Öt hét léghajón/IV. fejezet
Kutatások Afrikában. - Bart, Richardson, Overweg, Werne, Brun-Rollet, Peney, Andrea Debono, Miani, Guillaume Lejean, Bruce, Krapf és Rebman, Maizan, Roscher, Burton és Speke.
A légút, melyet Fergusson követni szándékozott, nem volt csak úgy vaktában választva; kiindulási pontja komolyan ki volt tanulva és nem ok nélkül határozta el magát, hogy éppen Zanzibár szigetén fog fölemelkedni. E sziget Afrika keleti partja közelében, a déli szélesség 6. foka alatt fekszik, azaz mintegy négyszáz harminc földrajzi mérföldre délre az egyenlítőtől.
Ezen szigetről volt indulóban az utolsó expedíció a nagy tavak felé, a Nílus forrásainak fölfedezésére.
Itt azonban jó lesz közelebbről megismerkedni ama fölfedezésekkel, melyeket Fergusson egymással összeköttetésbe hozni szándékozott. Ezek között a két legfontosabb: a doktor Barthé 1849-ben, meg Burton és Speke hadnagyoké 1858-ban.
Doktor Barth - egy hamburgi - engedélyt kapott a maga és honfitársa Overweg számára, hogy az angol Richardson expedíciójához csatlakozhassék, aki akkor egy kiküldetéssel volt megbízva Szudánba.
E rengeteg ország az északi szélesség 15° és 10°-a között fekszik; más szóval, hogy oda juthassunk, több mint 150 mérföldnyire kell Afrika belsejébe benyomulni.
Azon idő előtt e terület csak Denham, Clapperton és Oudney utazásaiból volt ismeretes az 1822-1824. évekről. Richardson, Barth és Overweg kutatási buzgalmukban eljutottak Tunisz és Tripoliszba, mint elődjeik és onnan keresztülvágták magokat Mourzukig, Fezzan fővárosáig.
Akkor elhagyták az egyenes irányt és a tuaregek kalauzolása mellett, nem minden nehézség nélkül, nyugatra, Ghât felé tértek el. Karavánjuk többszörös kifosztás, zaklattatás és fegyveres kézzel való megtámadtatás után végre megérkezett október havában az Asben-i nagy oázisra. Doktor Barth itt elvált társaitól, egy kitérőt tett Agades városába és azután újból csatlakozott december 12-én a tovább utazó karavánhoz. Ez megérkezett Damergu tartományba; itt azután elvált a három utazó; Barth útját Kano felé vette, hová sok szenvedés és megsarcoltatás után végre meg is érkezett.
Heves láza dacára, amely gyötré, március 7-én elhagyta ezen várost is, egyetlen szolgája kíséretében. Utazásának főcélja volt a Csad-tót elérni, melytől most még 350 mérföld távolra volt. Ennélfogva keletnek tartott és elérte Zuricolo városát Bornuban, mely Közép-Afrika nagy birodalmának csomópontja. Itt hallotta meg a nagy fáradalmak és nélkülözések által tönkretett Richardson halálát. Végre megérkezett Kukába, Bornu fővárosába a tó partján. Barth folytatá útját és április 14-én, tehát egy év tizennégy napra Tripolisból való elutazása után elért Ngomuba is.
1851 március 29-én ismét úton találjuk őt Overweggel, a tó déli végén fekvő Adamaua királyság felé; akkor eljutott Yola városáig, az északi szélesség 9. foka alatt; ez volt dél felé a legtávolabbi pont, ahová ezen merész utazó elhatolt.
Augusztus havában visszatért Kukába, azután átutazta Mandarat, Barghimit és Kanemet és elérte kelet felé a legtávolabb eső Masena városát a keleti hosszúság 17° 20' alatt.
1852 november 25-én, Overwegnek, utolsó kísérőjének halála után, nyugat felé nyomult; meglátogatta Sokotot, átkelt a Nigeren, elért végre Timbuktuba, hol a sheik által sanyargattatva, a legrosszabb bánás mellett, nyolc hosszú hónapon át nyomorban sínylődött. De egy kereszténynek a városban való tartózkodását nem tűrték tovább, a fullánok ostrommal fenyegetőztek. A doktor tehát 1854 március 17-én elhagyta Timbuktut, a határra menekült, hol harminchárom napig a legnagyobb elhagyatottságban időzvén, novemberben visszatért Kanoba és újra Kukába utazott; honnan négy havi pihenő után tovább folytatá Denham útját. 1855 augusztusban újra látta Tripoliszt és szeptember 6-án, mint útitársai közül az egyetlen, megjelent Londonban.
Ez volt Barth merész utazása.
Doktor Fergusson gondosan feljegyzé, hogy az északi szélesség 4-ik és nyugati hosszúság 17-ik fokán túl el nem jutott.
Lássuk most már, mit vitt véghez Kelet-Afrikában Burton és Speke.
Ama különféle expedíciók, melyek a Nílus mentén fölfelé haladtak, nem voltak képesek ezen folyam titokteljes forrásáig eljutni. Werne Ferdinand német orvosnak Mehemet Ali pártfogása mellett útnak indított expedíciója Gondokoróban az északi 4. és 5. fok között megállapodott.
1855-ben a savoyai születésű Brun-Rollet (a szárd kormány által Keleti-Sudán konzulává kinevezve, hogy az ott elhalt Vaudey helyét betöltse), elindult Khartumból és Jakub kereskedő neve alatt, gumival és elefántcsonttal kereskedve, elérkezett Belaniába, a 4. fokon túl; onnan betegen tért vissza Khartumba, ahol 1857-ben meghalt.
Sem doktor Peney, ki egy kis gőzösön még egy további fokot ért el Gondokorón túl, és Khartumba visszaérkezve, kimerülésben meghalt; sem a velencei Miani, aki a Gondokorón túli vízeséseket elkerülve, elérte a második fokot, sem Debono Andrea, máltai kereskedő, aki még tovább hatolt a Níluson fölfelé, nem bírtak ezen eddig át nem lépett határon tovább előre nyomulni.
1859-ben Lejean Vilmos a francia kormány megbízásából a veres tengeren át Khartumba ment és 21 matróz meg 20 katonával hajóra szállt a Níluson; de Gondokorónál nem bírt tovább hatolni és a fellázadt néger hordák között a legnagyobb veszélyben forgott. A d'Esayrac által vezetett expedíció szintén hiába iparkodott ama forrásokat elérni.
Ezen végzetes célnál tehát valamennyi expedíciónak meg kellett állani. Nero császár követei az ókorban elérték a 9-ik fokot, tehát ezernyolcszáz év alatt utána csak 5 vagy 7 fokkal, mintegy háromszáz-háromszázhatvan földrajzi mérfölddel jutottak messzebbre.
Több utazó Afrika keleti partjának valamely pontjáról indulva, törekedett a Nílus forrásait elérni.
1768-tól 1772-ig a skót Bruce Massuah-ból Abesszínia kikötőjéből indult el, átutazta Tigrét, meglátogatta az axumi romokat és tévesen azt hitte, hogy megtalálta a Nílus forrásait, de számbavehető eredményt nem bírt felmutatni.
1844-ben doktor Krapf az anglikán egyház hittérítője Mombasban, Zanzibár partján egy gyarmatot telepített és Rebman lelkész társaságában a tengerparttól háromszáz mérföldnyire két nagy hegyet fedezett fel; a Kilimandzsarót és Keniát, melyeket Heuglin és Thornton részben már megmásztak.
1845-ben a francia Maizan, Bagamajóban, Zanzibárral szemben kikötött és elérkezett Deje-la-Mhora-ba, hol a bennszülött főnök őt a legkegyetlenebb kínzások között kivégeztette.
1859-ben Roscher fiatal hamburgi utazó, a ki egy arab karavánnal kelt útra, elérte a Nyassza tavát, hol álmában meggyilkolták.
Végre 1857-ben a bengáliai hadsereg két hadnagya Burton és Speke a londoni földrajzi társaság által kiküldettek, hogy a nagy belföldi tavakat átkutassák; junius 17-én elhagyták Zanzibárt és egyenest nyugatnak tartottak.
Négy havi hallatlan szenvedések után poggyászukból kifosztva, teherhordók nélkül - kik a bennszülöttek dühének estek áldozatúl - elérték Kazé-ba a kereskedők és karavánok központi gyülhelyére; benn voltak a Holdország közepében és értékes adatokat gyüjtöttek az ottani vidék szokásai, erkölcsei, kormánya, vallása, állat- és növényvilágát illetőleg, azután, a nagy tavak elseje a Tanganyika felé indultak, mely a déli szélesség 3. és 8. foka között fekszik, oda 1858 február 14-én érkeztek meg és meglátogatták a tóparti, többnyire emberevő néptörzseket. Május 26-án visszafordultak és június 20-án ismét szerencsésen beérkeztek Kazé-ba. Ott a kimerüléstől megbetegedett Burton kénytelen volt több hónapon át az ágyat őrizni; mialatt Speke kirándulást tett észak felé, a több mint 300 mérföldre fekvő Ukerewe tóhoz, melyet augusztus 3-án el is ért, de csak annak elejét a 2° 31' szélességi fok alatt vizsgálhatta meg.
Augusztus 20-án újra visszatért Kazé-ba, és itt Burtonnal egyesülve, visszaindultak Zanzibárba, hová a következő év március havában meg is érkeztek. A bátor utazók visszatértek azután Londonba és a londoni földrajzi társaság nekik ítélte az első jutalomdíjat.
Doktor Fergusson pontosan megjegyzé, hogy sem a déli szélesség 2-ik, sem a keleti hosszúság 29. fokát át nem lépték.
Arról volt tehát a szó, Burton és Speke felfedező utazásait Barthéival összekötni - és e végből több mint 12 foknyi területen kellett még áthatolni.