Önéletrajz (Bródy Sándor)
szerző: Bródy Sándor
Egerben születtem. Születésem éve abszolút bizonytalan, csak a jó isten és Rót suszter tudja. A suszter kománk volt, és amikor megházasodtam – és (papucsokra) volt szükség – megesküdött, hogy 64-ben születtem, de kevés vártatva reá meghalt. Tehát lehet, hogy az ötvenedik évet taposom, de éppen úgy lehet, hogy negyvenéves vagyok. Tíz év se ide, se oda, annak, aki, mint én, hallatlanul változatos, meglepő és valószínűtlen életet élt.
Nem akartam semmi lenni, nem is lettem semmi s most vagyok azon a ponton, hogy kezdjek valamit. Végre is pályát kell választani, szeretnék festő, vidéki körorvos, fiatal riporter lenni egy most induló, hitelre gründolt napilapnál. A hírből, mely részben körülleng, – ezt nem lehet letagadni – semmit nem élvezek voltaképpen, semmi hasznom sincs belőle. Egész világosan áll előttem a helyzet, eléggé jól fizetett napszámos vagyok, aki, ha két hétig dolgozni tud, Korányi ingyen klinikájára, vagy a szemétre kerül. Nem vagyok sorsommal elégedetlen. Az édesanyám, aki 89 esztendős korában, csak néhány esztendeje, hogy meghalt, egyetlen egy fekete ternóruhát hagyott rám, mint összes örökséget, a ruha zsebében, a temetés után megnéztem, benne volt minden vagyona, egy fekete keretes szemüveg s az én utolsó levelem. Nekem tetszik a gondolat, hogy én utánam se maradjon más, mint egy szál frakk, abban egy szemüveg s valami naiv leánynak az utolsó levele. Stílusának kell lenni az embernek, és azt hiszem, hogy nekem volt. Keveset tanultam, keveset tudtam, nem sokat dolgoztam, igazán rosszat nem cselekedtem, és kevés hiányzott ahhoz, hogy jó költő legyek. Talán még van egy kis időm arra, hogy ezt a keveset megtaláljam, és helyrepótoljam. És ha nem én, valamelyik fiam. Nagyobb kirándulásaim? Voltam a bécsi allgemeine Krankenhausban (ált. kórház), miután párbajoztam magammal és elestem, de magamtól és nem végképpen. Akkor „összementem", kicsi lettem, öreg lettem. Azóta tízszer nekifiatalodtam, tízszer talpra álltam, megint elvágódtam és most is ebben járok.
Céljaim, ambícióim? Az élet célja az élet, én kiéltem, akármelyik pillanatban újra folytatom ott, ahol elhagytam, meg nem zabáltam tőle, friss maradt nekem. Élvezőképességem nem romlott, talán javult még. De most már vigyázni kell, hogy ne legyek mohó, ne legyek csúnya, ne legyek stíltelen. Igen gazdag ember voltam, mert az a gazdag ember, aki sokat költ. Mindég volt annyi pénzem, hogy másnak is adhattam belőle. Barátaim figyelmeztetnek a jövőre, hogy lesz majd ezután?! Ameddig dolgozni tudok, napszámba állhatok, nem leszek szegény; ha dolgozni nem tudok már, akkor többet nem érdeklődöm magam és sorsom iránt. Kivihetnek talyigán a határba. Most pedig kedvem volna valamit mondani életem tanulságairól. Semmi tanulsága sincs. Könyveimről? Egyetlen könyvem sincs. A kis kutya az utcán jobban érdekel, mint akármilyen remekmunka. Irodalmi tervezéseim? Vázlatom, az van egy szekérre való, de nem akarom profanizálni őket azzal, hogy elmondom. Első munkám, legfiatalabbkori arcképem? Tegnap éjszaka álmomban eszembe jutott egy pár verssorom, amelyeket öt esztendős koromban palatáblára griflivel írtam. Törött, értelmetlen sorok, 44 esztendeje lesz, hogy nem gondoltam rájuk. Az egyik: „adjatok flótát, fuvolát, hogy dicsőítsem mamát." A másik: „fagy a sár, csikorog a hó, kaszinóban van a dáridó, ott van Eger legszebb lánya, Brezovai Klára, a széptermetű nimfa, Juci néni lánya." Úgy látszik, igen fiatal koromban nagyon művelt ember voltam. Amikor e sorokat írom, nagyon furcsa hangulatban vagyok és erősen képzelődöm: egy kis sovány fiút, édeset, hívőt látok a messze távolban. Ez voltam, hová szöktem el – magam elől? Az akkori friss lényem olyan ismerős, a mostani annyira idegen. Benézek a tükörbe: ki ez a különös ősz ember?
1914