Óda a Naphoz (Edmond Rostand)
Te szárítod fel a síró fűszálat,
s a levelet lepkévé bűvölöd.
Ha a halodó szirmok szerte szállnak,
és a pirénei szél végigzörög
Roussillon mandulafái között.
Imádlak Nap! Tűztenger, fényes álom,
ki ránk ragyogsz s a mézet érleled,
lángolsz a szalmakunyhón és virágon,
egészben élsz és szertefoszlol áldón,
mint a pazar anyai szeretet.
Dalollak, ó fogadj el tűzi papnak,
ki égsz a teknőn, kék szappanhabon,
és néha, hogyha lángjaid lohadnak,
vörösen lobbansz ki egy csendes ablak
alázatos üvegjén elhalón.
Te forgatod a sárga napraforgót
s arany-öcsém, a tornyok kakasát.
Ha a hárson titkos tüzed kibontod,
táncolnak arany árnyak, lenge pontok,
hogy tétován megáll a kósza láb.
A mázos korsó sugaradba drága
s az ázott rongy is büszke lobogó,
kazlakon ég csókod lanyha láza,
s kis húga, a kas lángol, mint a láva,
tüzes sisakja lánggal lobogó.
Légy áldva a mezőn s elveszve árván
a fű között, a kapucímeren,
a gyík szemén,
a hószín hattyú szárnyán,
ki tájakat pingálsz, mint a szivárvány,
s ki szende kézzel festesz csendesen.
Sötét ikertestvéred, a bús árnyék,
mely messze nyúlik, hol tüzed fakad,
remegéssé bűvöli, ami csodás, szép,
s ha nincsen ő, minden szürkére válnék,
mert színes és ragyogó, mint magad.
Imádlak Nap! Te vetsz a légbe rózsát,
bokrokba tündért s a víznek tüzet:
benned felistenül a roskadó ág.
Ó Nap! te élet, ó szent Nap, te jóság,
csak koldus lenne a föld nélküled.