Önéletrajz (Csáth Géza)
szerző: Csáth Géza
1887-ben születtem Szabadkán. Ügyvéd apám, aki szenvedélyes zenélő, hegedűművészt akart belőlem nevelni. Valóban gyorsan és jól fejlődtem, de az alkotás vágya megölte bennem a gyakorlatozáshoz szükséges türelmet. Festő akartam lenni. Bizarr színkeveréseimet és elnagyoló vázlatszerű rajzolási modoromat azonban rajztanárom kinevette, és elégségest adott. Annál nagyobb volt az elégtételem, amikor egy szegedi kiállításon Rippl-Rónai pasztelljeiben igazolását láttam mindannak, amit rajzolásról, festésről magamban elgondoltam. Ugyanígy jártam a dalaimmal is. Kezdettől fogva szabad atonális (hangnem nélküliség) harmonizálást, aszimmetrikus ritmuskombinálásokat alkalmaztam bennök. Apám kijelentette, hogy amit írok, az nem zene, később azonban, amikor Budapesten először hallottam Debussyt, ugyanaz a nagy öröm volt a részem, mint Szegeden, mert bizonyítva láttam, hogy amit a levegőben megéreztem (a szülői háznál Grieg volt a „legmodernebb" szerző), az csakugyan az új idők művészi kifejezésmódja, amit megsejtettem – az a modern művészet.
Az írással simán ment a dolog. Révffy Zoltán, az irodalomtanárom fedezte fel először, hogy tehetségem van hozzá. Ugyanebben az időben – 14 éves koromban – mutatkoztam be először a Bácskai Hírlap közönségének, mint zenekritikus.
17 éves koromig azonban nagyon keveset írtam. Mint nyolcadikos gimnazista elküldtem Bródy Sándornak, a Jövendő akkori szerkesztőjének egy novellámat. A Kályha volt a címe. Válaszolt rá. Azt írta, hogy küldjek mást is, „jót, sőt feltűnőt" vár tőlem. Ekkor kezdtem komolyabban foglalkozni az írással. Nem sokáig tehettem. Jött az érettségi, azután az orvosegyetem. Másfél évig csak az anatómiának és az élettannak éltem. Egy napon azonban mégis ráhatároztam magam, hogy kopogtatok a Budapesti Naplónál. Abban az időben ez a lap az ifjú magyar irodalom harcoló gályája, rohanó quadrigája (római négyfogatú kocsi) volt. Vészi József és Kabos Ede szerkesztése alatt itt szerezték meg igazi formájukat Ady Endre, Bíró Lajos, Kosztolányi Dezső, Lengyel Menyhért. Vészi József és Kabos Ede mint nagyszerű, fáradhatatlan trénerek vezették a vasizmú bajnoki csapatot. Érthető tehát, hogy mint újat kereső, újat merő író ide és csakis ide vágytam. És befogadtak a csodás atléták közé. Pár hónap alatt már vasárnapi tárcaíróvá lettem. Természetes, hogy nagy kedvvel és szorgalommal dolgoztam. S jóllehet orvosi tanulmányaim egész nap elfoglaltak, még időt tudtam rá szakítani, hogy este a Budapesti Napló zenereferensi teendőit is ellássam. Egy éven belül majdnem minden fővárosi napilap és hetilap megnyílt előttem.
A Nyugatnak alapítása óta munkatársa voltam. Ide írtam azt a kis tanulmányomat, amellyel eddig talán legnagyobb sikeremet arattam: Pucciniről, s amely azóta németül is megjelent. Ugyanebben az időben látott napvilágot első novelláskötetem: „A varázsló kertje”. Körülbelül egy év távolságban követte ezt azután a többi: „Délutáni álom”, „Schmidt mézeskalácsos”, „Muzsikusok”. 1911-ben a Magyar Színház két színdarabomat mutatta be. A „Janika” c. 2 felvonásos tragikomédiát és a „Hamvazószerda” c. 1 felvonásos zenés játékot. Azóta még egy színművem készült el, továbbá munkában van egy vígjátékom és két regényem.
Mikor készülök el velök – nem tudom. Talán egy esztendő se lesz elég hozzá.