Önéletrajz (Rákosi Jenő)
szerző: Rákosi Jenő
Önéletrajzot írni nem tartozik a legkönnyebb feladatok közé. Ki fogja elhinni, hogy azzal az objektivitással van megírva, amelyet megszoktunk életrajzíróktól követelni? Az objektivitás különben is egy nagyképű póz és lehetetlen dolog. Ha én itt most magamat agybafőbe dicsérném, ami természetes dolog lenne, kinevetnének érte. Ha mértéken túl szidnám és kritizálnám magamat, gyanús lenne és senki se venné komolyan. Állítsuk hát fel a dolgot így: A közönség a bíró, én vagyok a vádlott, kölcsönkérem Bethlen István gróftól az aranyos középutat és vallok úgy, hogy nagyobb baj ne legyen belőle.
Első tehát a nacionále, amit ma már kiírhatok minden lexikonból: Születtem Acsádon, Vas megyében 1842-ben: atyám gazdatiszt volt. Őseim homokbányász-parasztok Dorfölden, mely most éppen úgy, mint Liszt Ferenc szülőhelye, Trianon által elcsatolt területe Magyarországnak. Kisiskoláimat végeztem Sárváron, Kőszegen, a gimnáziumot Kőszegen és Sopronban; az egyetemet jártam Budapesten, minekutána három évig Somogyban Zichy János gróf és Jankovics József birtokán gazdasági gyakornok és írnok voltam.
Pesten jogászkoromban magánórákat adtam, ügyvédsegéd voltam és végül egy lánynevelő intézetben kinevezett tanár.
– Hogyan lett ön író? – kérdi a bíró.
– Kérem, mióta az eszemet tudom, érdekelt a színház. Már diák és írnok koromban írtam házi használatra darabokat. Ezt a rossz szokásomat később sem hagytam el, s 1864-ben írtam egy Ezópusz című vígjátékot, melyet a Nemzeti Színházban 1866-ban előadtak, s ettől fogva országos hírű író voltam.
– Írt ön több darabot is?
– Oh, sajnos, többet, mint amennyit a kritika s néha a közönség is szívesen fogadott.
– És mikor került az újságírók rossz társaságába?
– Kemény Zsigmond báró, a Pesti Napló híres szerkesztője magához hívatott s azt mondta: Szerződtetem magát a Pesti Naplóhoz munkatársnak, de nem azért, hogy újságot írjon, hanem hogy havi száz forint fizetése legyen és ráérjen darabokat írni.
– És miért nem fogadta meg a jó tanácsot?
– Kérem, az újságírás is olyan, mint a Tisza: aki egyszer vizét issza, mindig vágyik oda vissza.
– Azóta tehát mindig újságíró?
– Nem, kérem. Mikor a Pesti Naplótól kiléptem, Ráth Mór kiváló műveltségű és a maga idejében nagyhírű könyvkiadó, meghítt az általa alapítandó Reform című újság szerkesztőjének. Ezt szerkesztettem öt esztendeig.
– És miért hagyta el ezt is?
– Mert nagyon rosszul ment. Abbahagytam az újságírást és beálltam igazgatónak a Népszínházhoz, melynek az alapításában is részt vettem s melyet hat éven át igazgattam.
– És ezt miért hagyta ott?
– Mert nagyon jól ment. Átadtam másnak, és magam visszatértem az újságíráshoz. Alapítottam Csukássi Józseffel, ifjúkori barátommal a Budapesti Hírlapot, melyet negyvenhárom évig szerkesztettem.
– És ezt miért hagyta el?
– Kérem, erre csak zárt ülésben vagyok hajlandó felelni.
– És darabokat, amire Kemény Zsigmond biztatta (úgy homályosan emlékszem erre a névre, mondják, hogy tűrhető író és jeles gurmand volt), darabokat egyáltalán nem írt többet?
– Oh dehogy nem. Voltam bátor említeni, hogy többet követtem el ezen a téren, mint kellett volna. De hagyjuk, kérem, pihenni őket, mert már megbűnhődték a múltat s jövendőt. Részben a Nemzeti Színház kiváló komikusai, részben a külvárosi színházak kiváló tragikusai buktatták meg a javát.
– És egyebet nem írt?
– Dehogy nem, kérem! Írtam regényt, újságcikket vagy húsz-harminc kötetre valót. Fordítottam vagy tizenöt darabját Shakespeare-nek, két darabját a görög Aiszkülosznak: írtam és fordítottam tömegesen operettszövegeket, amiért a Tudományos Akadémia kirúgott szentelt csarnokából, mielőtt még benne lettem volna.
– Mit tud még mentségére felhozni?
– Mentségemre már semmit. De súlyosbító körülményt még tudnék egypárat.
– Azt elengedem. Az ügye anélkül is elég rosszul áll. Most miből él?
– Attól félek, hogy régi rossz híremből.
– Hajlandó legalább magába szállni és bocsánatot kérni azért, hogy született?
– Azért, hogy születtem, igen. Mert úgy érzem bensőleg, ha még egyszer kellene születnem, még egyszer végigcsinálnám ugyanazt.
– Maga javíthatatlan egy konok visszaeső. Vigyétek vissza a dutyiba és adjatok neki tintát, tollat, papírost, hadd firkáljon tovább. Nem lehet rajta segíteni. Hé, Megálljon! Mondja, hány esztendős?
– Ha szembe néznek, 84, ha hátulról néznek, akkor 48.
– No ez éppen elég egy magyarnak.
– Nem, kérem. Soknak sok lehet, de elégnek nem elég, éppen a magyarnak.
Aki pedig ennél őszintébb életrajzot tud magáról írni, annak csak kötve tessék hinni. Tudom magamról, mert én mostanában éppen az életrajzom megírásával vagyok elfoglalva. Lesz vagy két kötet.