Újházi
szerző: Ambrus Zoltán
I.
A Nemzeti Színház idei szezonjának első eseménye az volt, hogy, meghalt Mikovényi Attila, a színház legutóbb szerződtetett tagja, a fiatal tehetségeknek az a Benjaminja, akitől a Nemzeti Színház a legtöbbet várhatta, akinek sajtó és közönség a legfényesebb színházi jövőt jósolta.
Mikovényi Attila előtt "a jövendő tündérkert gyanánt" állt. Abban a korban, amelyben sokan még iskolai feladatokkal bíbelődnek, megismerhette az igazi, a sorsdöntő siker örömét, hallhatta, milyen dobpergésszerű zajjal és milyen hosszan zúgó tapsokban nyilatkozik meg az önkénytelenül kitörő általános tetszés, megízlelhette a bókok, a hízelgő szavak, a lelkesedéssel teli magasztalások mézét, megérte, hogy azon a téren, amelyre lépett, őt tartják a legtöbbet ígérő fiatal tehetségnek, hogy csak jelentkeznie kellett és mind a két szárnya feltárult előtte annak a kapunak, amelyen sokan egy egész életen át hiába kopogtatnak, hogy az ő egész világa minden szépet és jót jövendől neki, amiről fiatal színész csak álmodhat, csupa gyönyörűséget.
Már ott állt a tündérkert vasrácsánál és bepillanthatott rajta. Már be is lépett a kapuján, de alig hogy eléje tárult a sok gyönyörűség, összeesett. A tüdővész nem adott neki több időt, megölte akkor, amikor két kézzel nyúlhatott a sok rózsa után.
A tüdővész két dologban is kegyelmes az áldozatával szemben. Nem veri le a lábáról már hónapokkal azelőtt, hogy véget vet az életének és nem fosztja meg a reménytől utolsó lehelletéig, a legszebb reménytől sem.
Miről fantáziálhatott, miről álmodozhatott ez a fiatal színész, utolsó éjszakáin, amikor a láztól kimerülten, álmatlanul bámult bele a homályosságba és amikor - nem sejtve, hogy arcán már ott ül a halál árnyéka - azokban a szünetekben, míg a paroxizmus el-elhagyta, kábultságából felocsúdva, a nagy csöndben elgondolkozott a jövőről?
Hogy meg fog gyógyulni és nemsokára újra játszani fog. Hogy már a holnap valóságra fogja váltani egy egész bokrétányi reménységét. Hogy hosszú élete lesz és gyönyörű jövője, egyre több édességgel és dicsőséggel teljes. Hogy olyan pályát fog megfutni, amilyen az Újházi Edéé volt vagy negyven éven át.
Huszonhat éves korában ott áll a nagynevűek első sorában. Nem a sorukban, az élükön, mert a két-három nagy feladat közül az egyik mindig az övé. Estéről-estére hallja a zúgó tapsok mámorító zenéjét. Csak magasztalói vannak s a hízelgői azt mondják róla, hogy, primus inter pares, hogy ő a Mester. Mindenki keresi a társaságát. Ahol megjelenik, ő a középpont és szerencsés az a ház, amely azzal hivalkodhat, hogy őt is vendégül láthatja. A színháznál a kollégák őt szeretik, a legjobban. Akárhol jár, mindenfelől szép nők mosolyognak rá, akik örülnek, ha kezüket a kezében felejthetik. Előkelő emberek tüntetik ki a barátságukkal s mikor a legelső grófi házak bált adnak, ezeken a ritka ünnepélyeken ő képviseli a Nemzeti Színházat. Az újságok feljegyzik minden tréfás mondását. Ha benyit egy vendéglőbe, minden szem rászegeződik, ha végig megy az utcán, mindenütt a nevét suttogják körülötte, még a leánykák, még a kis gyerekek is kíváncsian nézik. Pénze mindig van, a legnagyobb fizetés az övé, a vidéken is sokat keres, mert valamennyi színház, akár kicsi, akár nagy, boldog, ha vendégszereplésével kisegíti a bajból. Ha még több pénzt akar, nincs, aki ne örülne, hogy kölcsönnel állhat a rendelkezésére. Ha bécsi vagy németországi színészek érkeznek Budapestre, ezek legelőbb hozzá zarándokolnak el, mert odakinn csak őt ismerik és azoknak ott az ő neve jelenti a Nemzeti Színházat. Itthon is ő az egyetlen, aki olyan népszerű, mint a fejedelmek, ismeri a város apraja-nagyja, ő a pesti utcán, a mosoly, mely mindenhol mosolyt fakaszt... Milyen szép is az élet!
Mikor Mikovényi Attila meghalt, Újházi már nagyon beteg volt. Nemcsak beteg, hanem szegény, szűkölködő, elfelejtett és elhagyatott is. És őt, aki annyira hozzászokott a gondtalansághoz meg az ünnepeltetéshez, alighanem a betegségnél is jobban bántotta a szegénység meg az elhagyatottság.
De, bizonyosak lehetünk benne, legjobban a keserűség bántotta. A keserűség érzése azon, hogy akarata ellenére nyugalomba kellett vonulnia. Hogy elküldték a Nemzeti Színháztól! ... őt, aki nélkül sokáig el se lehetett volna képzelni a Nemzeti Színházat.
Ekkor már látnia kellett, hogy csakugyan nem játszhatott volna tovább, hogy csakugyan nem lehetett helye többé a színpadon, mert - amit mások hamarabb vettek észre, mint ő maga - testiereje felmondta a szolgálatot. Hanem azért mégis gyógyíthatatlanul fájt neki, hogy amikor nem ment magától, hát elküldték. Ha legalább valamivel gyöngédebb formában történt volna ez!
Vajon mit gondolt magában a szegény, megalázott Mester, ha felolvasták neki az újságból, hogy meghalt a kis Mikovényi, aki nem érhette el, amit ő elért?!
Valami ilyenformát gondolhatott:
- Boldog fiú! Nem kellett megélnie, amit nekem el kellett szenvednem, meghalt, amikor még csupa reménység volt.
És valljuk meg, semmiféle bölcs nem felelhet meg erre a kérdésre:
- Mi jobb? Élni vagy meg nem születni?
II.
Milyen gyorsan váltják fel egymást a nemzedékek! Elég tíz évnek elhaladnia s a világ új emberekkel telik meg, a régiek sokasága már eltűnt. Azt hihettük volna, hogy ha volt ember, akit Budapesten mindenki ismert, ez csak Újházi lehetett. És úgy látszik, azok nagy része előtt, akik Újházi ravatala körül összesereglettek, csak az a már nagyon beteg, öreg ember volt ismeretes, akit a legutolsó évekig dél idején majdnem mindennap meg lehetett találni Budapest utcáin, de azt a valakit, aki az Újházi nevet valamikor régebben híressé tette, sokan egyáltalán nem, vagy - ami ezzel meglehetősen egyet jelent - alaposan félreismerték.
Legalább erre lehet következtetni abból, hogy frissen hantolt sírja közelében hol burkoltabban, hol nyíltabban, de többször hangzott el az a - néha halkan szóló, néha a legkevésbé se titkolózó - megállapítás, hogy, Újházi előtt összefolyt a színpad és az élet, színpaddá játszotta át az életet és életté a színpadot, vagyis - minden kegyelet nélkül szólva: - a színpadon naturalista volt s az életben színész.
Ez nagy tévedés. Újházi nem volt komédiás-természet, hanem ellenkezőleg, maga az egyszerűség, a természetesség és az igazság. Ha akart volna, akkor se tudott volna az életben színészkedni, azt is mondhatnám, egyáltalán nem tudott komédiázni. (Mert a színjátszás, amit nagyszerű dolognak tartott, neki nem volt komédia, hanem inkább: szentmiseáldozat, amellyel a benne élő, homályos és titokzatos igazságokat akarta kifejezni.) Annyira nem tudott komédiázni, hogy amikor a társadalmi konvenció - a köteles udvariasság, gyöngédség, vagy más efféle - hazugságra kényszerítette, zavarodottság fogta el, nem mert a szemébe nézni annak, akivel beszélt, hanem elfordította nagy, máskor olyan nyílt szemét, észrevehetően szégyenkezett és mint a gyermeknek, az orrán is meglátszott, hogy füllent. De igazi hazugságon Újházit soha senki se kaphatta rajta.
Inkább az volt a hibája - ha mindenáron a hibákat keresgéljük benne -, hogy a legnagyobb őszinteség és nyíltság luxusát is megengedte magának. Ez rendesen azok hibája, akiknek nincsen semmi szégyellnivalójuk és akik tudják, hogy bátran elárulhatják a gyöngéiket, mert ezekkel együtt is számot tarthatnak a kivételes megbecsültetésre - de olyan hiba, amelyet a világ soha se bocsát meg. Miért? Mert önérzet nyilvánul meg benne és egyszersmind lekicsinylése annak a sok embernek, aki kénytelen apró hazugságokkal takarózni. Már pedig a világ a kiválóságot és az önérzetet se szívesen bocsátja meg és azt meg éppen nem szeretik az emberek, ha valaki lenézi azt a sokaságot, amelyhez - nolens, volens - ők is hozzátartoznak.
Újházi nem tüntetett azzal, hogy ő érdekes és különös ember, nem is tartotta magát különös lénynek - amint hogy nem is volt az - csak nem titkolta el, hogy olyan, amilyen, "az életben" nem használt semmiféle maszkot. De éppen ezért tűnt fel különösnek. A konvenció, amint uniformisszerűen egyforma viseletet, öltöztet, és bizonyos szabályokhoz kötött viselkedést kényszerít rá az emberekre, megkövetel valami egyforma rezerváltságot, valami olyan titkolózást a kicsinyességekben is, mely az embereket egyformán képmutatóknak tünteti fel - valami hasonló, merev lárvát az arcokon. A világ megfeledkezik róla, hogy vannak emberek, akiknek nem természetük ez a kötelesnek ítélt zárkózottság s örökösen ellenkezésben volnának alaptermészetükkel, folytonosan színészkedni volnának kénytelenek, ha elszánnák magukat rá, hogy a hallgatag, a minden csekélységben titkolózó embernek ezt a hagyományos lárváját használják. Elfelejti, hogy amikor mindenkitől egyforma zárkózottságot s bizonyos konvencionális őszinteség-hiányt követel, ő maga a képmutatás és a színészkedés tanítómestere és azok a meg nem engedetten őszinték és nyíltak, akiket ő komédiásoknak bélyegez, csak maguk ellen vétenek, ha nem olyan egyformán szürke ruhájúak és egyformán "tartózkodó modorúak", mint ő, mint "mindenki".
Igaz, vannak pozőrök, akik - amilyen közönséges emberek valójában, olyan - különös lényeknek szeretnének feltűnni és mert erre nincs más módjuk, kicsinyes bizarrságok megjátszásával iparkodnak maguknak külön maszkot szerezni, hogy a sokaságot figyelmessé tegyék rá, mennyire elüt fiziognómiájuk a közönségestől, a megszokottól. Aki csak valamennyire ismerte Újházit, tudhatja, hogy az ő - egészen a rusztikusságig természetes - lényétől semmi se állt távolabb, mint ez a szándékosság. Nem is olyan furcsaságokkal tüntetett volna - ha véletlenül nincs híjával a komédiás-természet minden kis gyöngéjének - mint amit róla emlegettek. Hogy életének utolsó tízévében, amikor már betegebb volt, mint amilyennek látszott, a sokaság szemeláttára is megengedte magának olyan nembánomságokat, amelyek úgy tüntették fel, mintha a feltűnést keresné - amire neki soha se volt szüksége - és nem rejtegette afféle apró szokásait, amilyen a folytonos szivarozás vagy egy-egy szólásforma, ez csak abból következett, hogy ereje fogytán jólesett hozzászoknia a pongyolában járáshoz, ami mindig együtt jár megöregedettséggel. Ekkor, igaz, eltűrte, hogy egyik-másik barát - akiknek társaságában a fiatalságot, a vidámságot, az élet örömét kereste és akik szerencsétlen jóakaratból többet ártottak, mint amennyit használhattak volna neki - úgy zengedezze a művészi dicsőségét, hogy ez a zsivajgás néha veszedelmesen hasonlított az ízléstelen reklámhoz, de ha eltűrte, ez nem azért történt, mintha ő maga örökkön szomjazta volna a feltűnést vagy mintha a reklám, az emlegettetés, az életben való sokat szereplés segítségével akarta volna megerősíteni művészi pozícióját, melyet testerejének hanyatlása már megingatott, hanem azért, mert veleszületett jósága arra predesztinálta, hogy mindig gyönge maradjon az idegen akarattal szemben és mert - amint ez naiv, hiszékeny, minden álnokságtól ment, tehát soha se gyanakodó nagy gyermekeknél igen természetes - a hízelgésnek semmiféle túlzásán nem akadt fenn. Ez gyöngeség volt és voltak más gyöngéi is. De az életben való színészkedés soha se tartozott a gyöngéi közé és nagyvárosi, furcsa figurának még öregségében, megrokkantságában is csak azok láthatták, akik nagyon messziről nézték, tehát rosszul ítélték meg.
III.
Hatvan esztendős koráig Újházi csupa egészség, életkedv és optimizmus volt.
Sorsa sokáig nagyon elkényeztette. Huszonhat éves korában már tagja volt a Nemzeti Színháznak. Egyik leggyakrabban foglalkoztatott, legelső sorban szereplő tagja, egyenrangú társa azoknak, akiket néhány évvel előbb még a legirigyelnivalóbb embereknek és később is a föld nagyjainak tekintett. Attól fogva, hogy szerződtették, a színdarabok három-négy főszerepe közül az egyik mindig neki jutott, kedvére játszhatott, mindig a színpadon volt, a közönségnek mindjárt nagyon tetszett, kezdettől fogva a leginkább népszerű, a legtöbbet tapsolt színészek közé tartozott. Ami nemcsak a boldogulásnak, hanem a boldogságnak is egyik főtényezője, már fiatal korában mind ambíciója kielégülhetett. Egyebekben is szerencséje volt. Nem lehetett olyan igénye, mely meg ne találta volna a kielégülését. Fiatal, egészséges, derűs lelkű és mindig jókedvű volt, tehát mindenki szerette. Keresték a társaságát, mindenfelé ünnepelték, csak hízelgést és bókokat hallhatott, akárhová ment, mindenhol szép nők mosolyogtak feléje, semmije se hiányzott. Térdig járt a rózsában, teljesült minden vágya.
És ha kegyeltje, sőt kiválasztottja volt a szerencsének, ez annál többet jelentett rá nézve, mert igen érzékenyen tudta méltatni, milyen nagy a különbség jó és rossz között.
Talán kevésbé kedvező körülmények között is boldoggá tette volna a fiatalsága meg az egészsége. Akár lelkének valami sajátságában, akár sokáig tökéletes egészségében, Újházi valami különös erőt hozott magával a világra. Ezt a bizonyos különös erőt rendesen, nagy élvezőképességnek szoktuk nevezni. Meglehet, Újháziban nem csak ez volt meg, hanem több ennél, az is, amit Zola az élet örömének, a "la joie de vivre"-nek nevezett. Újházi örülni tudott annak, hogy él és egészséges, intenzive érezte, hogy él és szerencsének érezte ezt, gyönyörködni tudott abban, hogy egészséges, boldoggá tette az is, hogy milyen szép a világ és milyen jó élni.
De nála talán csak addig volt így, ameddig fiatal tudott maradni, ameddig az egészségét el nem veszítette - míg nyilván vannak olyan lelkű emberek is, akik a világ szépségének megbecsülése és tulajdon életük értékelése dolgában utolsó leheletükig kitartanak, akik optimizmusukat, gondolkodásuk derűsségét, érzéseik békéjét, életkedvüket és élni akarásukat megőrzik öregségükben, elgyöngültségükben, nagy csapások után, sőt bajok közepette is.
Csak találgathatjuk, hogy ez az életfenntartó erő mekkora fokig volt meg Újháziban, de annyi bizonyos, hogy az élvező képessége - és az érzékenysége minden kis jóval meg minden kis rosszal szemben - nem volt közönséges.
A Paradicsom kertje nem tehette boldogabbá az első embert, mint őt az, amit a természetből a városligetben vagy Abbazuiában láthatott. És amilyen vidám gyermek módjára fürdött a tengervízben vagy sütkérezett a napfényen, a levegőn, olyan boldogan lubickolt a saját dicsőségében. Rendkívül sokat tartott a színház feladatáról és hatalmáról, a színművészi munka értékéről, elődei, a régi nagy színészek dicsőségéről, de a tulajdon alkotásáról is, azt hihette volna az ember, hogy már nagyon megszokhatta, talán el is unta a tapsot és még ekkor is úgy tudott örülni minden kis sikerének, mint a gyerek a "tiszta kitűnő" bizonyítványának. Egy-egy új, nagy szerep eljátszása után arcáról csak úgy sugárzott a boldogság, pedig nem volt rá eset, hogy a vállalkozása ne sikerült volna, hogy - miután nagy feladatot oldott meg - maga-magával elégedetlenül jött volna ki a színházból. Azokkal a nőkkel szemben, akik valaha kedvesek voltak irányában, soha el nem múló hálát érzett és tanúsított, ha valami olyan kivételes boldogságot talált volna a kedvségükben, amit a világ kezdetétől fogva soha, senki más halandó nem érezhetett, egyesegyedül ő, akkor se gondolhatott volna rájuk hálával teltebben. De az élet apró kényelmeinek a megbecsülésében is fölvehette a versenyt akárkivel. Élvezni tudott mindent, ami szép, üdítő, szórakoztató vagy földerítő, a komoly dolgot is, de a játékot még jobban. Szemmellátható gyönyörűséget talált minden kicsinyes epikureizmusban, a csekély kellemességeknek is meg tudta találni a mézét, az élet nagy delikátesz-boltjában, mint lelkes amatőr, méltatni tudott minden kis különbséget.
Nagy gyermek volt, boldog nagy gyermek - amíg egészséges maradt.
IV.
Ha a jóság is produktum, mint a cukor vagy az ecet -, hogy a Taine szavainál maradjunk - főképpen, a boldogság produktuma vagy legalább is a sorssal való megbékültséggé. De ahhoz, hogy a jóság valakiben kifejlődhessék, az egyik több adományt, a másik kevesebb képességet hoz magával a világra. Újházi e tekintetben a leggazdagabbak közé tartozott.
Ijedt volt, ha azt hitte, hogy - akármilyen akaratlanul - megbántott valakit, meghökkenő, résztvevő lelkű s a tékozlásig adakozó, ha a nyomorgás eléje tolta rossz kalapját és szinte kétségbeesett a szenvedés látványával szemben.
Újházi ezt a tulajdonságát szégyellte és rejtegette. Ha valaki rajtakapta az elérzékenyedésen, a nyerseség szavaiból rögtönzött takarót, hogy elleplezze a lágyszívűségét. De ez nem változtat azon, hogy egyéniségének egyik főjellemvonása a gyermekiesen könnyelmű, a maga erejével nem számító jóság volt.
Innen eredt a tragikuma, ebből az alaptulajdonságából, amely veleszületett és amely erőt merítve fiatalságának sok szerencséjéből, megmaradt benne akkor is, mikor az első napsugaras korszakra már rosszabb évek következtek.
Túlságosan szigorú bírálói kiszámították, milyen sokat keresett vagy negyven éven át. Nem számították ki, mennyit dolgozott érte. És nem számíthatták ki, hogy ebből a sokból mennyit juttatott másoknak. Pedig, akik egy kicsit jobban ismerték, tudják, hogy Újházi sokkal többet osztogatott szét, sokfelé, mint amennyit britannikára, Újházi-levesre és Újházi-fröccsre költött. Hogy ebben nagy szerepet játszhatott az a talán túlságos hálaérzet, amelyet sok nővel szemben tanúsított, ha ezek valaha kedvesek voltak iránta, - hogy a nőt az élet olyan örömének tartotta, amelyért minden hála kevés és ehhez a felfogásához híven nemcsak sorsának osztályosairól gondoskodott illő módon, hanem pazar ajándékokat juttatott olyan nőknek is, akiket bátran idegeneknek tekinthetett volna, - hogy szeretett gavallérosan viselkedni és hogy jószívűségével vagy (inkább ebből, mint emberismeret-hiányából eredő) hiszékenységével sokan talán visszaéltek, meglehet. De vannak hibák, amelyekben több a nemesség, mint akárhány olyan (az önzésre nézve kétségtelenül hasznos) tulajdonságban, mely a ridegen ítélők előtt erény számba megy.
Bizonyára pazarló volt. De ne felejtsük el, hogy az elkényeztetettségben öregedett meg. Hogy nagyra tartotta a művészetét és joggal volt büszke életének munkájára. Hogy nem csak ő maga tartott sokat alkotásairól, hanem mások is. Hogy egy hosszú életen át színházi működéséről soha se hallott mást, csak magasztalást. Hogy tehát optimizmusa nem is képzelhetett el, mi sors vár rá érdemes és munkás életének utolsó két évében. Az is elbizakodottá tehette, hogy sokáig tökéletes épségben őrizte meg a testierejét. "Senki se boldog halála előtt", de szerencséje, mely hosszú időn át hűséges kísérője maradt, azzal hitegette, hogy megfogja kímélni a nyolc évig tartó, lassan emésztő és egyre kegyetlenebb betegség keserves kálvária-járásától. Azt remélhette, hogy - amint Chevrial báró szerepében nem egyszer eljátszotta - a halál pezsgős poharat fog kiütni a kezéből.
V.
Amint tévedés, hogy az utca, a kávéház, a vendéglő is színpad volt neki, ahol épp úgy megjátszott mindent, mint a lámpák előtt, tévedés az is, hogy Crampton mester alakjában játszotta ki lelkét a legteljesebben és hogy ez az alakja fogja megőrizni emlékét. Így csak azok ítélhetnek, akik az igazi Újházit - a régi Nemzeti Színháznak hosszú időn át egyik legerősebb oszlopát - soha se látták, vagy már nem emlékeznek rá. Akik, ha Újházira gondolnak, csak azt a megroppant, mind betegebb öregembert látják maguk előtt, aki pár évig, kíméletlen betegségében, már csak romja volt magamagának vagy inkább, árnyéka régi és sokáig - vagy negyven évig - hatalmas énjének.
Újházit bohémnak mondhatjuk, ha ezt a szót nem a gyűlöletessé vált, hanem eredeti értelmében használjuk és ha bohémnek nevezzük, aki nem biztosítja eléggé a jövőjét, aki jóságból - vagy mert szívesebben könnyelmű, mint hogy valakinek adósa maradjon - erején felül pazarol, aki többet gondol a jelennel, mint a holnappal. De Újháziban semmi se volt a munkakerülő Crampton mester züllöttségéből, léhaságából, feneketlen önzéséből, pózaiból, lelki közönségességéből, affektált melankóliájából és sok más hazugságából. Újházi életének a vége nagyon szomorú volt - az emberi élet vége a legtöbbször annál kevésbé szép, minél hosszabb betegség után következik el - de Újházi nemes lelkű, derék, munkás ember volt, csupa egyenesség, igazság és jószívűség, Crampton mesternek éppen az ellentéte. Hogy életének legutolsó szakában panaszkodni volt kénytelen lés idegenek segítségére szorult - ez fájdalmas gondolat, kivált azoknak, akik jól ismerték, tehát nagyrabecsülték. De a már nagyon beteg Újházi azt hitte, hogy méltatlanság történt vele, hogy - ha nem is éppen a Nemzeti Színház - az a Budapest., amelyet negyven évnél tovább gyönyörködtetett és amely mindig csak magasztalta, egy kicsit tartozik is neki azzal, hogy ne hagyja el akkor, amikor halálos ágya mellett a nyomorúság is helyet akar foglalni. És ha ez talán tévedés volt is, bizonyára módját lehetett volna ejteni, hogy nagy múltja iránt érzett kegyeletből távol tartsák halálos ágyától a gondot és a bajt... hiszen olyan rövid időről volt már szó és olyan kevésről!
Azt hiszem, hogy emlékét nem is a Crampton mester-féle alakítások fogják megőrizni, hanem azok az alakok, amelyekben önmagát játszotta vagy lelki rokonait, akiket a legjobban meg tudott érteni s akiket teljes igazságukban nagyszerű intuícióval tudott megeleveníteni. A Constantin abbék meg a Knabe Farkas Jeremiások, a Cifra nyomorúság öreg írnoka, akik a jóság megtestesülései és jóságuknál fogva többé-kevésbé áldozatok is. Aztán azok a medvemódra dörmögő öregek, akik elérzékenyültségükben haragosnak látszó morgással igyekeznek meghazudtolni a vajszívűségüket. Meg azok a páratlanul kedves vén franciák, akiket egy csepp asszonyka olyan mulatságosan pörget az ujján. A magyarok közül, a vén bakancsos - a büszke titkolózásából kitörő apai szeretet - a Pártütők öregbírója, Liliomfi Szilvai professzora meg a többi vén szoknyavadász (a Mamá-ban etc.) és Gonosz Pista, aki huncutkodásában is csupa vidámság. Csak lassanként fognak eszünkbe jutni, milyen sokan vannak és külsőségekben, vonalban, színben mennyire különbözőek. Tragikus alakjai közül, meglehet, kevés marad meg emlékezetünkben. Shylockjában megtalálhattuk a szenvedő apát, magát Shylockot nem találhattuk meg. Általában, a szenvedélyre, mely kegyetlen tud lenni, mely ölni képes, még szerelemből is, Újházi mindig idegenül nézett. De annál jobban megértette azt a szerelmet és azt a szeretetet, mely csak ölelni tud.