Ének a búzamezőkről/Utószó
Itthon, az én hazámban, az aranyszemű homokon, ahol a végét dúdoltam el ennek az éneknek, amely nem lehet másforma, mint az énekese, fürjröptű és vadgalamb-melódiájú - mi van itt az én hazámban, amiről érdemes éneket mondani?
Az aranyszemű homok, amely majd a nyáron beleömleszti aranyát a búzaszembe, az őszön a szőlőszembe? De az énekesnek már most is megtermi a búzavirágot, a pipitért, a pipacsot, a szarkalábat, amik első pajtásai voltak tipegő gyerekkorában, és amikről ma is azt hiszi, amit akkor gondolt: hogy ezekkel a Ferencek és Etelek szíve küld majd föl üzeneteket a föld alól.
A jegenyeszegte határ, amelyről éjszaka még a régi pásztortüzek hunyorodnak föl az örök csillagokra, de amely fölött nappal már gép madarak surrogó dala köszönti az új vasutat, az új malmot, az új kutat, a sokasodó cseréptetőket és a hajladozó kaszásokat? Akik már nem teszik le a kaszát, és az acatoló lányok virágarca se mered a magasba, hogy eltűnődjenek rajta, micsoda ez. Megszokták, mindennap látják, és tudják, hogy sokkal biztosabbra lehet hozzáigazítani az órát, mint a vasúthoz.
Vagy a háború-körtefa, ott az előtt a szép piros palatetejű tanya előtt, ahol a Mária-látó asszony meg az asszony-látó férfi lakott valamikor, s amelyet a hatökrű gazda vett meg a fiának a banktól? A háború-fa, amely először édes, aztán fanyar, aztán keserű körtét termett, és végül halott embert, ma pirosabb körtéket hoz, mint valaha, csakhogy az ízük olyan, mint a hamu. De azért a gazda nem vágja ki a fát, azt mondja, a csemegekereskedők nagy árat adnak a gyümölcseért, mert a kirakatban nagyon mutatós.
Vagy a tanya a dombon, amely kívül-belül ma is a régi jegyiben van még? Az eresz alatt nevelik a fiaikat a fecskék, a sövény tövében heverész a Sátán, és teljesíti kötelességét, megvakkantja a rendes embert, megmorogja a koldust, megugatja az államot, és éjszakai álmában néha szűköl, lehet, hogy lelkek szálldosnak a ház körül. A sublóton ott van két katonának a képe, a nap már kiszítta őket egy kicsit, a legyek is szerethettek rajtuk sütkérezni, de így is meglátszik rajtuk, hogy olyan életre termett fiatalok voltak ezek, akiknek volt miért olyan hetykén villogni bele a világba.
Vagy az a két sarjadék-ember, akit érdemes megnézni, amint hajladoznak a hereföldön? Lányka kaszálja a lucernát, időre még gyenge, de amúgy nagy, erős, bírós, fekete hajú, Márinak hívják, s már összenevetgél a hatökrű szomszéd siheder fiával. A fiúcska, aki szétvillázza a lekaszált szénát, Matyi nevezetű; fehér képű, szőke hajú, szőke szemű, rendkívül komoly kis ember, aki ezen a hűvös napon is beleverejtékezik a munkába. Feltűnően okos, értelmes képe van, de azért lehet még belőle követ is, különösen ha megtanulja, hogy okos ember nem dolgozza magát agyon.
De azért nekem mégis ebben az öregemberben telik legtöbb kedvem, aki itt áll velem szemben, a zsilippel, csatornával megszelídített tó partján, nekivetve hátát az öreg árva-tölgynek, aki vele egy földből kinőtt testvérje neki, girbegurba, csomós, megszaggatott, alul száraz ágú, de azért minden sebét beforrott, erős, kemény és zöld koronájú. Ő a pipát tömögeti, én meg kötözgetem össze hánccsal azt a sásliliomot, amit a nád közt szedtem a Ferenc sírjára.
- Sok rosszat tett a háború, Mátyás - mondom neki.
- Hát sokat - bólint rá, s rágyújt az összetett tenyere enyhiben.
Nézünk magunk elé szótlanul, aztán megvonja a vállát.
- Ez is elmúlt. Az eke mindönt lefordít.
- Az le - bólintok rá. - Csakhogy azért a fiatalokért mégis kár volt. Még élhettek volna. Arra teremtette őket az Isten.
Az öregember fölrúg a bocskora orrával a homokból egy őskori csigolyát. A reves csont szétporlik a szélben.
- Nézze, maga beszélte a följebbvaló esztendőkben, hogy ez tán királ volt valaha. Mi lött belőle? Mögötte a föld, mert az a leghatalmasabb. Az apámat is mögötte, mög annak az apját is. Engöm is nemsoká mögösz. A föld mindönkit mögöszik, még tán magát is. De új állja helyünköt, és a föld nekik marad.
Igen, a föld, bölcsője és koporsója Ferencnek és Etelnek, Rózának és Mátyásnak, Bojszinak és igazgató úrnak - a föld megmarad, és őróla dúdoltam én ezt az éneket.
Sziromszék, Cs. Mátyás tanyája.
1927. május 19.