Éhség (Ambrus Zoltán)
| Éhség szerző: Ambrus Zoltán |
1
─ Csak arra kérem, Mester, olvassa el a kéziratomat. Ha nem talál benne tehetséget, belenyugszom sorsomba.
─ Csak?... ─ szólalt meg az öreg, és valami mosolyféle látszott a szája széle körül. Aztán elhallgatott; észre lehetett venni, hogy habozik, megmondja-e, mire gondol.
De pillantása összetalálkozott a fiatalember tekintetével, és mintha tőr villant volna meg előtte. Ez megkeményítette.
─ Nézze, fiatal barátom, én már betöltöttem a hetvenharmadik évemet. Méghozzá nem vagyok jó bőrben: nyilvánvaló, hogy nem élhetek sokáig. Pedig nagyon szeretem az életet. Azt a kis időt tehát, amelyet még ajándékba kaphatok a sorstól, a lehető legjobban akarom felhasználni. Az élet tele van gyönyörűséggel. Olyan boldogság a napsütésben totyogni, levegőt színi, zenét hallgatni, szép lányokat nézni! Órákat se pazarolhatok arra, hogy olyasmit olvasgassak, ami nem érdekel. És ennek a vastag kéziratcsomónak az átnézéséhez talán napok kellenek. Három-négy napig két-három óra. Miért nem viszi el valamelyik szerkesztőségbe? Mindegyikben van egy úr, akinek az a feladata, hogy elolvassa a beküldött kéziratokat.
─ Ez volna a feladata, de mégsem olvassa el. Vagy ha úgy tesz, mintha elolvasta volna, olyan könnyen kimondja a megfellebbezhetetlen ítéletet, hogy „nem használható!”... A Mester nem tudja ─ talán már elfelejtette vagy soha sem tudta, mert olyan szerencsés volt, hogy mindjárt felismerték a zsenijét ─, milyen gyilkos közömbösséggel kell küzdenie annak a szegény fiatalembernek, akinek nincsenek összeköttetései, nincs pártfogója. Aztán, mit érdekel engem a szerkesztőségi urak véleménye?! Én illetékes bírálótól szeretném megtudni: folytassam-e az írást, vagy okosabban teszem, ha lemondok arról a próbálkozásról, amelynek nem lehet sikere?! Nem akarok hízelegni, de ilyen illetékes bírálónak csak a Mestert ismerhetem el. És meg kell vallanom azt is, miben reménykedem. Arról álmodoztam, hogy ha a Mester valami kis értéket fedez fel ebben a vastag kéziratcsomóban, és néhány sornyi előszóval tisztel meg, akkor mindent megtalálok, amire áhítozom. A Mester nevének varázslata megnyitná előttem a most bezárt ajtókat. Ilyen ajánlólevél hatása alatt akármelyik szerkesztőség szívesen közli a regényemet; választhatok a kiadók közül; azonnal megtalálom az érdeklődést, az olvasókat, a sikert, a feltűnést. Nagy fa árnyékában pihenni jó. Azért, nagyon kérem, ne utasítsa vissza a kérésemet. Vannak esős napok, amikor nem lehet kimenni a kertbe, és néha a zenébe is belefárad az ember. Ha a Mester ilyenkor elolvas vagy felolvastat magának a munkámból egy-két oldalt, néhány hét múlva végezhet vele. Mostanában olyan sok az esős nap.
Nini, a kérelmező mintha gúnyolódnék! Ha olyan tehetséges, mint amilyen szemtelen!...
─ No, tudja, engem az esős napok se zárnak el egészen a világtól. Találhatok én ilyenkor más foglalkozást is, és különösen sok más olvasnivalót. Ha kétszáz évig élnék, akkor se tudnám elolvasni, mindazt, mi érdekel. De ám legyen kívánsága szerint. Hagyja itt a regényt, majd elolvasom, és ha mához három hétre fölkeres, őszintén fogok felelni minden kérdésére. Mert nem udvariasságot vár, ugye, hanem őszinteséget?
─ Természetesen.
Mialatt a fiatalember leballagott a villa lépcsőin, ez járt a fejében:
─ Micsoda önzés!... Egy emberélet sorsát tartja a kezében, de nem erre gondol, hanem arra, hogy erőt kell vennie a kényelemszeretetén, ha teljesíteni akarja kötelességét az ifjúsággal szemben. Sajnál tőlem három órát... mindössze három órát... a már rongyos, silány életéből!... Vén disznó... Még most is csak a nőkön jár az esze. Az ilyen öregeket agyon kellene verni.
2
─ Mester, a három hét eltelt. Van-e tehetségem?
─ Erre a kérdésre csak akkor tudok felelni, ha előbb megállapítjuk, mit értünk tehetség alatt. Ha a tehetség szó valami ritka sajátságot, valami egészen egyénit jelent, ami csakis az öné, akkor meg kell vallanom, hogy ebben a regényben nem tudtam fölfedezni semmi különöst. Ilyen regényt meg tud írni minden művelt fiatalember, aki jól végezte el az iskoláit. De már ez is tehetség. Az a kérdés, hogy mit akar elérni. Van sok író, aki csakis ilyen tehetség, és mégis érvényesül, ha érvényesülés alatt a sok olvasót és a jó keresetet értjük. Hogyha beéri ezzel, folytassa az írást, írjon minél többet, mert az ilyen írások sikere mindig akkora, amekkora az író szorgalma; de ha ennél sokkal többet akar, akkor nem merem biztatni. Ámbár lehet, hogy tévedek, mert hiszen mindnyájan annyit tévedünk!...
─ Eszerint az előszót nem remélhetem?
─ Azt írjam meg, amit most elmondtam? Vagy hazudjak valamit?
A fiatalember szemében újra megvillant a tőr.
─ A régi nagyok nem alázták meg a fiatalokat. Megbocsátották a gyöngeségeiket; felkarolták, biztatgatták, vezetgették őket...
─ És rendesen megjárták, mert később ezekben találták meg legszigorúbb ellenfeleiket. A tanítvány a legtöbbször tiszteletlenséggel hálálja meg tanárainak a fáradozását. Ön az irodalomtörténetre hivatkozik... tudja, mit tanít ez? Azt, hogyha még életünkben vagy a halálunkkal nem sikerült bevonulnunk a legendák világába, amivel a bálványok kijátsszák született ellenségeiket, mindnyájukkal szemben az utánunk következő nemzedék a legigazságtalanabb. Tulajdonképpen ez se baj, mert a halottak ráérnek megvárni, amíg az idő igazságot szolgáltat nekik. És nekem különösen mindegy, mert én fütyülök arra, hogy mit mondanak rólam akkor, amikor már semmi se leszek. Annál, amit halhatatlanságnak neveznek, sokkal többet ér egy szép kis lány huncut mosolygása, ha ebben még mi is gyönyörködhetünk.
─ A Mester nevet, amikor engem az utolsó reménytől foszt meg.
─ Nem hiszem, hogy ennyire elkedvetleníteném. Hiszen azt jósoltam, hogy népszerű lesz, és sok pénzt fog keresni. Tudok ennél rosszabb sorsot is.
─ Mikor Knut Hamsun az Éhség kéziratát ott hagyta a Politikan szerkesztőségében, a szerkesztőnek egyszerre csak eszébe jutott, mennyire fehér volt annak az embernek az arca, aki ezt a vastag kéziratcsomót hozta. Arra gondolt, vajon nem éhezik-e maga a szerző is? Olvasni kezdte a kéziratot, és tíz perc múltán pénzt küldött Knut Hamsun címére. De mert később is mindig csak azt a fehér arcot látta, újra elővette a kéziratcsomót, elolvasta az egész munkát, aztán intézkedett, hogy már másnap megjelenjék az első közlemény.
─ Erre igazán nem gondoltam. Az ön arca éppen nem kísérteties; nagyon egészségesnek látszik, és amint látom, jó szabónál dolgoztat. Inkább az evezőversenyek győzteseire emlékeztet, mint azokra a fiatalokra, akik a nyilvános könyvtárakba bújnak el a levegő és a napfény elől. És a múltkor, ha valami feltűnt a megjelenésén, ez inkább fellépésének a biztonsága és... hogyan is mondjam?... eltitkolhatatlan önbizalma volt. Persze, a látszat nagyon megcsalhatja az embert, és ha csakugyan pillanatnyi pénzzavarban volna, készséggel állok rendelkezésére egy kis baráti kölcsönnel.
─ Ó, Mester!...
─ Ami a fődolgot illeti: nem rendelhetem el, hogy regényéből már holnap megjelenjék az első közlemény, mert nincsen lapom. De eddig még egy szerkesztőségben se volt; már csak azért is próbálkoznia kellene valahol, hogy megtudhassa, mit mondanak regényéről mások, akik nem annyira elfásultak, mint én. Ha ez a próbálkozás nem járna eredménnyel, keressen fel újra.
Mikor a fiatalember a villa lépcsőiről a bokrok közé ért, megnézte, hogy az öreg mennyi papírpénzt csúsztatott a kabátja zsebébe.
─ Száz frank! Ezzel ugyan nem ugrálhatok, és Fifinek se szerezhetek valami halhatatlan mulatságokat. Vén csirkefogó! Nemcsak hogy csupa önzés, még hozzá piszkosan fösvény is. Ennyit adni annak, akiről azt kell hinnie, hogy öngyilkosságot akar elkövetni! Bezzeg, mélyebben nyúlt volna a zsebébe, ha valamelyik huncutul mosolygó kis lány áll ott előtte, a költő helyett, aki elől az ilyen vén latrok harácsolják el a pénzt és a dicsőséget! A vén szatír! Még most sem érdekli egyéb, csak a csípők ringása-rengése! Be kellene neki mutatnom Fifit, de nem volna-e lelketlenség, rákényszerítenem a szegény gyereket arra, hogy eltűrje ezt a vén utálatost?!...
3
─ Bejártam, Mester, nem tudom hányszor, minden szerkesztőséget és minden kiadót; néhol ridegen elutasítanak, másutt bolondítgatnak, de sehol sem akarnak tudni a regényemről. Nem beszélhetem el, hogy három-négy hét óta hol és mennyit szaladgáltam hiába; csak untatnám a részletekkel. De el kell mondanom, hogy már sehol se látok más kivezető utat, csak az öngyilkosságot.
─ Ugyan, ne beszéljen ilyen bolondokat!... Fiatal, ép, erős, egészséges ember... Nem akarok prédikációt tartani, csak annyit mondok, hogy ez páratlan ostobaság volna. Különben azt hiszem, hogy ezt maga se gondolja komolyan...
─ A Mester azzal gyanúsít, hogy csak el akarom érzékenyíteni?... Akkor hát még el kell mondanom valamit, amit szerettem volna elhallgatni. Mester, én már két nap óta nem ettem!
Az öreg visszahőkölt, mint aki hirtelen észreveszi, hogy ha még egyet lép, rá fog taposni egy varangyos békára. Annyira szégyellte magát a fiatalember helyett, hogy nem mert a szemébe nézni. Ilyen nagy darab ember!... a zsákhordást is kibírná. De most csak a kezét látta, és észrevette, hogy ez a nagy, széles, erős kéz olyan, mint a szobrászoké. Arra kellett gondolnia, hogy ő sohase, semmiféle körülmény között, semmiért a világon nem mondta volna ki azokat a szavakat, amelyeket most hallott, akármennyire szereti az életet, akármennyire meg van győződve róla, hogy az élet az egyetlen érték.
De felelnie kellett, és az első ötlete az volt, hogy zavarából tréfával kell kivágnia magát.
─ Ismeri ezt az anekdotát? A fényárban úszó éjjeli vendéglő bejárata körül rongyos emberek ácsorognak, sötét alakok, akik arra lesnek, hogy autóért küldhetik őket, ha egyszerre sokan jönnek ki a vendéglőből, és nem mindenki talál hamarosan kocsit. Kilép az ajtón, botjára támaszkodva, egy alacsony emberke; nyeszlett, összetöpörödött, görnyedt hátú; egy öreg herceg, akinek gyomorfekélye van. A sötétségből egy óriás válik ki, és mély, érces hangon, egy fenyegetőző Wotannak a hangján, azt dörgi a herceg felé: "Uram, éhes vagyok!"... Amire a nyomorult öreg csak egy sóhajtással felel: "Boldog ember!... És még panaszkodik!"...
Mire elbeszélte, már megbánta, hogy tréfával felelt. Annál inkább, mert az anekdota vége valójában így szól: "Gazember! És még panaszkodol!" Amit talán az is tud, akinek most elmondta. Aztán könnyű anekdotázni, ha az embernek semmije se hiányzik; de nehéz anekdotát hallgatni, ha az ember éhes. És, bár egy cseppet se valószínű, mégse lehetetlen, hogy ez az ember igazat mondott...
─ Az anekdotával ─ folytatta ─ csak azt akartam példázni, hogy nem kell olyan hamar elkeseredni, ilyen csekélység miatt. Azon, hogy az ember éhes, könnyű segíteni; a gyomorfekélyen már sokkal nehezebb. Miért nem jött el pár nappal ezelőtt? Ha már akkor találkozunk, elkerülhette volna ezt a kellemetlen kalandot. És, mindenekelőtt, foglaljon helyet annál az asztalnál; ott találja egy kis hölgy reggelijét, aki lemondott erről, mert akármennyire szeret, még nálam is jobban szereti a fiatal udvarlóját, amit én meg tudok érteni... No, ne kéresse magát! Úgyis meghívtam volna, ha tegnap vagy tegnapelőtt véletlenül találkozunk az utcán; mert egy kicsit hosszasabban szeretnék beszélgetni önnel, a magam érdekében.
Az öreg mindenáron jóvá akarta tenni a bántó anekdotát.
─ A titkárom néhány hónapi szabadságot kért tőlem; Egyiptomba viszi a beteg feleségét. Semmi szín alatt nem akarok tőle megválni, mert kitűnő ember, és nagyon hozzászoktam; de addig is, amíg távol lesz, szükségem van valakire, aki helyettesítse. Nem vállalkoznék erre?
─ Ó, Mester!
─ Ez a rövid megbízatás persze nem sokat lendít önön, de időt nyer vele; három-négy hónap alatt sok minden történhetik a szerkesztőségekben meg a kiadóknál.
─ Mester, a végtelen hálát...
─ Erről szó se lehet, mert olyan hivatalt kínálok, amellyel nagyon sok dolog jár. Ne is mondjon addig igent, amíg meg nem tudja, hogy mit várok öntől. Reggel, kilenc órára, eljön; elrendezi a leveleket, válaszokat ír, átnézi az újságokat és az aznap érkezett folyóiratokat, megjelöli, amit érdekesnek talál, s aztán, féltizenegykor, amikor együtt reggelizünk, figyelmeztet rá, ha látogatót fogadok, tudatja velem, hogy kik várnak rám, és szükség esetén szóval tartja azokat a türelmetleneket, akik számot tarthatnak egy kis figyelmességre. Később elmegy a Nemzeti Könyvtárba, és néhány könyvből, amelyeknek a jegyzékét reggelizés közben adom át, kijegyezi azt, mi engem érdekel. Öt órakor szabad, de ha a postával eddig nem készülhetett el, másnap reggelre, otthon vagy a kávéházban, megfogalmazza mindazt, ami sürgős. Amint láthatja, majdnem az egész napját lekötné havi ezer frankért. Ha mégis elvállalja...
─ Ó, Mester, nem tudom, hogyan fejezzem ki... Sohase fogom elfelejteni!...
─ Akkor hát rögtön át is adom az első ezer frankot. Megjegyzem, a titkárom csak tizenkilencedikén utazik el, addig tehát szabadon rendelkezhetik az idejével; de huszadikán, reggel kilenckor várom.
A fiatalember ilyen vidáman még nem szökellt le a villa lépcsőin.
─ Vén rabszolgatartó! ─ hálálkodott magában. ─ Úgy meg fog dolgoztatni, mint egy lovat, és milyen atyai mosollyal tudja lenyúzni az emberről a bőrt!... Fáj látnia, hogy vannak a világon fiatalok is, izmos, ruganyos testű, egész emberek, és örül, hogy ezek közül egyet jól megtáncoltathat, azt a szegényt, akit a balszerencse véletlenül útjába vetett. Mennyi kajánság gyűl meg egy ilyen rosszmájú múmiában!... micsoda izzó gyűlölettel nézi az ifjúságot... mennyire irigyli az egészséget és a fiatal erőt!... Milyen jólesett neki, hogy megalázhatott a rossz reggelijével, amelyet különben a kutyák kaptak volna!... és milyen nehezen tudta fékezni az ingerültségét, amikor eszébe juttattam, hogy vannak a világon olyan emberek is, akiknek még nincs gyomorfekélye!... Nem is állotta meg, hogy szememre ne vesse az étvágyamat; az orromhoz kellett dörgölnie, szép hegedűszóban, hogy arra az apacsra emlékeztetem, aki vakmerőségében egy hercegtől kért kenyérrevalót. De a fellépésem mégis hatással volt rá; kinézte belőlem, hogy azok közé tartozom, akik vissza tudnak ütni. Igen, öregem!... ma te gorombáskodol velem, de holnap-holnapután visszakaphatod a kölcsönt, a kamatok kamatjával!... És a fődolog az, hogy egyelőre künn vagyunk a vízből; az öngyilkossággal való tetszelgés nem valami elmés trükk, de akármilyen kopott irodalmi eszköz, még ma is hatással van az együgyűekre.
Taxin ment haza, és mikor benyitott a szobájába, így üdvözölte Fifit, aki még az ágyban lustálkodott:
─ Úgy öltözzél fel, hogy ma a Gladys-bárba megyünk!