Önéletrajz (Tömörkény István)
szerző: Tömörkény István
Ez az életrajz kissé zavaros, de nem én zavartam össze, hanem az élet. Ott kezdődik, hogy 1866. december 23-án születtem Cegléden, a vasúti állomáson. Édesapám abban az időben pár évig bérben bírta az osztrák államvasúttársaságtól a ceglédi vasúti vendéglőt, így esett meg, hogy a szegedi születésű többi öt testvéreimmel szemben nem a szűkebb haza homokján láttam napvilágot. A gyerekkorban ebből később nagy testvéri hangok keletkeztek a „szegedi betyárok" és a „ceglédi bicskás" között. Az utóbbi sértés alaptalan volt, mert bár Cegléden születtem az anyakönyv szerint, de sohasem voltam bent a városban. A vasúti állomás igen messze esett a várostól (a mostani ceglédi állomás azóta már a harmadik) s hatvanhat karácsonyán irgalmatlan nagy hideg lévén, nem vittek be a városba keresztelni, hanem kihozatták a papot a vasútra. Két év múlva hazakövetkeztünk onnan, s azóta nem állván módomban Ceglédre ellátogatni, azzal a zavaros ténnyel kezdődik ez az egész élet, hogy még sohasem voltam abban a városban, amelyben – a keresztlevél szerint – születtem.
Hazajöttünk. Ősztől nyárelejéig a gyerekévek az iskolákban teltek el, a nyáridő a balóstyai birtokon, jó nagy darab föld volt; ha most megvolna, nem volnék kezelába senkinek. A hetvenes évek végén már Makón vagyunk, apám ott nagyvendéglős, én a református kis gimnázium tanulója. Kedves emlékek fűznek oda még most is. A négyosztályú algimnáziumnak az igazgatóval együtt csak négy tanára volt, közülök egy a református pap, s ha el kellett menni temetnie délután, akkor az elsőben vagy a másodikban én „húztam ki" az órát. De pár év múlva már megint itthon vagyunk Szegeden. Itt vagyok gyógyszerész-gyakornok három évig. Ezidőben írtam első tárcáimat a Szegedi Híradónak, 1884-ben. A tyrocinium (inasévek) letevése után egy ideig még itthon segédeskedek, azután falura kerülök, de ott összedisputáltam a főnökkel az iránt, hogy miként kell csinálni az Opodeldoc camphoratát (kámforos reumás kenőcs). Régi ír volt ez, aminek ma már alighanem híre-hamva sincsen a patikákban. A disputa vége az lett, hogy otthagytam a kondíciót (állás) s kimentem a bátyámhoz, aki egy közeli pusztán gazdálkodott. Oda küldtek lovasembert utánam, hogy menjek haza a városba, mert át kell venni egy külvárosi patika vezetését, amelynek a gazdája megölte magát.
Így megint hazakerültem, de nemsokáig provizoroskodtam (gyógyszerészkedni) a gyógyszertárban, mert a „Szegedi Híradó", amelynek a kiadótulajdonosa rokonom volt, belső munkatársnak hívott el 1886 tavaszán. Ezzel azonban elveszett az akkori idők szerint az önkéntességi jogom, s 1888-ban, a harmadik korosztályból besoroztak hároméves katonának. Mérgemben, még aznap folyamodtam, hogy a novibazári csapathoz tegyenek le.
Katonaidőmből aztán több mint egy év ott telt el, a másik év itthon az országban, a harmadik Bécsben és a környékén. 1891 őszén kerültem haza, mint a Szegedi Napló munkatársa s az is maradtam máig, bár a belső kötelék némileg meglazult azzal, hogy 1899-ben a város törvényhatósági bizottsága a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeumhoz könyvtárossá választott. Azóta ennek az intézetnek vagyok hivatalnoka, tíz év óta mint igazgató. Húszadik éve vagyok nős, van egy fiunk meg egy lányunk. A lány most végzi a tanítónői iskola harmadik évét, a fiú műegyetemi hallgató Budapesten. Kurtára fogva ebből áll az egész történet.
(Juhász Gyula kézírásával)