Édes keserűség
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Ó, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom alája!
Nyakamat vas-lánca keríti,
Szívem siralomba meríti.
Nem nyughatom, és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem.
Éjjel szememet le se zárván
Siratom balsorsomat árván.
Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
Hogy enyészvén a nap, az égnek
Tetején súgári nem égnek, -
Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
Mint gerlice párja tavasszal,
Nyögök, ah, sok ezernyi panasszal.
Egek! ó, egyedül tireátok
Kérést panaszolva bocsátok;
Jaj! enyhítsétek emésztő
Tüzemet, mert már megemészt ő.
Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
Enyhítsetek állapotomban,
Én tömjént gyújtok azomban.
Te pedig, kegyes angyali lélek,
Ki miatt bús életet élek,
Nézz e szívbéli sebemre,
Tölts balzsamot árva fejemre.
Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
Jobban egy gerlicecsókkal,
Mint minden sebrevalókkal. -
Ah, mézzel elegy keserűség!
Kínnal teljes gyönyörűség!
Ó, Cipria édes igája,
Hogy kell nyakam adnom alája!