És mégis kikiáltom
szerző: Ady Endre
Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szivemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.
Szűk lelkü Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.
Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jön elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.
Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zudít rád titok-rontó vétek.
Grác mellől, melyben Pázmány tanitott
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.
Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S íme, nyílnod kell legszebb földi börtön.
Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek. ú
A csak-egy-Asszonyt a szivemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Oh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.
De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.