Özvegy gólya
szerző: Tompa Mihály
Távol tenger szigetérűl
Visszakerült párja nélkűl.
A szigetnek vad lakója
Tartja párját nyügben,
Vagy elveszett - mert közöttök
Nincs, ki lenne hütlen!
S alig lesz az ég sugáros,
A tavakra el-kiszálldos;
De sietve visszafordul,
Mintha fészkén várnák,
Hol örvendve, kelepelve
Lebocsátja szárnyát.
Tojás-költés idejére
Ő is lapul a fészkére;
Üres fészkét üli híven,
Üli éhen, szomjan;
Be-benyúlkál az orrával
Hű anyai gondban.
Fiatalok szárnya megnőtt,
Vigan űzik már a felhőt;
S ő egész nap a fiait
Tanitgatja szállni;
Itt az idő: hüvesülnek
A nap éjszakái.
Itt az idő: s utnak indúl,
Száll a messze tengeren túl;
Fészke mellett itt is, ott is
Hiven forgolódik;
Vándorlását, gyötrődését
Igy folytatja holtig.
Szemeimmel elkísérem,
Mikor száll a kéklő égen;
Ez a madár mintha sorsunk
Élő képe volna!
A szív ha szent tárgyat veszt el,
Tartja magát képzelettel,
Mint az özvegy gólya!