Örök Arc
szerző: Bányai Kornél
Nyugat 1924. 17.szám

Utolsó dísz a földön: városok csillagos fénye mint
napszállat int feléd és mindenütt előtted az Arc, az Örök Arc
és fekete gödrök a csontban, fogaid levegőt rágnak a félelemtől
és hiába szerelmes szavak csókjai hegedűk rigók pacsirták
de még a viharok a tengerek a gyárak rengésén keresztül is hallod,
megmozdulnak a csontos ajkak és beszél az Arc.

"Én vagyok, aki sáfrányos sivatagban, isten korbácsa alatt
piramisokat és zenélő szobrokat szurkáltam az égbe.
Én vagyok, aki kenyér magvait őröltem a földben
és életem porrá őrölték a malmok csikorgó kövei.
Én vagyok, akit Issusnál Galliában a katalaunumi
mezőkön megettek a keselyük a farkasok és a varjak,
aki Waterloo Verdun és más játszóterek bibor rögein
fejemmel gurigáztam és csontjaimon fúttam riadót.
Én vagyok, aki csőrös gályákhoz kötözve nyűtt inakkal
verdestem végtelen vizek szántásait és torkomba tört a tenger.
Én vagyok, akit kerékbe törtek fákra szögeztek
és vaskemény hantokat tépdestem körmeimmel és sípoló
tüdővel napot szóró köveket és kardokat csiszoltam
és érceket hajszoltam a föld mögött és megrágott a gép
és megnyúztak és bőrömbe kötötték a tudományt.
Én vagyok, akit hősnek énekeltek, mert embergyilkolásban
örökre elszaladtak tőlem lábaim és falábaimba
gázoltak az autók és porba löktek akik ölni küldtek,
Én vagyok, akitől ellopták a napot mert fényét
hirdettem és életet és képeket írtam és a kenyerem
olyan volt mint a vas s a lakásom mint a sír.
Én vagyok, akit fölfaltak a máglyák s nehéz nyavalyák
marták húsomat mint földeket a morgó gőzekék.
Én vagyok, akit megrontott a rádium és eltiportak a Sarkok.
Én vagyok az Örök Arc, ki rád bámul mint a sárga hold,
én vagyok a jaj a sírás a fájdalom a gyötrelem a hörgés
ember történelmén keresztülszivárgó örök szenvedés
és alkonyatok véres legyezői nyitódnak és
utolsó dísz a földön: városok csillagos fénye mint
napszállat int feléd és mindenütt előtted az Arc, az Örök Arc
és fekete gödrök a csontban és meghalsz a félelemtől!"