Ésaiás könyvének margójára
szerző: Ady Endre
1. Seirből kiált énhozzám is az Úr: »Vigyázó, mit mondasz az
éjszakáról, vigyázó, mit mondasz az éjszakáról?« Ilyen hiábavalóság
hát az ember isteni elméjének fényessége, hogy egy fuvalom által
éjszaka lesz?
2. Hányszor kell még sírnia a szeretet és géniusz doboló vigasságának
szünésével a Földnek, megromolnia s megerőtlenedniök a Föld népe
nagyjainak?
3. Miért, hogy a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja Valaki,
kit Úrnak is neveznek, Jehovának is, Rendelésnek is, Sorsnak is? Az
Ember már-már készül jónak és Istennek változni, de Perazim hegyén
fölkél az Úr.
4. Mi jókedvet csinál az Úrnak, hogy csak mutogatja az Embernek
nagyszerű célját, az Élet egyenlő kibékülését mindnyájunkkal s a
békének szivárvány-hídját? Miért keresi meg bennünk, mint a Gibeon
völgyében megharagvásában, a mi ősi vadságunkat, hogy gonoszságainkat
egymásra tüzelje?
5. Bizony a »kegyetlen, hosszu Léviátán kígyót és a tekergő Léviátán
kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki És
a »veres boru szőlőt« vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért
olyan szeretetlen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet
és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába
vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.