Éloa sírj!
| Éloa sírj! szerző: Komjáthy Jenő |
Éloa, sírj! Borulj a földre,
Zokogj, szaggasd meg fürteid,
A lebegő, illatlehellő szárnyakat,
Árnykoronáját fényes homlokodnak,
Hullámait a gyönyöróceánnak egykor,
De most a kínok viharostorozta,
Fájdalomtól vonagló tengerének!
Éloa, sírj! Átkozd a sorsot,
Mely összeláncolt énvelem,
Ki sötét árnyakat leheltem
Vakító, napfehér szivedre,
Földúltam magas, szent összhangzatát
Az angyaltiszta, szűz kebelnek,
És mélyeit rémekkel népesítém!
Éloa, sírj! Őrjöngve vádolj!
Szakadjon minden énreám!
Mutasd meg sebeid, miket e kéz ütött,
S a foltokat, miket ez ádáz,
Istentelen tűz égetett szivedbe,
A szenvedélytől feketült világot!
Őrjöngve vádolj és tiporj meg engem!
Éloa, sírj! Sirasd a múltat,
Az éjszakába omlott fényvilágot,
És rémeit a születendő,
A jövendő sötét méhébe fejlő,
Életre zokogó napoknak!
Sirasd a nyomorult jelent meg,
Mely hervadást, halált lehel csak!
Éloa, sírj! Az élet átok!
Éloa, sírj! Pokol a föld nekünk,
S a mennybe lépni tilt a végzet,
A mennybe csak benézni volt szabad!
Hervadni látom a virágokat,
Miket szilaj kezem letépett,
Hervadni és kétségbeesni téged!