Írók levelezése. Csehov két levele
| Írók levelezése. Csehov két levele szerző: Kosztolányi Dezső |
Pár év előtt irodalmi revükben és néhány külföldi lap vezércikk-hasábjain élénk vita folyt arról, hogy szabad-e, illik-e az író hátrahagyott leveleit közölni. Szabad-e befeketíteni fehér és szűzies egyéniségét, melyet egy életen át öntözött vérével és könnyével, piszkos és rossz szagú nyomdafestékkel? Szabad-e megtudni X. Y. polgártársnak, a derék és jól szituált mészárosnak, mint veszekedett Poe, Baudelaire és Flaubert a kiadóival, hogyan csitítgatta a türelmetlen szabót, a bútorkereskedőt, a fűszerest, és mily szívrepesztően tudott könyörögni pár nap halasztásért a tekintélyes pénzembereknek? Szabad-e nyilvánosságra hozni a költő mosószámláit, adóintéseit, törvényszéki idézéseit, levélrongyait, melyekkel egy színes és illatos szoknya szívét ostromolta? Szabad-e, kell-e feltétlenül szellőztetni, miként kívánt a regényíró – a szokott, banális frázisokkal – boldog újévet, kellemes ünnepeket a rokonainak és barátainak? Mindenekelőtt pedig azt kérdezzük: érdekes-e ez?
Nem azokról a levelekről beszélünk, amelyeket irodalmi istenek írtak, egymás címére ugyan, de tulajdonképpen az egész világnak. (...) Schiller és Goethe pompásan cizellált leveleik miatt bizonyára nem szégyenkeznének. Ők a leveleikben is mindig magas piedesztálról, az írók öntudatával és erejével szólnak egymáshoz. A közönséges, vágtatvást rohanó modern élet azonban sokszor falhoz szorítja az írót, s ilyenkor bizony nincs ideje arra, hogy felöltse a koturnust. Egy élten át végre is sok papírt szórunk szét, és ebben a reklámzajos korban – sajnos – mindig akad egypár fiók-Eckermann, aki ezeket összeszedi, nyomdába viszi és pénzt csikar belőlük.
Ezekről az álmos, fáradt, írás után való nyújtózkodásokról, kalandozásokról van szó. Olvassuk a levelet, és nem ismerünk rá a mi nagy írónkra. A mondatkötés bágyadt, a szavak kopottak, fáradtak, a szellemnek nyoma sincs. Hol van a félisten, aki máskor fényes ünnepi köntösben kápráztat el bennünket? Nem találjuk. Érezzük, hogy tisztán csak ember áll előttünk, egy fáradt, szomorú ember, egy szegény szenvedő beteg, aki a természetellenes, agysorvasztó lángolások után kimerülten, halvány ajakkal dől le a közönségesség darócágyára. Egy pillanatig mély részvéttel nézzük, aztán amikor látjuk, hogy olyan, mint mi, dagadni kezd a hiúságunk, s valami titkos öröm izza át vérünket. A rokonunk volt, ember volt. Majd valami csendes kiábrándulás férkőzik hozzánk. Csak a szerelmes diák érez ilyet, aki először látja meg a festett színésznő arcát az éles, durva napfényben, csak a fiatal asszony csüggedt csalódása hasonlítható ehhez, aki férjét egy reggel álmosan, hálóingben látja maga előtt és nem ismeri fel.
Abból az alkalomból írom ezeket a sorokat, hogy egy francia lap Csehov írói hagyatékából rövidke levelet közöl. Két szomorú, igénytelen levél ez, olyan, aminőt mindenki ír és írhat. Csehov, az író, hálóingben. Egy szegény, beteg ember panasza, akinek pénzre és egészségre van szüksége, és unja a dicsőséget, az élet buta, badar céltalanságát, un mindent. Csak néha tör át a sűrű ködfellegen valami fájdalmas, szomorú csillogás, az orosz nap ragyogása, a Csehov mosolya. Ilyenkor felismerjük az írót, s elámulunk az ő beteg, ködös kedélyének csodálatos gazdagságán. Mennyi volt benne! Mennyi volt írásai mögött is! Milyen nagy volt, akkor is, mikor nem játszott!
Mostan Csehov íróasztalfiókjában szorgalmas kutató kezek kotorásznak. Nemsokára megjelennek azok az írások, amelyeket abba kellett hagynia. Ebben a gyűjteményben éppen a legérdekesebb kötet lesz az, amely a hisztrió*-írókat legjobban kompromittálja, azok a levelek, amiket gondtalanul szórt szerte egy üres, fáradt órájában. Egy ember szenved előttünk, minden irodalmi cafrangtól és póztól mentes, egy sápadt haldokló, kinek homloka köré a láz fon aureolát. Bámultátok eddig Csehovot? Olvassátok el ezeket a levélbe szorított apró köznapi tragédiákat, és szeretni fogjátok.