Éjjel a Biasiniban
szerző: Krúdy Gyula
...Késő este érkeztek meg Kolozsvárra. Az utazóhintó befordult a Biasini fogadó kapuboltozata alá, és a kerekek dübörögve, csattogva gurultak végig a gömbölyű kőkockákon.
A hintó a kerített udvar közepén megállott, és a házból lámpással jött elő egy lompos cselédleány. Hűvös kora tavaszi este volt. A Királyhágó felől friss, lendülő tavaszi szél fújdogált, és a felleges égboltozaton fázósan bujkált egy-két kis csillag.
- Látja még az ő csillagát, Júlia? - kérdezte a hintóból kiszálló férfiú a hölgyet, miközben a magas lépcsőn lesegítette.
A hölgy félrevonta arcáról a sűrű gyászfátyolt, és halovány, kövérkés arcát az éjszakai égboltozat felé emelte.
- Látom. Mindig látom az ő csillagát! - mondta csöndes, rajongó hangon.
A szakállas, nyúlánk férfiú, aki bő köpenyegbe volt burkolózva, és fején kis, gomba alakú kalapot viselt, követte a gyászruhás asszony tekintetét az égboltozat felé... De ő csak siető fellegeket látott odafent a magasban, és nem sok meggyőződéssel mormogta:
- Néha igazat mondanak az asszonyok álmai. Lehet, hogy itt, Kolozsvárott elkezdve a nyomozást, végre nyomára fogunk akadni a nemzet elveszett csillagának.
- Az én csillagomnak! - rebegte a gyászos asszony. - Mindjárt holnap megkezdjük a nyomozást. Követjük lépésről lépésre a nyomait. Hisz még alig három esztendeje, hogy itt vonult el Bem diadalmas serege, és a seregben ő, a nemzet büszkesége, diadala. Legjobban szeretnék most, nyomban utánaindulni az ő nyomainak, a könnyel, csókkal áztatott nyomoknak. Sándor, kegyed túlságosan hosszúra szabja a pihenőket...
A nyúlánk férfiú szelíden bólintott:
- Júlia, ne feledje, hogy az ön testét-lelkét törékennyé tette a bánat, a szenvedés. És most is Debrecenből jövünk egy iramodásban. Pihennünk kell, ha azt akarjuk, hogy nagyszerű utazásunkat, az elveszett költő nyomai után, siker koronázza. Most pedig ennünk is kell valamit, mert hiszen kegyed bizonyára éhes, Júlia.
- Nem, én nem vagyok éhes... Azóta, mióta ő elveszett: nem érzek sem éhséget, sem szomjúságot. Csak egyet érzek, hogy meg kell őt találnom akár élve, akár halva...
A köpenyeges férfiú gyöngéden az étterem üveges ajtaja felé tuszkolta a gyászruhás asszonyt. Odabévülről lámpa- és gyertyavilágosság áramlott kifelé, és a hosszú asztalnál a színészek vacsoráztak. Minden szem kíváncsian fordult a belépő idegenek felé, akik az imént a gyorskocsival megérkeztek. A vidám zajongás, amely az idegenek belépése előtt felhangzott a színészek asztalától, a gyászfátyolos hölgy és a komor, szakállas férfiú láttára egy pillanatig elcsöndesedett. Két-három színésznő is volt az asztalnál, akik nyomban megállapították, hogy az idegen hölgy gyászruhája a legutolsó pesti divatlap közlése alapján készült. Valamint azt is észrevették a színésznői szemek, hogy a hölgy nemcsak egykor, hanem még ma is a ragyogó szépségű, kábító tekintetű, és a finom körökben szokásos arcszínnel rendelkezik. A haloványsága jó festéktől ered, és szemének nagyságához és tüzességéhez köze van a kínai tusnak. Ám a hölgy kíséretében levő férfiú is egyike volt a legszebb, legideálisabb férfiaknak. Hullámos, barna haja oroszlánsörényként omlott hátra homlokából, és fényes, ápolt szakállából piros ajak csillant elő. A szeme bánatos és komor volt. Az orra egyenes, férfiasan nagy. Sujtásos, nyitott atillája alatt kihajtott gallérú, puha ing.
Csöndesen és halkan diskurált az előlépő pohos Biasini úrral, és csakhamar hallatszott, hogy a szakácsnő a konyhán háromszor megfeni kését a csirkeöléshez.
Miután mindezt tudomásul vették a színészek asztalánál: a kövér, vörös képű komikus ismét poharába dugta borostás arcát, a nyurga és mellbetegképű hősszerelmes a kövéres és hármas tokájú direktornéval foglalkozott. Míg a két jelenlevő fiatalos színésznő (furcsa kalapokban, kendőkben és kifestett orcával) részint egymással váltott ellenséges tekintetet, részben hahotázva hallgatta egy sarkantyús csizmás és drótszöghöz hasonló hajzatú, énekelve beszélő vidéki földesúr előadását. Két sovány és hosszú orrú színész ült még az asztal végén, akik hangos, jókedvű disputával mintegy egymást akarták túllicitálni a különböző hazugságokkal, amelyeket most már olyan hangosan kezdtek mesélgetni, hogy a szomszéd asztalnál ülő előkelő idegenek egyetlen szót el ne mulasszanak.
A gyászruhás asszony fátyolát mind sűrűbbre vonta össze arca előtt, és mély, borongó hallgatásba mélyedt. A szakállas dalia csöndesen elgondolkozva nézegetett körül a félhomályos szállóban, ahol a falakról megkopott, vaksi tükrök és homályba borult képek pislogtak alá. A lámpa fénye leghatározottabban egy osztrák generálisnak a mellképét világította meg, aki mintegy uralkodván az egész termen, a középső falon függött.
A lompos pincér végre elhozta a rántott csirkét a konyháról, és az asztalra helyezte. A gyászruhás asszony nagyot sóhajtva vonta félre fátyolát, amelybe a kíváncsi tekintetek elől burkolózott. A férfiú szomorúan öntött bort poharába.
Ám csak az első falatig kísérte őket a mélységes szomorúság. A hölgynek villogó és erős fogai voltak, amelyek hatalmasan kezdtek dolgozni a rántott csirkében. A szakállas dalia is tányérjára vett egy-egy szárnyat, lábat.
- Tessék a fejét, Júlia. Tudom, hogy kegyed szereti.
A hölgy gyöngén mosolygott, és csakhamar viszonozta asztaltársa figyelmességét:
- A püspökfalat, Sándor, önre vár, mint a püspökfalatok barátjára.
Jóízűen és bőségesen ettek, mint egészséges, fiatal emberekhez illik. Az asszony egy hajtásra megivott egy nagy pohár bort, és halkan, elismerőleg mondta:
- Itt jó bor van.
- Jobb, mint a debreceni homoki bor - felelt a dalia, és a pincérrel friss palackot hozatott. Mialatt pipáját tömögette, az asszony leseperte ruhájáról a kenyérmorzsát, és hirtelen észrevette, hogy a színészek asztalánál szokatlan lárma és zajgás kerekedik. A két hosszú orrú színész, abbahagyva a vég nélküli disputát, egy bordal éneklésébe fogott, a hármas tokájú direktorné olyanformán kacagott, mintha erősen csiklandoznák, a fiatalabb nők is nagy érdeklődéssel hajoltak előre. A szokatlan mozgalomnak pedig az volt az okozója, hogy a pincér és a fogadós a hóna alatt egy csomó borosbutéliával jelent meg az asztalnál, és a drótszöghajú földesúr gőgösen, diadalmasan dőlt hátra a székben.
- Vivát! - kiáltotta a vörös képű komikus, és tántorogva felállott, hogy poharát a földesúr poharához koccintsa.
A gyászruhás asszony eleinte érdeklődve figyelt a színészek mulatságára, aztán szenvelegve, bánatosan, némi kis megbotránkozással hajtotta félre a fejét.
- Kérem, Sándor - mondta bizonyos idő múlva -, hallgattassa el ezeket a lármás komédiásokat.
A szakállas dalia kelletlenül bólintott, és felemelkedve helyéről, a színészek asztalához lépett:
- Hölgyeim és uraim - mondta komoly, zengő hangon -, engedjék meg, hogy valamire figyelmeztessem önöket. E teremben tartózkodik Júlia, a nemzet legnagyobb özvegye, aki férjének, hazánk csillagának nyomait jött keresni a kies Erdélyországba... Az én nevem Balázs Sándor.
- Az ő özvegye! - kiáltották tompán, megriadva, megilletődve a hosszú orrú színészek.
Az arcok lángba borultak, a szemek kerekre nyíltak, és a vörös képű, részeg komikus felborította a poharát:
- Valamikor velem pályázott! - kiáltotta.
Csak a két fiatal színésznő vont vállat kedvetlenül a földesúr szomszédságában, ám a kövér direktorné intésére nyomban felállottak ők is, mint az egész társaság felállott.
A direktorné színpadias, rengő lépésekkel közeledett a gyászruhás asszonyhoz, mélyen meghajolt előtte, miközben bal lábát hátrahúzta, félkört írt le vele, mint a színpadon tanulta, midőn Erzsébet angol királynőt üdvözölte.
- Hazánk legboldogtalanabb és legnagyobb asszonya, fogadd tiszteletteljes hódolását a kolozsvári színtársulatnak.
Aztán kezet csókolt Júliának.
A társulat tagjai sorban és egyenkint követték példáját.
A vörös képű komikus zokogó hangon erősítette:
- Velem pályázott egyszer... Isten uccse, velem pályázott!
És két másodperc múltával üres lett a Biasini fogadó ebédlőterme. A mulató színészek csöndben, némán elvonultak.
A gyászruhás asszony és a szakállas dalia ezután aludni tértek a fogadó emeleti részében. Két sivár vendégszoba - egymással szemben a folyosón - bezárult kopott ajtajaival, aztán csöndes lett a Biasini fogadó.
Az órák éjfélt vertek. A sötét folyosón egy fehér árnyék suhan végig. Halkan megkopogtatja a Sándor ajtaját.
- Sándor, nem tudok egyedül aludni. Eresszen be magához.
A bezárt ajtón tompán felelt egy férfihang:
- Júlia, nyugodjon meg. Nemsokára reggel lesz...
- Sándor, én addig megbolondulok.
Az ajtó aztán felnyílt csendesen.