Öregurak
| Öregurak szerző: Kosztolányi Dezső |
1
- Kiadó szoba?
Az öregasszony bólintott, és kinyitotta az ajtót.
- Tessék besétálni.
Két félénk, különös öregecske állt az ajtó előtt. Mózes és Dániel.
Mózes egészen kopasz, sötétzöld télisapkát visel, és sárga sállal köti át a nyakát.
A másik deresedő, szőke és magas.
Mind a kettőnek hatalmasan vert a szíve, mikor beléptek a szegényes, ferencvárosi diákszobába. A fájó délután sárgaságában a tárgyak éles és fekete körvonalakkal rajzolódtak elébük. Megszorították egymás kezét.
Azóta semmi se változott.
A homályos ablakok előtt szédületesen ágaskodott a tűzfal, mely egykor roppant arányokat öltött, s valami elátkozott várkastély, vagy egy őrködő fellegvár álmát keltette fel bennünk. Ez volt az. A padlásablakokban rongyfigurák bóbiskolnak, melyek távolról boszorkányoknak látszanak. Messzebb egy kétemeletes ház. A túlsó udvaron a teniszpálya. Még a szoba bútorzata is ugyanaz. A falszekrények, a nagy asztal, az ágyak. Az almáriumon befőttek - piros paradicsomok, zöld mandulák - és hátul egy óriás üveg, zavaros ecetággyal. Itt a kancsó és a poharak. A zöld csíkos, sötét pokrócok. Egyik asztalon egy abbahagyott kötés. A vízvezeték pedig altatóan, ájulatos unalommal csöpög most is, mintha el se zárták volna azóta.
Bámultak, és nem tudtak szóhoz jutni.
Az asszony megigazította pápaszemét, és keményen arcukba nézett. Itt, a Ferencvárosban, nagyon vigyázni kell a pénztelen lakókra, akik csomag nélkül érkeznek, s a szegény, gyámoltalan öregasszonyokat irgalom nélkül becsapják.
- Tetszik? - kérdezte erélyesen.
- Igen - mondta a kopasz, és rögtön letette az első havi bért. - Vidékről jöttünk. A pályaudvaron van a poggyászunk. Estére beköltözködünk.
Azzal köszönt a két öreg, és zavartan mosolyogva mentek ki.
A lépcsőn azonban megeredt a beszédük.
- Láttad?
- Igen. Ez az.
- A mi kedves szobánk.
- A lámpaernyő.
- A függöny.
- Az óra.
- A kötés az asztalon.
- Minden, minden.
Hadarva beszéltek. Boldogok voltak. Ruganyosan és majdnem fiatal lépésekkel mentek az aszfalton. Csak ez hiányzott még a tervükhöz. A két öreg úr, az elsavanyodott filozófus és a botanikus, akik egyetemi éveikben lakótársak voltak, úgy tervezték, hogy harminc év után otthagyják az unalmas, vidéki fészket, és újra feljönnek lakni Budapestre, s élnek szegényen, diákosan, mint régen. Szerencsére üres volt a régi lakásuk. Mózes, aki a mélyebb filozófiában nem volt egészen járatlan, lelkesen beszélt:
- Az élet, a fiatalság nem annyira bennünk van, mint inkább a környezetben. Lásd, csak mi változtunk. Itt újra megtalálunk mindent, amit elveszettnek hittünk. Ugye, Dani?
A botanikus nevetve intett. Furcsa, hórihorgas, kopott fiú volt ez a Dani, aki úgy viselte diákos nevét, mint egy kinőtt nadrágot. Csak ő öregedett meg, a neve nem. De most, hogy homályos örömmel haladt előre, meglepetve és tájékozatlanul, kezében Budapest mérnökileg hitelesített térképével, egy diáknak tetszett, hogy öreg gyereknek, azokhoz a vidéki gólyákhoz hasonlított, akik szomorúan bódorognak az emberek között, s próbálják emlékezetükbe idézni az utcák és a körutak szeszélyes kacskaringóit, melyeket apjuk a búcsúestén szivarhamuval rajzolt ki az abroszra. Bizalmatlanul nézett az emberekre. Nagyon félt, hogy becsapják. A kereskedőket gyűlölte. A pincérekre pedig, akik ügyesen forgolódtak a kávéházi asztalok körül, úgy tekintett, mint a gyilkosokra. Ez az érzése már megvolt réges-régen, mikor először jött a fővárosba. Most újra fölébredt benne.
Mózes pár lépéssel előtte boldogan ment. Úgy tetszett, hogy megfiatalodott. Ezeken az utcákon öröm és életkedv tombolt, melyből neki is jutott.
A nagyvárosban van valami családiasság. Mihelyt megérkezünk, a szívére fogad, mintha várt volna reánk. Csak a kisváros zárkózik el előlünk. Itt azonban ismeretlenül maradhatunk, és ismeretséget köthetünk. Mózes úgy érezte, hogy akik itt járnak, egytől egyig ismerősei. Betekintett a péküzletbe, és megtalálta a két öreg kisasszonyt, akiknél estente kenyeret és túrót vett. A kisasszonyok szürke ruhában voltak. A hajuk is szürke, s most is erősen pomádézzák. Szorgalmasan pakolják a papirosokba a kenyeret, s mindenkinek hosszan és szívesen köszöntenek jó estét az ő fakó és halott hangjukon. Jó estét, drága kisasszonyok. A hentes előtt is megállt. Lopva, mintha bűnt követne el. Egy kövér ember ragyogó késsel sonkaszeleteket kanyarított le a prágaiból, melynek rózsaszín bársonyát fehér szalaggal köríti a finom zsiradék.
Ezt látta egyszer régen is. A kövér hentes előtte a bőség és gondviselés jelképe volt a hét szűk esztendőben. Mózesnek zúgott a feje az örömtől. Azt hitte, hogy visszacsavarták az idő kerekét, s a múltból él. Egy pillanatra elmélyedt. Hányszor kelt fel kora reggel ez a hentes télen, nyáron, hányszor állt itt a márványasztalnál, míg ő távol volt, rá se gondolt, hányszor kezdett bele ugyanebbe a munkába, talán csak azért, hogy másokban az élet folytonosságának a hitét fenntartsa. Valami hálát érzett iránta, és mindenki iránt, aki körülötte volt. Már nem volt idegen. Ezek az emberek befogadták, mint egy családtagot. Némán köszöntötték a szemével. Ő pedig meglophatta a titkaikat. Mózes mámorosan ment tovább.
Egy leány ment előttük.
- Láttad? - kérdezte Mózes Dánielt. - A haja akárcsak a Marié. A szeme is. Az orra is. Csodálatos.
Mind a ketten megálltak, és csodálkozva néztek utána. A két öreg gyakran beszélt Mariról, aki egyszer diákkorukban felment hozzájuk, meggypálinkát ivott, és az asztal tetején táncolt. Aztán eltűnt a szemük elől. Ez volt egyetlen kalandjuk.
Azóta minden lány Marihoz hasonlított.
Az emlékek minden fában és kőben felébredtek. Akárhova léptek, megelevenült az aszfalt, és zenélni kezdett, a múltak muzsikáját. Ott szemben lakott egy ősjogász, aki minden évben kötelességszerűen megbukott a vizsgán. A második emeleti ablak nyitva van. Ég a lámpa. Vajon most is ő lakik-e itt? Az ablakokat mindig nyitva szokta hagyni. A fűszerkereskedő a pultnál ül, és számolja a pénzt. Meghízott és megkopaszodott.
Mentek, szaladtak, repültek. Nem is vették észre, hogy nehezükre esik a járás. A legnehezebb lehullott róluk. Nem érezték a testük súlyát. Harminc év volt mögöttük, és ez egyszerre semmivé lett, eltűnt. Fiatalabbak lettek harminc évvel.
Siettek, hogy kapuzárás előtt érjenek haza. Előbb azonban betértek egy külső-ferencvárosi olcsó kávéházba. Dániel helyeslően nézte a síró tükröket, a fakó plüssdíványt, mely harmonikált és jajgatott, mikor ráültek, és a pincért, aki pecsétes frakkban bicegett eléjük, mert ezek biztató jelek, hogy itt a kávé olcsóbb, mint másutt. Elszívtak egy szivart, és aztán fizettek. Mind a ketten négy fillér borravalót hagytak a tálcán. A pincér mélyen meghajolt előttük, feladta a kabátjukat, és kinyitotta az ajtót.
Ettől a sikertől felvillanyozva mentek a pályaudvarra. Itt azonban csalódás érte őket. A csomagjukat nem kapták. Gorombán küldték egyik ajtótól a másikhoz. A hivatalnokok mogorván vagy mosolyogva utasították el őket, ők pedig rémülten néztek egymás szemébe. Akkor is úgy volt ez. Épp ily tájékozatlanok voltak. Az életben azonban sokat kell szenvedni. Örültek, hogy együtt szenvedhettek, és nem szégyellik magukat egymás előtt.
Végre kezükben volt a poggyász. Lihegve, verejtékező homlokkal cipelték. A hordárokat gyorsan lerázták a nyakukról. Hiába volt pénzük. Azt tartották, hogy a hordárok gonosz és ravasz emberek, kik kizsákmányolják az utasokat, és hacsak lehet, nem kell velük szóba ereszkedni.
- Nem kell! - mondta erélyesen Mózes.
- Nem kell - ismételte halkan Dániel. Bementek a pályaudvarba, a peronra.
Mózes szerette nézni az érkező vonatokat, az utasokat, kik idegen nyelveken beszéltek, szeretett az álmos és tétova sürgés-forgásban elvegyülni, hogy őt is valami bús idegennek lássák, akit az élet hazátlanul ide-oda rángat.
- A pályaudvar - mondta mekegő hangján - valami nagyszerű dolog. Nézd, milyen szép így estefelé. Milyen nagyszerű ez az üvegkupola. Ez a kagyló, mely a tengerek morajlását visszazengi. Minden út és minden távolság benne van, fel van göngyölve benne, és benne van a jövendő is, s benne van a múlt. Nézd a síneket, milyen ijesztően nyúlnak a távolságok felé. Akkor is látod, mikor a szemed már nem tudja követni, egy napsugár kinyúló ívén látod, beleszögelleni a végtelenbe.
Dániel ráhagyta, és intett. Egy szót se értett belőle. Mózes filozofált, s megszokta, hogy nem érti. A filozófia az, amit nem lehet megérteni.
De azért ő is előrehajolt, és nézte, nézte a síneket.
2
A vonat Pétervárról reggel fél négykor indult. Előző estén mind a ketten korán mentek aludni, hogy idejében fel tudjanak kelni. Előbb azonban megvacsoráztak a kocsmában. Egy vörös abroszos asztalnál vörös bort ittak. Mózes rágyújtott a pipára, és köhögve szippantgatott. Ábrándosan simogatta szakállát, mely hellyel-közzel egészen megsárgult a dohányfüsttől. Nézték az éjszakát és a holdat, mely ócskán, elhasználtan, vidékiesen lógott egy kerítésen, az eperfák lombjai között, mozdulatlanul. A por kaparta a torkukat. Néha átugrott a kerítésen egy egerésző cica. Különben csend volt. Fizettek, elváltak, és aludni mentek.
De Mózes nem tudott aludni. Fájt a feje; nyugtalankodott. Éjfélkor felkelt, és teát akart főzni. A kancsóban nem volt víz. Ki kellett mennie a kútra, egy ingben. Búsan ténfergett az udvarban. Azután bejött a szobába, leült a székre, és bámulta a lélegző spirituszlámpát. Micsoda unalom élni. A bútorok szinte megunták őt, elfáradtak és meggörnyedtek a keze alatt. A levegő elposhad a leheletétől. Jó, hogy elmegy innen. Másutt bizonyára szebb az élet. A hold is olyan közeli és unalmas itt. Szinte belép a szobába, mint egy vendég. Emlékezett, hogy azelőtt távolinak és fenségesnek látta. Kitárta karjait, és megigézve állt hideg fényében. Ez azonban elmúlt.
Lassan felforrt a teavíz.
Aludni később se tudott. Álmatlanul hánykolódott a kis párnán. Mikor először utazott fel, épp így gyötrődött az utazás izgalmában. Tervek zsibongtak az agyvelejében. Erről gondolkozott, míg megvirradt. A hold még mindig ott állt az égen. Most valami fájdalmas rokonszenvet érzett iránta, hogy vele együtt virrasztott, és megvárta a hajnalt. Mosdani kezdett. Fél óra múlva a kapu elé gördült egy kocsi. Valaki megkopogtatta az ablakát.
- Készen vagy?
Dániel állt az utcán, és várt a kocsira, hogy a vonatra menjenek.
Mózes elfújta a lámpát. Összeszedte a csomagjait, s felült a kocsiba.
Az utazás mindjárt csalódást hozott számukra. A vonat zsúfolásig volt. A fülkében nem kaptak helyet. Sejtették, hogy valami rendkívüli és szomorú történik velük ezen a hajnalon, s az életük kizökken az útjából, és senki sem igazíthatja helyre. Némán álltak a folyosón. Majdnem sírva fakadtak. Fázott a kezük és a lábuk. A szájuk pedig hideglelősen eltorzult. Nézték a távíróoszlopokat és a holdat, mely hálásan utánuk rohant. Aztán végre leülhettek a fülkében. Még mindig nagyon sokan voltak. Mogorva utasok aludtak a párnákra dőlve az elfüggönyözött lámpa s a virradás fényében, gonoszul és sötéten, mint a betörők, vagy elfáradva, hörgő horkolással, mint a halálos betegek. A levegőben szivar- és cigarettafüst kóválygott. Köhögni és prüszkölni kezdtek. Egyszerre melegük lett. A vonatfüst, a köd savanyú illata s az ülések meleg bőrszaga orrukba szállt, és szédültek. Áporodott gőzök terjengtek. Gyomruk émelygett. Fülük pirosra gyúlt az izgalomtól. Olyanforma érzésük volt, hogy minden elveszett és menthetetlen. Megnézték az órájukat. Hat óra volt. Ilyenkor szoktak rendesen kávézni. Most, hogy nem kapták meg a kávéjukat, céltalannak és sivárnak tetszett az életük. Kisiklott lábuk alól a talaj. De azután felkelt a nap. A friss barázdák aranyosan ragyogtak. Néhány madár röpült előttük. A mogorva emberek is felébredtek, és beszélni kezdtek. Egyik kacagott. A kalauz szalutált. Minden jóra fordult. A korai felkeléstől, a friss víztől, a virrasztástól részegen néztek ki az ablakon, és lesték a diadalmas megérkezést, a célt, mely ködben, füstben, dübörgő zajban integetett feléjük.
3
Nehéz nap volt.
Nem csoda, hogy elfáradtak.
A pályaudvarról táskákkal és csomagokkal érkeztek a lakásukba. Mindjárt siettek lefeküdni. Dániel belefeküdt a régi ágyba, s örült, hogy még mindig jó. Az asztalon két tejesüveg fehérlett. Hálóingben itták meg a tejet. Mózes pedig gyertyával a kezében az ágy alá nézett, és megtapogatta a szekrényeket, hogy nem áll-e valaki benne. Aztán elfújta a gyertyát.
Sokáig feküdtek szótlanul a sötétben. Így szokták diákkorukban is. Mózes megszólalt:
- Alszol?
- Nem - felelte Dániel.
Öt perc múlva köhintett Mózes, és megint megszólalt:
- Alszol?
- Nem.
Így múlt el egy negyedóra. Mind a ketten gondolkoztak. Az óra éjfélt ütött.
Mózes még egyszer kérdezte:
- Alszol?
Senki se felelt. Csak a falióra járt.
Dániel mindig előbb aludt el. Ez Mózesnek valami fölényt adott. Mostan is örült ennek. Meggyújtott egy gyufát, és nézte a barátját, aki szelíden szunnyadt, öreges komolysággal, félrebillent fejjel, egyik kezét a paplanra nyújtva.
"Akkor is így aludt" - gondolta magában Mózes, és elfújta a gyufát.
Az alvó száján kedvesen és naivan csillogott két tejcsöpp.
4
Úgy tervezték, hogy másnap korán kelnek. A diákos élet nem tűri a lomhaságot. Megmosdanak hideg vízben, katonásan felöltözködnek, és azután dolguk után látnak. Mózes meg is igazította a keltőórát pont hatra. De mikor az óra rázendítette az ébresztőt, egyik se kelt fel. Fáradtak, álmosak voltak, és a falnak fordulva tovább aludtak.
A ház már ébredt.
Különös, kaszárnyaszerű sárga ház volt, mely első pillanatra barátságtalanul hatott a szemlélőre. Málladozó falai, ódon, kopott kövei a múltra intettek. De az udvar közepén a vörös márványkút, s néhol egy-egy színes üvegablak elfeledtette a szegénységet, a dohos szobákat, s néha, különösen ködös délutánokon, mikor lenn verklik nyikorogtak, messzire ragadták a képzeletet, mely ismeretlen életek, meghalt emberek nyomait és regényeit kereste itt. Mózes annak idején történelmi hangulatokat élt át itten. Egész nap régi könyvek közt ülve, régi írásokat lapozva, hajlamos is volt erre. Mikor Anonymusról szóló értekezését írta, nem is igen csodálkozott volna, ha kilépve az udvarra, találkozik egy középkori páterrel vagy holmi föveges és nyurga doktorral, aki az okulárén keresztül sandít reá, s mágiáról és köpölyözésről beszél.
Már magasan állt a nap, mikor felébredtek.
- Dániel! - kiáltott Mózes erélyesen. - Felkelni!
Zöldek és sárgák voltak a tegnapi láztól. Szótalanul öltözködtek fel. Az első nap nem sikerült. Ezt rossz jelnek vették. Némi enyhe tántorgás is jelentkezett, mint a cigarettával átlumpolt éjszakák után. A déli napfény azonban ragyogó ködbe vonta a szobát. Szivárvány úszott a mosdókancsóban. Bolondul táncolt az ablaktól az ágyig vonuló poroszlop. Csillogtak a poharak, az üvegek, a gyertyatartók és a kilincsek. Csak karácsony reggelén éreznek ilyent a kis gyerekek, akik még látják a letűnt fényességet, érzik a megpörkölődött fenyőfa szagát és a gyertyák elszálló füstjét.
- Dániel!
- Mózes!
Kiáltottak egyszerre mind a ketten.
Mohón birtokba vették a szobát. Lázasan motozták át a szekrényeket. Felkutattak minden zeget-zugot, félretolták a bútorokat, leakasztották a képeket, és keresték-keresték a múltat. Igaz, nagy pusztítás folyt azóta. Idegen lakók jártak itt, akik itthagyták a jelüket, beleégették a bútorokba életük sajátságos bélyegeit, beitatták illatukkal, érzésükkel és lelkükkel az egész szobát. Egy katonatiszt otkolonnal permetezett be mindent. Az új bambusznád arcképtartó is bizonyosan tőle való. A sok lakó közül pedig leginkább kivált egy gyógyszerésztan-hallgató, kinek az arcképét hűen össze lehetett állítani az otthagyott markáns és egyéni jelekből. Ez a fiú bizonyára nagy divatfi volt. Csupa széthullajtott emlék mindenütt. Szerette azonkívül a nyakkendőket is melyekről pontos listát vezetett a szekrény ajtaján, meghatározva, hogy a hét különböző napján melyiket veszi fel. Egy odafeszített cukorspárgára aggatta fel őket választékos gonddal. A szekrénybe különben egy női név van bekarcolva: Malvin. A falon is: Malvin. A tükrön is: Malvin. Ez a gyógyszerész hideg és kegyetlen kedvese.
- Ah, Malvin, Malvin! - kiáltottak mámorosan és gúnyosan. - Hol vagy, Malvin?
De a cserkészés tovább folyt. A pokróc alatt megtalálták a régi nyomokat, melyeket még ők hagytak ott, mikor egyszer éjjel boros állapotban baltával vágtak bele a padlóba. Megtalálták aztán a többi nyomokat is. Dániel egy papírnehezéket felejtett a szekrényen. Ez - úgy látszik - nemzedékről nemzedékre szállt, s a háziasszonyuk, mint a bútorzat nem értéktelen tényezőjét, átadta utódainak. Szeretettel simogatták. Maguk elé tették, és nézték, van-e rajta valami változás? Nem változott. Aztán kinyitották az ablakszekrényeket. Mózes érezte a málnabefőttek illatát, melyeket valamikor ideraktak, szépen sorjában. De a szegfűszeg is határozottan érezhető volt. Dánielnek egyszer nagyon fájt a foga. Mózes a patikába rohant, s a gyógyszerész szegfűszeg cseppeket adott. Az orvosság azonban szétlocsolódott a szekrényben, és ettől kezdve szagos lett tőle minden, ez a szag uralkodott az előszobában, a folyosón, még a lépcsőházban is.
Most, hogy újra beszippantották, megrészegültek tőle. A fiatalságuk parfümje volt ez. Bódító, iszonyú mámor szállt az agyvelejükre. Ugráltak. A díványra perdültek, körültáncolták az asztalt, s azután lepipiskéltek a földre, huncutul és ostobán, mint a játszó gyerekek. Elfeledkeztek mindenről. Nem érezték az éhséget sem, és nem vették észre, hogy az ebédidőt elszalasztották. Késő délután mentek ebédelni. Nyomban visszajöttek. Estefelé kinyitották az ablakokat, s bámulták az udvar életét, a fiatal cselédeket, kik vasalókat tüzesítenek és diákokkal enyelegnek az emeleti ablakokból. Mikor besötétedett, csendesebb lett az udvar. A ház különböző szárnyain felhangzottak a hegedűk.
- Hallod? - kérdezte egyszerre Mózes.
Wieniawski Legendá-ja volt, melyet mind a ketten oly nagyon szerettek. Bánatosan és mély vágyakozással hangzott fel egy sötét diákszobából. Biztosan egy sűrű hajú és komor diák játszotta. Az ábrándozás és fáradtság egy negyedórájában játszotta, lámpagyújtás előtt, mélyen a mellére nyomva a hegedűt, folytatva ott, ahol a többiek elhagyták régen-régen, évekkel ezelőtt. Ezren állottak mögötte. Ezren állottak előtte, kik egyszer majd átveszik tőle a hegedűt, hogy tovább játsszák a dalt. Ez a feleselgető hegedűk koncertjében, a perlekedő zűrzavarban a fiatalság, az örök fiatalság dala.
- Hallod? - mondta Mózes még egyszer, egy kicsit halkabban.
5
Valami mégis hiányzott.
Elmúlt egy nap, és a mámor enyhült. Elmúlt egy hét, és elfáradtak. Elmúlt egy hónap, és szomorúak lettek.
Valami hiányzott.
- Mi hiányzik? - kérdezték egymástól tanakodva.
- A sárga függöny - mondta Dániel.
Még aznap elmentek együtt egy vászonkereskedésbe, és vettek egy vég sárga vásznat, éppen olyant, mint amilyen akkor lógott az ablakukon. Mindjárt felakasztották. A szobára langyos sárgaság borult.
- Mit szólsz hozzá? - nevetett Mózes.
- Pompás. Csak egy kicsit más színű.
- Hogy érted ezt?
- Kicsit világosabb.
- Nekem úgy tetszik, hogy éppen sötétebb.
Nem itt volt a baj. Másnap este Mózes a homlokára ütött.
- A sakk.
- Igen, sakkozzunk.
Beszereztek egy sakkot. Nehezen indult a játék. Mind a ketten kijöttek a gyakorlatból. Dániel kicsit el is felejtette a lépéseket. Azután hosszú viták keletkeztek. Dániel most se akarta elismerni, hogy Mózes jobb játékos, s a játszma végén azt fejtegette, hogy tulajdonképpen ő nyert, amiben senkinek se volt oka kételkedni, hisz ékesszóló és meggyőző érveket hozott fel mellette.
Ezt is abbahagyták. Egy hétig fásultan feküdtek az ágyon.
- A nő hiányzik - mondták egyszerre mind a ketten.
- A nő, a nő.
Rövidesen nőt kellett szerezniök.
Másnap este kiálltak az utcára, estefelé, mikor a munkáslányok hazafelé térnek a varrodákból, a kereskedésekből és a gyárakból. Dániel felhúzta cérnakesztyűjét, és őszirózsát tűzött gomblyukába. Mózes a drogériában parfümöt szerzett be és cukrot a fűszeresnél. Sokáig kellett várniok. Végre jöttek.
A vállalkozásuk azonban kudarccal végződött. Legtöbb nő szótlanul ment el mellettük. Volt olyan, aki mérgesen elutasította őket, volt, aki vállat vont, aki nevetett is.
Csüggedten mentek haza.
Másnap megint korán lesbe álltak. Céltalanul. Harmadnap Dániel otthon maradt. Csak Mózes ment ki a vadászatra.
- Tudod, minő fenegyerek vagyok - mondta.
- Te nem változol soha - ümmögte álmosan Dániel. - Te vén kujon.
Ezen az estén azonban Mózes ragyogó arccal rontott be.
- Van nő.
- Ne mondd.
- Egy drága, picike nőcske.
- Szőke?
- Eltaláltad.
Mózes vacsorázni kezdett.
- És képzeld, hogy hívják?
- Csak nem...
- De igen. Marinak hívják.
- Lehetetlen. Hisz ez mesés.
Nem fért be a fejükbe, hogy ezt is Marinak hívják.
Egy tündérrege minden bűbája szunnyadt ebben a névben.
Csak arról volt szó, hogy hol találkozzanak vele, mert vasárnapra találkát adott. Kiránduljanak a zöldbe? Mózes nem kedvelte a kirándulásokat. Gyászos tapasztalatai voltak. Az ember izzad, fuldoklik a porban, és tüzel a tyúkszeme. A villamosok tele vannak, s mindig ellenkező irányba viszik. Azután főleg az élelmezési rendszer tökéletlen. Múltkor egy csirkét süttettek a háziasszonyukkal, melyet újságpapírba göngyölve kivittek magukkal. De a csirkébe bemásztak a hangyák. Nem tudták megkülönböztetni, hogy a csirke bőrét eszik-e, vagy a vasárnapi tárcát. Nem is ettek, hanem inkább nézték a szegény baromfi hulláját, a búsan előrenyúló nyakát és megtört szemét, mely mintha azt kérdezte volna, miért ölték meg ily fiatalon, élete virágjában. Majdnem megsiratták.
Tehát nem fognak kirándulni. Inkább a lakásukba hozzák a leányt. Úgy, mint akkor. Ez bűnösebb és elegánsabb is.
Elhatározták, hogy három cukrászsüteményt vesznek. Hárman vannak, de ők inkább nem esznek, és mind a hármat a lánynak hagyják. Aztán málnacukrot is beszereznek és - természetesen - meggypálinkát is.
Vasárnap jött a lány. Egy félszeg és igénytelen lányka, valami buta és szótalan liba, akinek más kalandja nem akadt, s ennek a szomorú ígéretnek is örült. Nevetés közben mutogatta kis fogait és vérszegény, lila ínyét.
- Mari - suttogta Mózes érzelmesen.
A nő köszönt és leült. Ez az a kis budapesti leány, aki már tudja, mi a jómodor, mi a vidékiesség, mi a zavar, de éppen azért elfogult.
Mózes társalogni próbált.
- Üljön le.
- Köszönöm, már ülök.
A beszélgetés ezzel elakadt.
Dániel köhintett. Merész elhatározása támadt. Feláldozza magát, s kimenti őket a zavarból.
- Igen? - mondta halkan. - Már ül? Érdekes.
És nevetett.
Most még nagyobb lett a zavar. Mind a hárman köhögtek. Mózes hirtelen a lány felé fordult.
- Mondani akart valamit?
A lány nyelt egyet, és csak ennyit szólt:
- Nem.
Most már nem volt menekvés.
Mózes kétségbeesetten, rettentő szigorral nézte a falon függő olajnyomatot. Ezen a képen egy vitorlás hajó bukdácsolt viharos habokban. Arra gondoltak mind a hárman, mennyivel szívesebben lennének azon a süllyedő hajón, a biztos halál torkában, vagy akár a tenger fenekén, mint itt ebben a szobában, hol nyugalom van és meggypálinka.
Majd egyszerre, ostromszerűen, kínálni kezdték a leányt. A lány halálosan szabadkozott. Úgy látszik, maga se tudta, mit akar, és mikor látta, hogy a többiek se tudják, még jobban megrémült. Zavarba jött a zavarától. Az ujja hegyével csippentette el a málnacukrot. Majdnem leejtette a pokrócra. Nagy kérésre-könyörgésre végre a szájába vette. Mosolygott. Aztán olyan arcot vágott, mintha a nyelvébe harapott volna.
De intett a kezével:
- Semmi, semmi.
Nehéz pillanatok voltak. Dániel szívdobogást kapott az izgalomtól. A meggypálinka azonban segített. Vígan iddogáltak. Mózes egy régi dalt énekelt. A leány áhítatosan hallgatta, és nem tudta, gyászdal-e vagy induló, sírni kell-e rajta vagy nevetni.
Két óráig tartott a vizit. Végül elbúcsúztak. A lány megígérte, hogy gyakran eljön.
A két öreg egyedül maradt. Szótlanul jártak a szobában.
Mózes rágyújtott kiszívott, régi pipájára.
Mind a kettőnek ugyanaz az érzése volt. Hogy itt valami nagyon bús dolog történt.
De egyik se mert szólni.
Végül Mózes törte meg a csendet.
- Nos, mit szólsz hozzá? - Dániel a szemébe nézett.
- Bájos leány.
- Nagyon bájos - mondta Mózes kis gondolkozás után.
- Nagyon.
Megint jártak a szobában.
- De valamit elhibáztunk - mondta Mózes. - Legalább úgy hiszem. Valami megint hiányzott.
- Igen, valami nem volt jó.
- A meggypálinka talán.
- Lehet, hogy az... Különben ma mindent meghamisítanak...
- Mindent.
Mózes lefeküdt a díványra. Nagyon le volt verve. Viharos füstfellegbe borult a dívány.
- Te - mondta végül -, nem emlékszel? Hogy is volt akkor?...
6
Dániel és Mózes a Múzeum-kertben ültek egy padon. Reggelenként szerettek itt elüldögélni.
- Te - folytatta Mózes -, tegnap este eszembe jutott valami. Egy fiatalember egyszer főbe lőtte magát. Utolsó levelében azt írta, azért végez magával, mert az idén megint egy évvel idősebb lett. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy tavaly huszonöt éves volt, és most már huszonhat. Ha meggondoljuk, szamárságot csinált. Az orvosok azt mondták, hogy elmebeteg. De ha jobban meggondoljuk, bölcs volt.
Dániel unottan hallgatta ezeket a badarságokat. Fanyar, unalmas emberek vánszorogtak előtte.
Délfelé azonban már felpezsdült az élet. Felpezsdül a kedv, s a meleg napsugaraktól elpárolog a reggeli neuraszténia. Diákok jönnek, és magolják a kőnyomatos jegyzeteket, melyeket oly jól ismernek az öreg emberek. Kibújnak a bonne-ok, karikát hajtanak a kisfiúk, és óriás labdákkal játszanak a leányok.
- Nézd csak a piros kislányt a piros labdával, a piros napernyővel - kiáltott Mózes. - Emlékszel még reá? Minden reggel meglestük egyszer, hogy nyitja ki liliputi napernyőjét a napsugarakban. Akkor kilencéves volt. Mostan is annyi. Ne keresd, hogy kicsoda, ne kérdezd a nevét, nincsen is neve és kora sincs, mindig volt és mindig lesz s mindig ugyanaz, s boldogan és pirosan kacag, tegnap, ma és holnap, és megterem mindenütt, mint a fűben a pipacs. Nézd a piros kislányt.
Mózesnek kiderült az arca, és ragyogott egy napernyő visszfényében.
Dániel szívére szorította kezét.
7
Nem azért tette ezt, mert érzelgős volt, hanem mert utóbb kegyetlenül tréfált a szíve.
Ördögi tréfákat űzött vele. Néha úgy érezte, hogy mindjárt elrepül. Máskor pedig hirtelenül bukott mély pincékbe, sötét folyókba, örvényekbe. A keze vékony és átlátszó lett, mint egy szárny. Gyakran nézte a gyertya fényénél. A szédület olyan különös. Valami játékféle ez, egy kis ördögszínház, melyben fény és árnyék váltakozik. Később, ha minden jó van, s az ember érzi lába alatt a földet, fölötte az eget, már majdnem kellemes is rágondolni, s elmulat vele.
Csak haza ne kellene menni. Az otthon újabban ellenszenves. Az emeletek magasak, a folyosó szűk, az ablakok nem jól záródnak. A kályha is füstöl. Gyakran kifut a konyhában a tej, s ez ájulatos bűzt terjeszt mindenüvé. Aszfaltozzák az utcát. A járda irtózatosan fel van dúlva a házak előtt. A sötétben a felszakított rétegek tátongó sebeknek tetszenek. Aztán az egész szoba kámforszagú. Mindenütt orvosságosüvegek. Éjjel pedig cserepeket és meleg sózacskókat kell kikészíteni a háziasszonynak, aki már rájuk unt. A szomszédok gyűlölködnek. A házmester nem köszön, ha jönnek. Gyűlöli azokat a lakókat, akik nem fizetnek kapupénzt. Azt beszélik, hogy kémek. Mindennek biztosan Mózes fekete szemüvege az oka. A második emeleten a műveltebbek arról suttognak, hogy a kormány ellenségei, s titkos iratokat másolnak.
Ha csak tehették, nem voltak otthon.
Kószáltak a városban.
8
Valamit kerestek.
Néha úgy ment a két öreg, mintha eltévedt volna. A nagyon kis gyerekek tipegnek így, céltalanul és félénken. Kinyújtották a nyakukat, és néztek egy ablakot vagy egy udvart, ahol gyerekek maszatosan, piros és kék csíkú tornaingben táncoltak, henteregtek, lustálkodtak a zöld téglákon. Máskor megálltak valami utcasarkon. Órákig álltak ott. Szorongatták egymás kezét, és mereven egy irányba tekintettek. Senkit se ismertek, és mégis, mintha valakit vártak és kerestek volna bizonytalanul, egy lázálom gyötrő ködében. Azután hazamentek.
A lépcsőn elfáradtak. Halványan és lihegve dőltek a díványra. Egymás szemébe néztek.
A szemükben ez állott:
"Ma se találtuk meg. Nincsen sehol. Másutt kell keresni..."
Voltak azonban órák és percek, mikor sárga arcukon türelmetlen ráncok rebbentek meg, piros ráncok, a láz rettenetes ráncai. Ilyenkor féltek. Ilyenkor futni kezdtek ezek az őrült keresők. Ilyenkor rohantak előre a rossz öreg lábaikkal, csetelve-botolva, mint akit űz valaki, és a kopasz homlokuk megizzadt, elsápadt, összehervadt. Futottak, és öreg szívecskéjük erősen dobogott a versenyfutástól. Dánielé a soványságtól, Mózesé a hájtól.
Egyszer a pályaudvarnál megmérlegelték magukat.
- Tíz kilót fogytam, mióta itt vagyok - sóhajtotta Dániel. Aztán Mózes állt a mérlegre. Mogorván jött le.
- Tíz kilót híztam - mondta még búsabban.
9
Egy napon a diákkocsmában ebédeltek.
Későn mentek oda, és úgyszólván egészen maguk voltak. Künn csöpörögni kezdett az eső. A gázlángokat meggyújtották. Ebben a világításban minden még szomorúbb lett. A király arcképe piros huszáruniformisában bántotta őket. Olyan alázatos és igénytelen volt, mint egy kéregető. A poros pálmák szegényes pompája fájt. Minden másképpen festett, mint ahogy képzelték.
Az eső nekifeküdt a Dunának.
Nagysokára jött a pincér, hogy az asztalról eltakarítsa a kenyérhulladékokat s a tányérokat.
Aztán ismét egy végtelenség telt el, míg visszajött. A villák és a kések erősen csörömpöltek az elhagyott teremben.
A tányérok is hidegek voltak. A hús ehetetlen. A tésztára ráfagyott a zsír.
Kedvetlenül üldögéltek mind a ketten, és nézték az őszi esőt.
A szürke fényben úgy tetszett, mintha két halott ülne az asztalnál, fáradtan és szomorúan.
Egy diák nézte őket.
Úgy látta, hogy az egyik egy hosszú-hosszú fantom, aki egyszer megijedt valamitől, s most örökké ilyen ijedősen néz maga elé. Arcát a fájdalom fehérre meszelte. A másik kövér és szakállas arc borostáival és szemölcseivel pedig egy gondozatlan sírdombra emlékeztette, melyet felvert a dudva, besüppedt és kipúposodott, s csak két szem pislog belőle zsírosan és fényesen, mint két mécses, melyet a hája táplál. Nem tudta, melyik a szomorúbb.
A diák, aki előadásra ment, sokáig állott a homályos tükörablak előtt, s egy kicsit összeborzongott. Aztán felgyűrte a gallérját, és továbbsietett az esőben.
10
Mózes ezen a napon megállt egy ház előtt, melyről soha senkinek se beszélt.
Állt a ház előtt, mint a cövek, és nem mozdult. Nem tudni, mi vitte oda. Nem tudni, mit várt.
A háziaknak feltűnt az idegen. Egymás után nyíltak az ablakok, és kíváncsi fejek kukkantak ki, hogy megbámulják ezt a hóbortos, öreg lovagot, aki ablaksétát rendez valami ismeretlen nőnek vagy kinek, és órák óta nem moccan. Az ablakot már többször kinyitotta egy haragos úr, és fenyegető pillantásokat vetett feléje. Mózes nem tágított.
Egyszerre csak az utcán termett a haragos úr. Ingujjban volt. Az arca piros volt a vasárnapi bortól. Látszott, hogy ivott vagy kártyázott, s mérges, hogy abba kellett hagynia.
- Mit akar itt?
Mózes nem felelt.
- Mit keres?
Mózes kicsit gondolkozott, s egyszerűen és szelíden csak ezt akarta mondani:
"A fiatalságomat."
De nem mondta, s inkább hátrált. Magában pedig csendesen megfogalmazta a mondókáját:
"Igen, uram, a fiatalságomat keresem e téglák alatt, az én édes, szép fiatalságomat. Önök ezen csodálkoznak és felháborodnak. Érzelgősnek neveznek érte. De mi eljövünk messze földekről az emlékekért, a színekért, és eljöttem én is ide a barna fürtjeimért, a karcsú derekamért s a fiatal szájam csókjaiért, és meg akarom keresni, és meg fogom találni, mert lehetetlen, hogy elmúlt volna. Hiszen én itt vagyok. Lehetetlen, hogy valami kihulljon így a kezemből. Nézze meg az arcomat. Akárcsak az én húszéves testem indult volna feloszlásnak. Ezt nem lehet megérteni. Csak önök tartják ezt természetesnek, trágár ivók, nyárspolgárok, vasárnapi mulatók, akik bűntársai a lázító életnek, s ezért most fogadja, uram, ön és mindenki, aki csak így gondolkozik, az emberiség összes fájdalma nevében az átkomat és a megvetésemet."
Mózes azonban ezt se mondta el.
Csak azt mondta:
- Jó estét.
Aztán leemelte a kalapját, és még valamit dadogott. A haragos úr pedig még egyszer ráordított:
- Mit keres itt?
11
Mózes már igazán semmit se keresett.
Ment haza.
Otthon sószacskók között görnyedt szegény barátja. A gyertya csonkig égett. Barátságtalan, vörnyeges fényben úszott a szoba. Az ablakokon hideg levegő áramlott. Nyikorogtak a bútorok.
Mózes leroskadt egy székre, és mintegy csak magának mondta:
- Nem lehet.
Körülötte minden harsogva, vagy halkan zengte vissza a gondolatát.
A lámpa kormos üvege recsegve mondta:
- Nem lehet.
A szél megkocogtatta az ablakot:
- Nem lehet.
Az ősz is beszólt:
- Nem lehet.
Aztán látta magát meggémberedve, foltos arccal a tükörben. Ez a kép is arra intette:
- Nem, nem, nem.
Mózes a barátjához fordult. Odaült az ágy szélére, és megsimogatta a haját.
- Dániel... - kezdte el pityergő hangon. - Dani... Csak ritkán nevezte így.
Most volt hozzá legközelebb.
Diákkorában se látta ily gyámoltalannak és kicsinynek, és sohase szerette így ezt az öreg, öreg fiút, mint most.
- Nem gondolod - mondta -, hogy nem nekünk való ez a szoba?
Az öreg ránézett és bólintott.
- Nagyon magas.
- Nehéz fűteni.
- Az ablakok rosszul záródnak.
- Nincs külön bejárat.
- Nem nekünk való.
Hónapok óta gondolkoztak erről. Végre kimondhattak mindent, ami szívükön feküdt. A szoba öt perc alatt kegyvesztett lett. Drága is, rossz is. A háziasszony barátságos, de tolakodó. Egy óráig szapultak mindent.
Valamit nagyon halkan ümmögtek. Aztán Mózes kiment, és csak annyit mondott:
- A szoba nem megfelelő. Felmondunk. Még ma este megyünk.
Dániel felkelt az ágyból. A változásra még valami örömet érzett. Öltözködött.
A holmijukat egy-kettő összerakták. Siettek, szöktek innen. Szégyellték magukat. Valami titkos kudarcot vittek magukkal. Szíjazták a bőröndöket. A háziasszony csodálkozva nézte a kulcslyukon az éji készülődést. Még egynéhány ruhadarabot kellett a kosárba gyömöszölni, és készen voltak. Dániel lomhán csoszogott előre a nehéz botosokban.
- Nem felejtettünk itt valamit?
Mózes magára vette a télikabátját. Még egyszer ránézett a szobára, s aztán lassan átölelte tekintetével az egész várost, az egyetemet, a kerteket, a leányokat, és egyszerre látta magát fiatalon, messzeségek felszínén lebegve, s úgy érezte, hogy mindent, mindent itt hagyott, és most, amikor elmegy innen, semmit se visz már magával. Mégis mennie kellett.
A vonat nyolc órakor indul.
Nyakába vetette tehát sárga sálját, és föltette a sötétzöld sapkát.
- Nem felejtettünk itt valamit? - nyafogta még egyszer szobatársa a lépcsőházban.
Mózes a korlátnak dőlt.
Aztán csendesen mondta:
- Nem.