És jöttem, hét kövér esztendő után
szerző: Aszlányi Károly
...És jött a hajnal reggel háromkor,
vigan mosta magát a hegyi hólében s piperkőc
mosollyal zuhant a számra,
piros rokolyája alól
ropogós húsa harsant.
És jött a dél és máglyát díszített,
olvasztó borokat hintett málnaszín
parázsra. De ott is hagyott sárgára szikkadt
salak-szívemmel s a csókja emlékének
csalánba mártott koncán rágódva unos untig.
És jött az este izzadt, ezüst
pofáján kövér örömmel, csillámló
emlőjén sok köröm nyomát viselve: jeges
szemét fejembe fúrta amint a szél
ki-bejárt a száján.
Huhogott és
meleg fülemet árnyas hasára nyomta.
És jöttem én és erre-arra néztem
hét kövér esztendő koncát szopogatva
s a szemeim, mint éhes farkasok, kutattak régi
szeretők s meleg ágyak után. De ezt felelték:
«A hajnal? jaj, ki látja őt? s a déli napba ne nézzen
fiatal barátom» - s a másik, nevetve: «az este
szétfolyt a földön mint olvadt ezüst, én láttam
ezer gyöngyös göröngybe mállott!»
«s ki hiszi el magának, régi szerelmei
díszes meséjét...?!»
S így megyek mit sem remélve s az elmúlt dús időkbe'
gondosan eltett néhány szerény szerelmet
mostan kiásom.