fehérül, milyen drága lészen,
Milyen jóságos, mily megbizható,
Hogyan nyújtják ki majd, segélyre készen.

«Oh boldog ifju, mondom, bárki léssz,
Kinek e kéz könnyíti majd a pályád,
Ez a nyugodt, e mindig szűzi kéz…»
S most: «Vitry, öt perc! Vitry!» kiabálják.

S hogy künn a perronon e lárma cseng,
Az a két angyal, álmából riadtan,
Csapkodja szárnyait és tovaleng…
Elmentek… én pedig – én ott maradtam!

És így, akit követett volna más,
Eltűnt előlem az a szőke gyermek…
Az élet, hajh! eféle útazás
Azoknak, kik csupán álmodni mernek!