Éjjeli menedékhely (Kosztolányi Dezső)
| Éjjeli menedékhely szerző: Kosztolányi Dezső |
Egy razzia csodálatos fényt vetett Budapest titokzatos életére. Huszonöt-harminc embert találtak egy szennyes csatornában. Egytől egyig degeneráltak, sápadtak, rongyosak. Arcukon az éhség véznasága, el nem mondott szenvedések, tompult fájdalmak redői. Szemükben az állatok félelme. Egy adattal több arra vonatkozólag, hogy Budapest, mint Berlin és London, világváros már. A világvárosoknak nemcsak fényes hangversenyterme van, de éjjeli menedékhelye és csatornaemberei is. A XX. század új trogloditákat teremtett. Nyiszlett, szomorú állatembereket, akik az új kultúra terhe alatt elcsenevésznek és visszafejlődnek az ősi állapotokba. A budapesti csatornaemberek között egész új társadalmi élet fejlődött ki a homály és a trágya gőzös piszkában, új szokások, új erkölcsök, új szófordulatok és egészen új arcok. Csecsemők születtek. Ártatlan gyermekszemek pillantották meg itt először a csatorna beteges napfényét. Betegek szívták magukba évekig a nyomor és a páriasors keserű filozófiáját. Ezek a fásult, közönyös, züllött emberek erről természetesen nem tudnak beszélni. Csak fantáziánk rajzolhatja ki híven, rikító kontúrokkal az ő fekete csendéletüket. Fönn a dübörgő kocsiút s a villanyfényben fürdő aszfalt. Lenn csöndes nyivákolás, mamlasz tevés-vevés, álmos, buta, céltalan elernyedés. A csecsemő az anyjához szorul, ha megremeg feje fölött a kőút. Azt hiszi talán, hogy az ég mennydörög, s a világ vége közeledik. Pedig mindössze csak egy eszeveszett automobil száguldoz tovább, amelyen frakkos urak és parfümös hölgyek sietnek egy jótékony célú hangversenyre.