Új élet (Karinthy Frigyes)
szerző: Karinthy Frigyes
Barátommal délután három órakor találkoztam. Régen nem láttam ebben a helyiségben, de a rendes helyén ült. Nem írt és nem olvasott, egyszerűen ült, maga elé nézett, de azért nem látszott se unatkozni, se fáradtnak nem tűnt.
Mikor letelepedtem mellé, röviden és határozottan üdvözölt, olyan ember hangján, aki tisztában van egy köszönés jelentőségével, sem több, sem kevesebb időt nem szán rá, mint amennyit a dolog igényel. Szemei tisztán, üdén és határozottan nyugodtak meg arcomon: szembenézett velem, és ebben valami őszinteség, becsületes nyíltság és a nyugodt lelkiismeret adta fölény volt. Egy pillanatra szinte zavarba jöttem.
- Hát - mondtam zavartan -, hogy vagy?
- Köszönöm, jól - mondta a barátom nagyon hangosan és határozottan. Meghökkentem.
- Hm. Olyan... megváltozottnak látszol. Egészen ki vagy cserélve.
- Azt elhiszem - mondta a barátom hangosan, határozottan és némi gúnnyal, szinte fenyegetően. Olyan egyenesen nézett a szemembe, hogy zavaromban elfordultam, és tétován nézelődtem körül.
- Hát... hogy élsz mostanában? - kérdezősködtem tovább gyáván.
Most már határozott gúny volt a tekintetében.
- Hogy hogyan élek mostanában? Hát egy kicsit másképpen élek mostanában, mint például ti éltek mostanában.
- Ugyan! Hát hogyan élsz?
Egy percig habozott, mintegy megfontolva, érdemes vagyok-e arra, hogy komolyan vegyen. Végre előrehajolt, az asztalra ütött. A szemei diadalmas, idegenszerű fényben ragyogtak, míg beszélt.
- Hát ide hallgass, fiacskám, ha ugyan az éjjelezésektől megpuhult értelmed tudod még koncentrálni annyira, hogy egy összefüggő előadást ap... hogy mondják? - apercipiálhass. Ide hallgass és gondold meg. Elmondom neked röviden és határozottan, hogy én hogyan élek mostanában... Nem is, nem így mondom el. Hanem elmondom neked például egy napomat, ahogyan mostanában csinálom.
Hát először is.
Felkelés: reggel nyolckor. Kiugrás az ágyból. Mosdás: friss tiszta vízben. Öltözködés. Kávéház: nincs többé. Az utcámban van egy kis kávémérés: kávémérésben szerény reggeli. Szerény, de egészséges, egyszerű reggeli, ami egyben felüdít és táplál. Most fél kilenc van. Figyelsz?
- Ó! Csupa fül vagyok.
- Fél kilenc van, most tehát kezdődik a munka. Írás. Igen, írás, korán délelőtt. Friss aggyal, tiszta, zavartalan képzetekkel. Ez tart egészen tizenegyig. Most otthagyom az íróasztalt, és átmegyek a mellékszobába, ahol jó kis súlyzóim várnak, most egyórai üdítő, friss, egészséges tornázás következik. A test és lélek egységes, harmonikus együttképzése.
- Nagyszerű!
- Azt elhiszem, hogy nagyszerű! Így lehet valamit csinálni, nem a hajnali lefekvésekkel. Hát ide figyelj. Most következik az ebéd. A jó kis friss, üdítő, tápláló ebéd, mely egyben a testet fejleszti, és a lelket ruganyossá teszi... akarom mondani... mindegy. Most négyig olvasás. Komoly elmélyedés alakuló könyvtáramban: erőgyűjtés a munkára, mint mikor a méhecske gyűjti a hímport.
Barátom legyintett.
- Hímport... Pardon egy pillanatra. Jegyzem az előadást.
- Tessék. Tehát: négytől hatig komoly munka. Hatkor torna, uzsonna. Hétkor séta a parkban. Nyolckor egészséges, üdítő, friss vacsora. Frugális vacsora. Utána egy kis séta, megint olvasás, aztán tíz órakor be az ágyba, és tíz perc múlva alszom, azoknak az embereknek egyszerű, mély, tiszta és üdítő álmát, akiknek egy munkában, egészségben, öntudatban és lelkiismeretben eltöltött nap tiszta érzése teszi édessé a hótiszta párnát!
Barátom hangja a befejező mondatban felségessé magasztosult. Törzsre emlékeztetett a "Sasfiók" Wagram-jelenetében. Kábultan néztem rá.
- És... és mióta élsz te így? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
Barátom lehajtotta a fejét. A szeme kialudt. Az arca ráncos lett. A szája lelógott. Tekintete elferdült. Tenyerét kifordította.
- Hát... holnap reggel kezdem. Most... egy fél órája gondoltam ki...