Édua
szerző: Arany János
I.
Leáldozott a nyári nap;
Ellobbant a keskeny darab,
Mely, mint tüzes karaj-szelet
Csillámla még Sárrét felett.
Sugári gyorsan elhagyák
Az oly kedves játszó tanyát
Várad hegyes ormózatán, —
S repültek mind anyjok után.
Az ellapúló réteken
Feszíti utját a Kerezs,
Lankadva bár — mint idegen,
Ha éji megszállót keres.
Habja ezüst, habja fodor,
Fövény helyett aranyt sodor;
Fürtjét az alkony hűs szele
Lágyan borzolja fölfele;
Míg a kicsiny fényes halak
Hűtőzni fel-felugranak.
Mint tómadár — fészkén megűl
A vén halász egy szó nekűl,
Hálóját meg-megemeli,
A szűz vizet mérlegeli.
Pihenve ring a méla komp,
A locska habbal álmodik; —
Messzünnen még egy-egy kolomp
Dagadó nyelve hallatik,
Aztán karámhoz tér a nyáj;
Aztán elcsöndesűl a táj,
Csupán a fűzlevél zizeg,
Hab háborog, szellő sziszeg.
II.
De robban, ím, az éj lovagja
Várad felől, a víz-szalag
Mentén, kivál’ egy árny-alak
Mint a homály sötétebb magja.
László az, a magyar király,
Nyugotra vágy, nyugotra száll;
Lova puha fűben tapod,
Előzi a futó habot;
Mint könnyü sas árnyéka, illan,
Ezüst patkója néha villan;
Út nélkül, a tarjáni part
Hosszába, mind napestre tart,
Követi a folyam vizét,
A szerelem-csillag tüzét.
Körözs folyó, sebes folyó!
Hová sietsz! ne fuss, ne vágyj:
Nem lesz neked nyugatra jó,
Mély a Tisza, veszélyes ágy.
És te király, László király!
Vesztedre szállsz ma oly igen:
Nyugot felé borúl a táj,
Villám rebeg Körözs-szegen.
III.
Ölében a vidám Körözsnek,
Öntözve habjától körösleg,
Ma már falu és vár helye,
Akkor gulyák bő mezeje, —
Terűl egy félsziget: Körözs-szeg.
Ott lenge sátor és faház
Alatt szilaj kun nép tanyáz;
Mozgó faluit, városit,
Le a Tiszáig, Marosig;
Hol itt emelvén, hol amott,
Mint tengeren szél a habot.
Az alföldi nagy oczeán
Örök vándorlás színhelye;
A törzs-apa, család feje,
A férj, a nő, fiú, leány,
Ifjú, öreg, úr vagy cseléd;
Magával hordja mindenét,
S veszteg marad, vagy útra kel,
Amint a nyáj bőven legel,
Vagy szűk mezőt nyujt már a hely.
Így él e nép. Most a Körözs
Partján tanyázik egy törözs,
Beláthatatlan sokaság,
Pezsgő, tolongó tarkaság,
Szemnek vidor látványa nappal,
Mint zöld tenger, borítva habbal,
Vagy, mint tavasz fordúlaton
A jéggel zajló Balaton; —
Egy város ez, mely szétriadt,
Mintegy a félelem miatt,
Most utcza, ház s nép, rend nekűl,
Ki merre lát, úgy menekűl; —
Egy — félig tábor, félig vásár,
Hol kézről kézre áldomás jár
És a kupa vigan forog; —
De majd zárkóznak a sorok,
Egymással szembe ront az él,
Nyerít a kürt, cseng az aczél,
Fölsí a had, a mén prüszög,
Czikáz a nyíl, a hosszu pányva
Ló és lovag nyakába hányva...
Már-már felejti vad tüzök,
Hogy az egész játék csupán,
Mint álomkép a harcz után.
IV.
Középen egy magasabb hátra
Emelve, áll Árbocz fasátra;
Könnyű, világos épület,
Mint délibáb a sík felett.
Avagy tündéri palota,
Melyet varázs büvölt oda.
Karcsu, virágzó oszlopok
Között a vászonfal lobog;
Árbocz gyanánt emelkedő
Tornyokkal díszes a tető,
S a tornyon erkely-féle dúcz,
Hová az őr vigyázni kúsz.
Köröskörűl, tornácza széles
Kalapján, mint jégcsap, szeszélyes
Faragvány csüng, hintáz alá,
Mi sem látszik hogy tartaná,
Akár nézd a Baradla-ürt.
Hol a kő függ, mint lenge fürt.
A lépcső, mint kúszó növény,
Indul meg a hajlék tövén,
Fel a tetőre, hol kies
Szellő csapong, ha jő az est. —
Onnan tekinte ma tova:
Árbocz leánya: Edua;
Szivében annyi édes emlék,
Halottiból, újjá-szülemlék:
Midőn bizvást ölelte át
Magyarhon legszebb férfiát,
Lászlót, a koronás királyt.
Az első néma sziv-csere,
A hosszu küzdés ingere,
Az arczon égő csába szók,
Az önfeledte szűzi csók...
Ama fél dacz, fél engedés,
Ohajtva félt legyőzetés...
Hosszú napok, rövidke éj,
Az oltva gyúló szenvedély,
Mely, mint sebes tűz, oltva még
Hatalmasabb lángokkal ég:
Mindez megújult, — mert hiszen
László ma itt, László izen! —
De hát az egyszer eldobott
Sziv nem követel más jogot?
Vagy oly virág a gyönge nő
Szerelme, mely taposva nő?
Vagy úti sár, vagy úti por
S ahoz ragad, ki rátipor?
Vagy árnyék, mely nyomon követ,
Bár meg se lásd, bár föl se vedd?
Vagy lapta, mely, bár falra dobd,
Öledbe visszaszáll legott?
Vagy festett báb-arcz: egyre víg,
Ha elvetik, ha fölveszik?
Vagy eb, mely a kegyetlen gazda
Lábához vonja életét,
Hogy, melyet a kin megszakaszta.
Kifúja hű lehelletét?
Ez-é a női szerelem?
E szenvedő, igénytelen?
Örömben élv, bánatba’ kín?
Nyugodt lemondás ajakin?...
Egy szikra, melyet, mint hamu,
Őriz meg a sok évi bú,
S egy új lehelet lángra fú?...
Igen! de e láng a boszú...
V.
Nem mondom én, hogy Éduának
Eszébe ily képek jutának:
Mint törzse, műveletlen ő,
De érzésben szilaj, de nő!
S midőn a titkos izenet
Fülébe sugta a nevet,
Melyhez öröme, bánata,
Gyönyöre és gyalázata,
És élete és mindene
Csatolva volt: fölrettene,
Mint őz riad, hallván zörejt,
S fél futni, fél maradni helyt.
Halvány arcát egy röpke láng
Futá el, percznyi lob gyanánt,
Mikép sötét ablak alatt
Ha lámpa gyorsan elhalad,
Egy perczre átgyúl az üveg,
Aztán megint sötét, hideg.
Ugy Édua. Szivén a seb
Csiklándva most, még mérgesebb;
Az édes csöp hiába vív,
Legyőzi a keserü szív,
Le a szerelmet szégyene,
Eljátszott női mindene,
Vetélytársak... egy Mándola...
Ime, hová aljasula!
S az önbecsérzettől üres
Szivben ne nőt — szörnyet keress!
VI.
„Atyám, atyám, csak jelszavad!
S kezedben ő. A büszke vő,
Ma este még sátramba jő,
Ki megtiprá kemény hadad,
Ki eltiprá leányodat.”
Szólt és a nyargaló követ
Lászlóhoz vitte a nevet:
„Nyíl” — „Édua”: ez volt a szó,
A tábori találkozó.
Most a király az édes névvel
Rakodva, zümmög mint a méh,
Amint ujúlt szerelmi hévvel
Röpűl a boldog kas felé.
Egész nap azt susogta nyelvén,
Mint a ki fél, hogy majd feled:
Pedig más jelszóra felelvén
Se tudna mást, csak e nevet.
„Nyil?” kérd az őr, hol szembe áll,
Rá „Éduát” dob a király,
Sajnálva szinte, s féltve hogy
Ez alamizsnán kincse fogy:
Őrtől azonban őrhöz ér.
Kunos magyar nyelven beszél,
Kún rajta fegyver, öltözet:
Megszokta régen e mezet;
Csak fényesen vállára omló
Szögfürteit nem érte olló….[1]
- Megjegyzés
- ↑ Kifejlés az lett volna, hogy Édua a szerelmes órán megbánja árulását, mert szereti Lászlót, — s meg akarná menteni; apját rá is beszéli, de a kun fők, Törtel, Kemenes, stb. betörnek, Édua leszúrt testén át, a királyhoz, és megölik. Árbocz fájdalma végzené be a jelenetet. A. J. jegyzete.