Én, szegény...
szerző: Kaffka Margit
Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson!
S buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, ihlet, íz, - és hánnyal vagyok már készen?
- Hol képvetítő-szereit beigazítja e lét, odamentem
S csavartam én is a gépen. "Más!" - Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartón e közbe figyeltem.
Idéztem a férfiút. Milyen látása, ereje, hite? Szava
Ha összeszorítja düh, bolond könny, - vágy rezgeti, s álom?
S kérdém: milyen a "szerelem" ködétől fátylas arany-esőbe szitálón
Mondjuk: egy temető; alkony; hajó; víz; kis tanya-szoba?
- Cserébe adnom is kellett oh, sokat; éjet és évet, -
S jött sok megtervezett idyll; közhely, futó;
Perc, habgolyó; és szó, altatni akaró, -
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: "Bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok!"
- Lám, sok, idegen arc. Szemek! Sok párás lélekablak;
Utcák, új hidak, ó-templomok! Csak valamit ki ne hagyjak!
S eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok. -
- Képmás, ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom;
Végighúzom a tenyerem sok régi tanagrai kis márványkirályon, -
Óh, - most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán.
- - - De nem lelem!
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen. -
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt szint, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak
Én - - -! Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés béna idegre, - ha rámhat
Tudom, az elevenig soha, soh'sem ér.- - -
Hol az én életem? Mi az élet nekem, - mit ér? - -