Érzékeny levelek
szerző: Ányos Pál
Me Quoque pectoris
Tentavit in dulci iuventa
Fervor.
HORAR. Carm. L.I. Od. 16.
Első levél
Barátom, tudom, hogy szereted a szép rajzolatokat, mellyeket a szerelem az elmével együtt fest le előtted. Részeltetlek azért abból az elragadtató szempillantásomból, mellyben a minap Elizát láttam.
Hattyut képzelt szine szép öltözetének,
Ifju cedrusszálat állása testének;
Haja mesterséges felfodorittással
Kedvezett a szemnek, melly rab lett látással;
Csipke fejkötőjét szél úgy lebegtette,
Hogy viselőjének kénnyét lefestette.
De tovább mit mondgyak isteni képéről?
Látván, minden gondom volt Ida hegyéről!
Az arany almáért vetekedni véltem;
Én, Párist követvén, nékie itéltem.
Vigye! igazsággal jutott birtokába;
De szivem is zárva vagyon az almába!
Csuda szemeiben kékellő ég fénylett,
Az pedig, kit nézett, mennyországot rémlett.
Melly bágyadtak voltak néha pillantási,
Mintha fárasztanák szerelem bántási.
Néha pedig furcsa szökéseket tettek, -
Mellyekkel sok szivről zsákmányokat szedtek.
Rózsákat fellyülmult szép piros arcája,
Csókra volt készülve gömbölyü kis szája;
Félig felnyilt mellye hóval vetekedett,
Minden lélekzetre apadt s nevelkedett.
Gondolnám, hogy titkos tüz hevesitette,
Azért örült, ha friss szél hüvesitette.
A tiszta szemérem mosolygott belőle; -
Többit tudod, ha nem szóllok is felőle.
Kis lábai módos lépéseket tettek;
Hidd el, ezek is sok szemet széditettek. -
Egy szóval, képében Venust képzelheted.
Mármost érzéketlen légy, hogyha teheted!
Nézd el, barátom, az érzékeny szivnek rajzolásait. Mennyi indulatokat önt belénk az ifjuság! Miként alusznak ezek el osztán, midőn a kedvetlen vénség ezüsttel festi bágyadt fejünket! - Oh gyengeség! miért birod annyira halandó szivünket? Vagy olly édes ne volnál, vagy örökké uralkodnál rajtunk! Nehéz veled bizonyos esztendőkig társalkodni, mert éppen akkor ragadtatol ki kebelünkből, midőn érzésedre legjobban készülünk! - De ne emlékezzünk erről, mert megszomorodunk!
II. levél
Örömmel vettem tudósittásodat, hogy szerencsés vagy. - De mikor nem örültem én barátom szerencséjén? A társaságnak szentelt kötelei olly hathatósok előttem, hogy mind az örömöt, mind a szomoruságot egyenlőül éreztetik velem.
Ugy tetszik, barátom, mintha barlangodnak
Látnám kiességét, s szemét Klórisodnak.
Oh, szép pillantások, mellyekre felnyilnak!
Tudom egy ereje van ennek s a nyilnak.
Melly édes sebeket hordozsz kebeledben!
Véres nyomát hagyja Kupidó szivedben!
De talán nem lesz uj ennek nyilazása,
Hanem csak a régi sebhely ujjittása!-
III. levél
Érzem keservidet; sirok barátommal.
Ez nem hizelkedés: szivem egyez szómmal. -
Vajha segittségül lehetnék ügyednek,
S szélyt szaggathatnám gyászfátyolát szivednek!
Egek! miként piheg emésztő sorsában
Klórisod, mint fáradt gerlice bujában!
Homály borittya el isteni szemeit, -
Mert meg nem tarthattya gördülő könyveit!
Venust képző képét ezek lepcsesittik,
Iró táblácskáját ezek nedvesittik.
Vagy, ha elhibázzák szokott járásokat,
Eső gyanánt lepik a szép havasokat.
Tudom, ablakjánál sokszor vigyázva ül;
Mihelyest megsajditt, hol gyullad, hol elhül.
Ha pedig nem láthat, lesütött fejével
Távozik, s holt képet jelent keservével.
Hát te hány éjtszakán álomtalankodol,
Midőn mult szerencséd felől gondolkodol?
Néha az ezüstös holdnak sugárait
Nézed, mint Klórisod bus pillantásait;
Éjjeli óráknak szomoru ütését
Hallod, mint hadoklók harag csendülését.
De vigasztalódgyál! száz társaid vannak;
Mint egynek sir szive, szint ugy sir amannak.
IV. levél
Igaz ugyan, barátom, hogy hazánknak legkellemetesebb százában születtünk, melly¬ben polgár¬jaink anyai nyelvünknek ékesittésében annyira serénykednek, mintha feltett szándékkal kivánná egyik a másikat fellyül mulni. De mégis csak meg kell vallanunk, hogy ezek még igen fiatal igyekezetek. - Ez kénszeritt bennünket az idegen nyelveken irt könyveknek olvasására, mellyekben vagy mulatságos indulatinkat kecsegtettyük, vagy olly gondolatokat szedegetünk, mellyekkel született nyelvünket segittsük. - Magamat felejtve olvastam minapában Wieland Gráciáit, hol szerencsés elméjének remekjén látszatik dolgozni. - Meg nem tartóztathattam ma¬ga¬mat, hogy ennek a gyönyörü szerzeménynek elejét veled magyarul ne közölném:
„Azok, akikkel a régi Görögországot Deukálion és Pirrha megnépesitette, eleintén szerfelett vad emberek voltak; ollyanok tudniillik, mint amillyeneknek illett lenni azoknak, kik kövekből lettek emberekké.”
„Tölgyfákból nőtt erdők setét rejtekében
Tévelyegve járkált ki-ki vad bőrében.
A férfi fejszéjét vetette vállára,
Élte párja pedig kisdedjét karjára;
S ugy csüggött a gyermek annya emlőjéről,
Mint a majomkölykek annyoknak mellyéről.
Ha pedig a napnak elalutt világja,
Aki hol tévelygett, ott volt nyoszolyája.
Amelly fa árnyékot terjesztett fektekbe,
Ugyan az eledelt hullatott keblekbe;
És ha helyet láttak rothadt oldalában,
Ágyot is zöld ágból raktak adujában.”-
„Nem tudom, Dánae, ha elhiszi-e az uj Héloiz szerzőjének, hogy ez volt a legboldogabb élet¬módgya, mellyet számunkra rendelhetett a természet? De, ha mindazokat a viszontagságokat számba vesszük, amellyek esméretlenek voltak a miveletlen természet fiainál, meg nem tagad¬hattyuk tőlök legalább azt a boldogságot, melly a mostani viszontagságok tudatlanságából származott.” -
Barátom, mint tetszik ez a kis német darab? Melly szépen emlékeztet bennünket azokra az időkre, mellyekben csak az ártatlan természet uralkodott!
V. levél
Éppen a Sans souci okos munkájával
Éltettem elmémet, midőn szél fujtával
Érkeztek verseid. - Szivem mint dobogott,
Midőn vidám kezem verseidhez fogott!
Tellyes erejével birsz Pindus hegyének,
Száraztod kutfejét Kasztilis vizének.
Hidd el, rózsája vagy a szagos Hiblának,
Tavasznak fecskéje. Koridonnya Pánnak.
Bár Alexis volnék! ugy az enyim volnál,
S Máró módgya szerént szerelmemről szólnál!...
De most sem vagy másé! Szivem bizonyittya,
Mellynek buzgóságát minden nap ujjittya.
*
Páthmosi vak gyermek repdes körülöttem,
Unszol, emlékezzem, hogy mire születtem.
Mérges nyilaival döfödi mellyemet,
Leggyengébb érzéssel ruházza szivemet.
Barátom, bocsásd meg e gyengeségemet;
Mert olly isten birja érzékenységemet,
Ki még Akhillest is bálvánnyánál látta,
Midőn Polixéna ál szivét imádta.
De vallyon mi lehet ez az édes méreg,
Melly szivünket marja, mint egy titkos féreg?
Szörnyen ostromolja az egész világot;
Kunyhókból királyok székeire hágott; -
S amelly szivet egyszer megsértett nyilával,
Kacagva hagyja el hitetlen szárnyával.
*
Sokszor midőn éjjel magán gondolkozom;
Midőn a természet rendén csudálkozom,
Ez a kérdés méllyen süllyeszti eszemet,
S csak ebben találom fel feleletemet:
„Kiterjesztett tenger; világ a hajóssa;
Szivünket pediglen mint a partot mossa”-
Megelégszel-e vele, barátom? - Ha nem véled elégségesnek, felelj meg külömben; szivesen veszem.
VI. levél
Dámon panasszai
Távozz el, tavasznak tündér gyengesége,
Napnyugoti szellők langyos melegsége.
Mit használ énnékem föld gyönyörüsége,
Ha olly hideg hozzám Fillis kegyessége.
Unalommal nézem bárányim ugrásit;
S a vig madarkáknak rendes csacsogásit;
Noha néhanapján furuglyám forgásit
Szavokhoz intéztem, s kedvelltem hangzásit.-
Nem nyilnak számomra a rózsák bimbói,
Mellyekből készültek Fillis koszorui!
Igy, mik régen voltak szivem ujjittói,
Már most keservemnek lesznek árasztói!
Gyász terjedett szivem minden érzésére,
Siralommal felel Ekhó nyögésére!
S ha meg nem tér Fillis régi szerelmére,
Elvisz nagy fájdalmam koporsóm szélére.
VII. levél
Nerinne érzékenysége
Miként buzog szivem hevült kebelemben,
Midőn Dámis nyugszik erőtlen ölemben!
A hajnal sem tetszik olly szépnek szememben,
Hol piros sugárit köszöntöm fektemben.
Szerelmét pihegi Nerinne számára,
Ezerszer esküszik szivem oltárjára!...
Melly hiven vigyázok mindegyik szavára!
Pirulva tekéntek szerelme lángjára.
Örömmel szemlélem forogni szemeit,
Kik bágyadtságokkal festik le tüzeit.
Azután mellyemhez szorittom kezeit,
S rájok nyomom hevült szivem pecséttyeit.
Ámor egy bokorból nézi játékinkat,
Mintha számba venné ezer csókjainkat,
Integet, hogy még most éljük napjainkat,
Mig ezüst nem festi bágyadt homlokinkat.
Ugy de, midőn Fébus hanyatlik estvére,
S ködös homály borul föld kerekségére,
Ismét elhány Dámis, s füttyent seregére,
Hogy készüljön menni nyugovó helyére.
Oh szegény, hadd mennyen! végezze tisztségét;
Elég, hogy én birom érzékeny hivségét.
Holnap, ha Auróra szüli fényességét,
Tudom, felkeresi Nerinne térségét.
VIII. levél
Kloe álomtalansága
Hasztalan sietek mirtus lugossiba,
Hogy elszunnyadhassak hüves árnyékiba;
Vagy a gyengén csergő patakok partyára,
Hol madarka felel madarka szavára.
Sehol sem találok álmot szemeimnek;
Ébren foly ideje csendes estvéimnek!
Szüntelen csak Dafnis képe van eszemben...
Jöjj, Venus, gyógyítsd meg szép sebét szivemben!
sat.