Öreg költő álma
Álmomba éjszakánként mászom egyre
jó pálmafabotommal, föl a hegyre.
Barangolok völgyön, megannyi bércen,
nem fárad el a lábam, meg sem érzem.
A szirt, ahány van, egy-egy ismerős,
ifjú vagyok, mint hajdanán, erős.
Ha lelkem a szent ifjúságom issza,
testem miért nem fordulhatna vissza?
Miért hogy én már csak senyvedve élek,
ha bennem éber és vidor a lélek?
Test, lélek: - erről gondolkodni meddő,
álom, valóság: - ábránd mind a kettő.
Nappal totyogva, botladozva lépek,
de lábaim éjente újra épek.
Éj nap között hánykódik így a szívem,
s amit nyerek ott, azt itt elveszítem.