Élt valaha régen...
szerző: Dsida Jenő


Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod
s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.
Előkelő lesz és szelíd, - bágyadt kövek csillognak ujján
s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.

Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll,
hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.
Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság
íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.

Ez már a révek réve, melybe nem tolakszik semmi nyers, új
viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly,
egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha
lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.

A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,
az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,
ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz
s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:

pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék
két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék.
Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását,
mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át,

mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel
s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel...
- Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,
aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen

s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,
mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.