Öreg tanáromhoz
Henricus Stephanus Sedlmayer
Úgy láttalak, mint ifjúkoromba, rég,
fehér fejeddel, fürge tekinteted
egy hangzót keresett a légben,
mit hebehurgya diák elvesztett.
Ekkor kihívsz egy más nebulót hamar
s mikor az ümmög, ő se találja meg,
méltatlankodva szólsz reája,
durvaszivű, ki ilyet se fog fel.
Szelíd s kemény volt leckeidőn szived,
mindig szeretted a tanulóidat,
de náluk is jobban szeretted
árva szavak szomorú betűjét.
Latin és német: erre tanítottál,
de a latinból tudtam a németet,
mily német volt, mikor tevéled
kedves Ovidiusod tanultam.
Mert hajh, a német, arra nem állt fejem.
Nem volt elég szóm s nem sikerült sehogy,
hogy a tavaszt, mit még csak éltem,
több lapon át ecsetelni kellett.
Ovidius se tudna bizony ilyet,
még Goethe sem, egy óra kevés idő —
mint tudná a kis gimnazista,
hogyha szegényke nem ujságíró?
Érezted ezt, te, drága professzorom,
lágyan kímélted árva diákodat
s németből sose buktatál meg,
mert a latinba jelesre álltam.
Így mentem át én, majd törekedtem is,
hisz éreztem, hogy sokkal adós vagyok,
s a német dolgozattal egykor
még örömet szerezek teneked.
Ha nyolc s kilenc közt németül úgy tudok,
miként latínul tíz s tizenegy között,
horáci versben ezt az ódát
el se tudom sohasem dalolni.
Vedd hát e versem, mint diligentiát.
Arcod szelíd a képzeletem ködén,
a képed, a szavad enyém még,
mintha ma is közeledben ülnék.
Most újra itt vagy, férfiasan-finom
kezed simítja homlokodat, busan,
tán ápolsz épp egy nagybeteg szót
szent hivatás e silány világban.
Fejed lecsüng már, ámde magasra tör
a szellemed még, láttalak a minap
az iskolánk felé s úgy érzem,
hogy te vezetsz ma is iskolába.
Hova tekint, mondd, elboruló szemed?
Ez elveszett kort nyelvre tanítod-e?
Még mostan is? Kövesd a példám
és a jelennek is adj szekundát!