Éjjel (Lermontov)
Elhagyott útszélen, állok egymagamban,
Elnézem a ködben hamvas csillogását.
Néma, csöndes éjjel, alszik puszta, róna,
Fönn az égen csillag szólítgatja párját.
Oly csodás, oly hűvös ott az égnek íve,
Kékes fényben szunnyad itt a földön minden,
Mért fáj úgy a szívem? Tán siratom múltam!?
Vagy tán szebb jövőről álmodom szelíden?
Mit se' várok többé sivár életemtől,
Multamon se sírok, mit siratnék rajta?
Szabadságra vágyom, csöndes békességre,
Feledésre, mely tán álomba ringatna.
Oh, de nem a sírnak mélységes álmára,
Öntudatos, könnyű szunnyadásra vágyom,
Melyben életemnek duzzadó erőit
Nem bénítaná meg a dermesztő álom.
S melyben éjjel, nappal, forró szerelemről
Zengne a fülembe édes hangok árja,
Örökké zöldelő tölgy borulna reám,
S altatna, ringatna lombok suttogása.
(1841)