Éber László (1871-1935)
| Éber László (1871-1935) szerző: Elek Artúr |
Pasteiner Gyula tanítványainak első nemzedékéből való müvészettörténetíró volt Éber László. Mikor Lipcséből, ahol Schmarsowot hallgatta, hazajött, itthon a két keze ujjain megszámlálhatta azokat, kik művészettörténettel hivatásosan foglalkoztak. Pulszky Károly, Czobor Béla voltak közülük a komolyszámba vettek; Prém József az, akiben kortársai inkább csak karikatúráját látták a művészetek tudósának.
1894-ben jelent meg Éber doktori értekezése («A festői ábrázolás az olasz és a németalföldi művészetben»), de már egy évvel előbb, alig huszonkétéves korában, munkatársa volt a nagy Pallas-lexikonnak, amely abban az évben indult meg. Olyan kevesen voltak itthon a művészettel komolyan foglalkozók, hogy a tanulmányaival még egészen el sem készült fiatalembert is siettek bevonni a nagy kollektív munkába. Nem lett okuk megbánni. Éber a lexikonnak mind a tizenhat kötetén végig megbízható munkatársnak bizonyult. Változatosságra vágyakozó eleven szelleme otthon érezte magát ebben a feladatkörben, annyira otthon, hogy hasonló feladatot később is szívesen vállalt. Nem is igen jelent meg lexikon úgy, hogy Ébert ne sietett volna munkatársai közé sorozni. Sokat írt a Révai-Nagylexikonba, az elején befagyott Gutenberg Nagy Lexikonba, mígnem 1926-ban lexikológusi tapasztalait mint az első magyar egyetemes művészeti lexikon, a Győző-féle lexikon szerkesztője értékesítette. Példátlan tájékozottsága, a művészet történetében és a vele összefüggő segédtudományokban való otthonossága kiválóan alkalmassá tette erre a szerepre. És alkalmassá tette reá nagy munkaszeretete és szorgalma is. Lexikonja, annak második kiadása, amelyet hihetőleg újabbak is követni fognak, egymagában megörizné Éber László nevét a magyar művészeti irodalomban.
1898-ban a Nemzeti Múzeum régiségtárában kezdte meg hivatali pályáját. Ott nem igen akadt tér a kedvének megfelelő munkásságra, s azért könnyű szívvel elhagyta a múzeumot, amikor 1904-ben meghítták a Műemlékek Országos Bizottságának előadói székébe.
A Műemlékek Bizottsága abban az időben még aránylag újkeletű intézmény volt. A fiatal tudós nagy függetlenséghez jutott benne és csaknem önálló hatáskörhöz. Tizenöt évet töltött el benne Éber. Beutazta közben az egész országot, megismerkedett minden műemlékével, egy és más értékes emléket maga is fölfedezett, a többiből sokat leírt, ismertetett és meghatározott. Tanulmányai az Archaeológiai Értesítőben és a Műemlékek Orsz. Bizottságának hivatalos kiadványában a Magyarország Műemlékeiben jelentek meg. De munkásságának mindez csak a kisebbik része volt. Írói munkájának javát azokba a hivatalos jelentésekbe, beadványokba, emlékiratokba és egyéb aktákba temette, amik garmadába gyűltek hivatala levéltárában. Munkálkodásának erre az ismeretlennek maradt részére csöndes büszkeséggel emlékezett Éber. Meggyőződése szerint gazdag anyagot hordott össze aktákban, utódainak nagy hasznára és könnyebbségére. Az évtizedes kutató munka közben a régi magyar művészet alapos ismertetőjévé fejlesztette magát. Az Árpádkori magyar művészetről írott összefoglaló tanulmánya úttörő és forrásmű számba menő munka.
Szakadatlan, de láthatatlan munkálkodással így teltek az évek. Közben egyetemi magántanárrá habilitálták és előadásokat tartott a középkor művészetéről. Még előbb az Iparművészeti Iskolában lett a művészettörténet tanára. 1903-ban jelent meg első önálló könyve: Donatello monografíája Lippich Művészeti Könyvtárában. Hat évvel utóbb megszerkesztette «Művészettörténeti olvasmányok» című könyvét, amely irodalmunkban első példája volt a művészet forrásmunkáiból összeállított anthologiának. Az érdeklődőknek és a kezdő művészettörténészeknek igen értékes útmutatója ez a könyv. Szemelvényeit maga Éber fordította, mindeniket a maga nyelvéből, s hasznos jegyzetekkel, bibliografiai utalásokkal és magyarázatokkal fokozta értéküket.
Mindez hasznos munka volt, s Éber értékével szakmabeli társai tisztában is voltak. Pozició dolgában még sem ment előbbre. Már akkor éreztetni kezdték befolyásukat azok az erők, amelyek azután a kellő pillanatban összefogtak elbuktatására. A forradalmak után következett el az a pillanat. Éber munkaereje teljességében kénytelén volt nyugalomba vonulni.
Abban az időben kerültem hozzá közelebb. Addig is találkoztunk, leginkább az Iparművészeti Iskolában, amelynek én is tanára voltam, de találkozásainkból nem fejlődött meghittség. A vézna kis emberben volt valami, ami eltávolított tőle: szarkasztikus beszéde, embermegszólása. Mikor mindent elvettek tőle, csak a nyugdíját hagyták meg, akkor megismerkedtem az igazi valójával. Csöndes rezignációval viselte sorsát. Nem lázadozott, nem panaszkodott, keserűen sem emlékezett. Elfogadta a sorsát és csak egyre gondolt: hogy munkavágyát kielégítse. Munkára szomjasabb embert nála nem ismertem. Hogy minden hivatali kötelességtől megszabadult, valami gyermekes örömmel vetette magát az irodalomra. Mindenfajta írói munkát szívesen vállalt. Fordított Révainak Zolát, Fogazzarót. Gutenbergéknek Balzacot, lefordította olaszból Marco Polo útikönyvét. a «Milioné»-t (sajnos, máig is kéziratnak maradt), lefordította Romain Rolland Michelangelóját, átdolgozva újra kiadta Benvenuto Cellini önéletírásának szanatamási fordítását, fordított rémregényeket és detektívregényeket, nem kenyérkeresetért, hanem mert tenni akart, dolgozni, munkálkodni.
S mindezt az óriási munkát néhány szabadórájában és az éjszakától ellopott órákban végezte. Mert ha az egyik hivataltól megszabadult, talált magának más hivatalt. Egy gyárban vállalta a levelező szerepét, és olyan jól megállotta helyét, hogy néhány év leforgása alatt a gyár egész ügyvitele az ő kezébe került. Hivatalában teljes értékű munkás volt. Alig hogy kilépett a gyár kapuján, egész mindenével visszatért a maga régi világába, a művészet és az irodalom világába. Se hivatali munka, sem az írás nem tudta annyira lekötni, hogy az olvasásra ideje ne maradjon. Fáradhatatlan olvasó volt, minden irány felé éber és mohó érdeklődő. Épp annyira figyelemmel kísérte a magyar és a külföldi irodalom minden moccanását, mint a művészeti irodalom újabb alkotásait. Mindenre jutott ideje, mert tele volt munkakedvvel.
Pedig akkor már megkezdte benne alattomos munkáját a kórság, amely olyan időnek előtte végzett azután vele. A huszas évek elején hónapokig volt az Erzsébet-szanatórium lakója. Mint mozdulatlanságra itélt beteg is dolgozott: olvasott és fordított, s vak bizakodással visszagyűrte magába a betegséget. Szentül meg volt győződve arról, hogy hosszú élet vár reá. Az apja is megélte a pátriárkák korát, édesanyja is közeljár hozzá, s ő élettel annyira telinek érzi magát, amennyi évtizedekre is bőven elég.
Dolgozott és a legnehezebb feladatoktól sem ijedt meg. Felvinczi Takács Zoltánnal és Barát Bélával szövetkezve, úgyszólva együltében megírta a művészet történetét az ókeresztények művészetétől napjainkig. Ez a munka lett a főműve. A rendkívüli anyagismeret, amely évtizedek szakadatlan ismeretgyűjtő és elrendező munkássága közben gyűlt meg benne, lehetővé tette, hogy egyéni módon fogja föl feladatát és függetlenítse magát a művészettörténet tárgyalásának közkeletű módszereitől. Éber művészettörténete az első magyar kísérlet a művészet jelenségeinek olyan természetű összefoglalására és megmagyarázására, amelyet mostanában «szellemtörténeti»-nek szeretnek nevezni. A művészet korszakainak megmagyarázásában nem szorítkozik a művészekre és alkotásaikra, hanem kiterjeszkedik az egyidejű irodalmi és társadalmi jelenségekre is. Nagy olvasottsága, ritka irodalmi tájékozottsága a példák és az érvek sokaságával segítette fejtegetéseiben. A borzalmasan nagy anyag áttekinthetővé vált folyamatos és élvezetes előadásában. Ez a munkája is meg fogja őrizni a nevét.
Élete utolsó - sajnos, félbenmaradt - műve Vasari nagy munkájának magyar fordítása lett volna. Tisztára a munka öröméért fogott bele: reménye sem lehetett, hogy az óriási mű valaha megjelenjen. Lobogó kedvvel dolgozott rajta s el is készült az életrajzok talán harmadrészének a fordításával. Szinte játszi kedvvel végezte ezt a nehéz munkát.
Mert minden munka egyben játék is volt neki. Gyermeki lélekkel tudott az ilyen játéknak örülni, és a játékos gyermek szenvedélyével csüggni az egyszer megkezdett játékon és nem tágítani tőle.
Meleg emberi szív dobbant benne utolsót. Olyan gazdagság múlt el véle, amely szerencsésebb körülmények között a nemzedékek sorát termékenyíthette volna meg.