Öt hét léghajón/I. fejezet
Egy lelkesen megtapsolt beszéd vége. - Doktor Fergusson Sámuel bemutatása. - «Excelsior!» - Egy öntudatos fatalista. - Ebéd a «Traveller-klub»-ban. - Számtalan alkalmi felköszöntés.
Az angol kir. földrajzi társaság 1862 január 14–iki ülésén Londonban (Waterloo place 3) a közönség rendkívüli nagy számban jelent meg. A társaság elnöke Sir Francis M... tetszésnyilatkozatok által többször félbeszakított beszédében egy igen fontos tárgyról értesíté a tisztelt tagtársakat.
Ritka ékesszólással előadott beszédét végül a hazafias érzelmektől túláradó következő csattanós mondásokkal fejezte be:
«Anglia mindig túltett minden más nemzeten utazóinak bátorsága által a földrajzi fölfedezések mezején. (Élénk helyeslés.) Fergusson Sámuel doktor e dicső haza gyermeke szintén nem fogja szégyenben hagyni elődei példáját. (Mindenfelől: nem nem bizony! de nem ám!) E vállalat, ha sikerül (fog sikerülni), összeköti és kiegészíti az Afrika térképére vonatkozó szétszórt ismereteinket (úgy van, úgy van); ha meghiusul, (nem fog), akkor is, mint az emberi szellem legmerészebb vállalkozásainak egyike, méltó bámulat tárgya fog maradni az idők végéig!» (Tomboló tetszés.)
– Hurráh! Hurráh! – kiáltá egyhangúlag az ezen szavak által felvillanyozott gyűlés.
– Éljen a rettenthetetlen doktor Fergusson! – kiáltott a nekihevült hallgatók egyike.
Egymást érték a lelkes felkiáltások. Fergusson neve hangzott minden torokból; és alapos okunk van föltenni, hogy az csak nyert erőben azáltal, hogy a torkok angol torkok voltak. Megrendült bele az ülésterem.
Együtt voltak csaknem mindnyájan a megvénült, kifáradt, merész utazók, kik élénk vérmérsékletüktől hajtatva, bejárták már mind az öt világrészt. Mindegyikök, ki többé, ki kevésbé, ki fizikailag, ki erkölcsileg kivette már a maga részét a hajótörések, tűzvészek, az indiánok tomahawkjai, a vadak bunkói, a polinéziaiak kínzó eszközei és az emberevők lakomáiból. De azért semmi sem tartóztathatná őket vissza, hogy szívök hangosabban fel ne dobogjon sir Francis M... szavainak hallatára és valóban emberemlékezet óta ez volt a legnagyobb szónoki hatás, melyet valaha elértek a londoni királyi földrajzi társaság ülésein.
Ámde Angliában a lelkesedés nem marad a szónál, hanem gyorsabban teremti elő a csengő aranyakat, mint maga a királyi pénzverő (The Royal Mint.). Még azon ülésben határozatba ment doktor Fergussonnak még nagyobb felbátorítására elismerő ajándékot gyüjteni; rögtön együtt volt kétezer ötszáz font sterling. Az összeg nagysága méltó volt a vállalat fontosságához.
A társaság egyik tagja az iránt interpellálta meg az elnököt, nem szándékoznék–e Fergusson doktort hivatalosan bemutatni a gyülésnek?
– A doktor a gyűlés szolgálatára áll – felelé előzékenyen az elnök.
– Akkor lépjen be! – kiálták mindenfelől; – az ily rendkívül merész embert szeretjük szemtől–szembe látni.
– Meglehet, hogy e hihetetlen indítványnak nincs is más célja, – mondá egy öreg, megbénult hajóskapitány – mint bennünket felültetni.
– Hátha ez a doktor Fergusson valójában talán nem is létezik? – jegyzé meg egy kapcáskodó hang.
– Ha így volna, fel kellene őt fedezni – veté ellen a komoly társaság egy ötletes tagja.
– Doktor Fergusson lépjen be! – mondá egyszerűen sir Francis M.
A doktor belépett. Mennydörgésszerű tapsvihar fogadta; de rajta a legkisebb meghatottság sem vett erőt.
Mintegy negyven éves, középtermetű és rendes testalkatú ember volt. Arcszínének kissé túlpiros volta vérmes véralkatot árult el; de máskülönben hideg arckifejezésű, szabályos vonásokkal, kissé erős orral, mely a hajó orrára emlékeztetve mintegy azt jelzé, hogy ez az ember fölfedezőnek született; szelíd szemei, inkább értelmes mint merész tekintete, kellemes benyomást tettek a szemlélőre. Karjai a rendesnél hosszabbak és lépése nehézkes volt, mint az erős gyaloglóknál elő szokott fordulni.
Nyugodt komolyság ömlött el egész megjelenésén és őt látva, senkinek sem juthatott eszébe, hogy ez az ember képes volna valakit még csak tréfából is felültetni.
A tetszészaj és éljenzés csak akkor szünt meg, midőn Fergusson egy kedves kézmozdulattal csendet kért. A számára készített karszékhez lépett; ott megállott; erélyes tekintettel körülnézett; jobb keze mutató–ujját az égre emelte, felnyitotta ajkait, és csak ez egyetlen szót mondta:
«Excelsior!»
Soha Bright vagy Cobden váratlan felszólalása, sem Palmerston lordnak oly célra való rendkívüli hitel kérése, melyet a nemzet maga is már rég óhajtott, nem tett még ilyen hatást. Sir Francis M. beszéde túl volt szárnyalva, pedig nagyon. A doktor egyszerre magasztosnak, nagynak, egyenesnek és határozottnak tűnt fel, midőn kimondá a helyzetet jellemző ez egyetlen szót:
«Excelsior!»
A vén hajóskapitánynak egészen megtetszett ez a különös ember; felkelt és azt indítványozta, hogy Fergusson doktor beszéde a «londoni királyi földrajzi társaság közleményei»–be egész terjedelmében felvétessék.
De hát ki volt ez a doktor és mire vállalkozott?
A fiatal Fergusson atyja az angol tengerészeinek egy derék kapitánya volt, ki fiát már zsenge korában hozzászoktatta hivatása veszélyeihez és kalandjaihoz. Az apa méltó fia, ki a félelmet sohasem látszott ismerni, korán érett, eleven kutató szellemet és a tudományos munka iránt bámulatos hajlamot mutatott és a mellett oly találékony észt, hogy bárhol keresztül vágta magát, soha semmiben nem volt fennakadása, még akkor sem, midőn kis korában először kapta a villát kezébe, pedig más gyermekeknél a villa használatának megtanulása bizony nem megy egyszerre.
Képzelőtehetsége felbuzdult a merész vállalkozások és tengeri fölfedezések olvasásánál, szenvedélyes érdeklődéssel kísérte a fölfedezéseket, melyek a XIX. század első felét annyira jellemzik; a Mungo Park–ok, Bruce–ok, Caillé–k, Levaillant–k és azt hiszem egy kissé Selkirk és Robinson Crusoe dicsőségéről is álmodozott, mivel ez utóbbiak előtte szintén nem látszottak kisebbeknek az előbbieknél. Mennyi jó órát töltött el gondolatban ezzel együtt Jean Fernandez szigetén. Az elhagyott matróz ötleteit néha helyeslé ugyan, de néha kifogásolta is ennek terveit és szándékait. Ő bizony sokat másképpen tett volna. Az az egy bizonyos, hogy sohasem hagyta volna el azt a boldog szigetet, ahol oly boldog volt, mint egy király alattvalók nélkül... nem, soha, még ha az admiralitás első lordságát is kínálták volna neki.
Nem nehéz megérteni, hogyan fejlődtek fiatal korának kalandos hajlamai, melyek őt legalább képzeletben már a világ mind a négy szögletében meghurcolták; atyja mint tanult ember, szintén nem mulasztotta el, hogy a fiú élénk eszének a hidrografia, fizika és mechanika terén való komoly tanulmányok által megadja a kellő alaposságot és egyúttal vele némi botanikai, orvosi és csillagászati ismereteket is sajátíttasson el.
Mikor atyja, a derék kapitány meghalt, Fergusson Sámuel mint huszonkét éves ifjú körülutazta volt a földet, besoroztatta magát a bengáliai mérnökkari ezredhez és több csatában kitüntette magát; de a katona–élet nem tetszett neki, nem igen kívánkozott a parancsnokoskodás után, de vakon engedelmeskedni sem szeretett. Beadta tehát lemondását és vadászgatva, növényeket gyüjtögetve, felhatolt az indiai félsziget északi részébe, Kalkuttából egész Surateig jutott; ami bizony így kedvtelésből elég szép séta volt.
Surateból Ausztráliába látjuk őt átkelni és részt venni Sturt kapitány 1845–ki expedíciójában, melyet azzal bíztak meg, hogy az Új–Holland közepén állítólag létező új Káspi–tengert fedezze fel.
1850 táján azután visszatért Angliába, és még inkább kergetve, a fölfedezések démonától, mint azelőtt, egész 1853–ig Mac Clare kapitányt kísérte azon vállalatában, midőn ez az amerikai szárazföldet a Behring–szorostól kezdve egész a Farewell–fokig körülhajózta.
Mindenféle fáradalmakhoz, mindenféle éghajlathoz hozzá lévén törődve, Fergusson szervezete csodálatosan kiállott mindent; a legnagyobb nélkülözések között is egészen jól érezte magát; mintaképe volt a jó utazónak, akinek gyomra a szükség szerint kiterjeszkedik vagy összehúzódik, a lába meghosszabbodik vagy megrövidül, amint éppen a talált fekhely hozza magával; aki el tud aludni és fel is tud ébredni a napnak vagy éjnek bármelyik órájában.
Ezek után nincs benne semmi különös, hogy fáradhatatlan utazónkat 1855–től 1857–ig ismét a Schlagintweit testvérek társaságában találjuk, akik Tibet nyugati részét utazták be és onnan az ethnografiai különlegességek egész halmazát hozták magukkal.
Mindezen különféle kirándulások alatt Fergusson Sámuel legtevékenyebb és legvonzóbb levelezője volt a «Daily Telegraph»–nak, ezen krajcáros újságnak, melyet naponként kétszáznegyvenezer példányban nyomtatnak és bizonyára milliók olvasnak. Ismerték is őt mindenütt, ha nem is volt tagja sem a londoni, párisi, bécsi, berlini vagy szent–pétervári földrajzi társaságnak, de még az utazók klubjának és a «Royal polytechnic Institution»–nak sem, bár ez utóbbiban egy barátja, Kockburn, a statisztikus, vitte az elnöki tisztet.
Ezen tudós férfiú egyszer a következő számítási feladványt tűzte ki kedveskedésből számára: Ha adva van a mérföldek száma, melyeket világutazásaiban bejárt, mennyivel hosszabb utat tett – tekintettel a föld sugárhosszának különbözőségére – a feje, mint a lábai? Továbbá «ha adva van a mérföldek száma, melyeket a feje és lába hátrahagyott, számítsa ki ebből testének nagyságát az utolsó hajszálig».
De Fergusson ezen tudós testületektől szerette magát távol tartani, mert ő magát azon küzdők közé számítá, akik nem szavakkal, de tettekkel küzdenek.
A mi doktorunk inkább kutatásokra és találmányokra, mint hosszadalmas értekezésekre fordította idejét.
Mondják, hogy egyszer egy angol érkezett Genfbe, hogy a tavat láthassa és e célból beleült egy régi omnibus–féle kocsiba, melyben az ülések két oldalt húzódnak végig. Az utazó szerencsétlenségre háttal került a tó felé és így tette meg az egész utat, a nélkül, hogy a genfi tónak csak színét is látta volna, mert azon eshetőségre, hogy hátra is nézzen, nem is gondolt; ennek dacára a genfi tóról elragadtatással beszélve tért vissza Londonba. Ami dr. Fergussont illeti, ez útközben gyakran fordult hátrafelé is és pedig úgy, hogy ugyancsak bőven látott világot.
Ez nála egyébként egészen természetes volt és egy kis fatalismussal volt összekötve. Az ő fatalismusa egyébiránt abból állott, hogy önmagára is, de a gondviselésre is támaszkodott. Azt állítá, hogy ő véletlenül keveredik bele az ő utazásaiba és egy gőzmozdonyhoz hasonlít, amely nem arra megy amerre akar, de amerre a sínek vezetik.
– Én nem követem az utat, – mondá gyakran, – de az út követ engemet!
Mindezek után nem fogunk csodálkozni, hogy oly hidegvérrel fogadta dr. Fergusson a királyi földrajzi társaság zajos tetszésnyilatkozatait; az ily hiábavalóságok őt nem alterálták, miután sem kevélység, sem hiuság benne nem lakozott és azon vállalatot, melyre nézve sir Francis M...–nek ajánlatot tett, a legegyszerűbb dolognak tartotta a világon. Azon nagy hatást, amit terve előidézett, észre sem látszott venni.
Az ülés berekesztése után doktorunkat diadallal vitték Pall Mall–be a Traveller–klubba, hol fényes lakomát rendeztek tiszteletére. A feltálalt ételek gazdagsága arányban állott az ünnepelt férfiú jelentőségével és a tok, amely ezen fényes lakomán pompázott, három hüvelykkel sem volt kisebb, mint maga dr. Fergusson.
Számtalan tósztot mondtak ama nagy utazókra, akik Afrika földjén magoknak hírnevet szereztek. Ittak azok egészségére vagy emlékére és pedig angolosan. Betűsorrendben következtek: Abbadie, Adams, Adamson, Anderson, Arnaud, Baikie, Baldwin, Barth, Batouda, Beke, Beltrame, du Berba, Bimbachi, Bolognesi, Bolwik, Bolzoni, Bonnemain, Brisson, Browne, Bruce, Brun–Rollet, Burchell, Burckhardt, Burton, Cailland, Caillié, Campbell, Chapman, Clapperton, Clot–Bay, Colomieu, Courval, Cumming, Cuny, Debono, Decken, Denham, Desavanchers, Dicksen, Dickson, Dochard, Duchaillu, Duncan, Durand, Duroulé, Duveyrier, Erhard, d'Esayrac de Lauture, Ferret, Fresnel, Galinier, Galton, Geoffroy, Golberry, Hahn, Halm, Harnier, Heiquart, Heuglin, Hornemann, Houghton, Imbert, Kaufmann, Knoblecher, Krapf, Kummer, Lafargue, Laing, Lajaille, Lambert, Lamiral, Lampiére, John Lander, Richard Lander, Lefebvre, Lejean, Levaillant, Livingstone, Maccarthie, Magyar, Maizan, Malzac, Moffat, Mollien, Monteiro, Morrisson, Mungo–Park, Neimans, Overweg, Panet, Partarrieau, Pascal, Pearse, Paddie, Peney, Petherick, Poncet, Prax, Raffenel, Rath, Rebman, Richardson, Riley, Ritchie, Rochet d'Héricourt, Rongawi, Roscher, Ruppel, Saugnier, Speke, Steidner, Thibaud, Thompson, Thornthon, Tolde, Tousny, Trotter, Tuckey, Tyrwitt, Vaudey, Veyssiére, Vincent, Vinco, Vogel, Wahlberg, Warington, Washington, Werne, Wild és legvégül dr. Fergusson, aki rendkívüli vállalatával ezen utazók munkáit egymással összeköttetésbe hozni és az Afrikában tett fölfedezéseket kiegészíteni van hivatva.