Ártor és Ida
szerző: Vajda János
I
Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!
Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.
Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké szűz derekát.
"Ölelni fogom szűz hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."
II
A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"
"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"
"»Itt esküszöm, őseim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!
Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.
Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!
És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."
Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.
III
Tizenkettőt ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!
Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.
Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?
IV
Szivében a tőr, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!
Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!
S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!
Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi előtte áll, a holt.
A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.
Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!
Eltűnnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.
És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.
V
Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.
Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.
Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.
Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.
Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!
A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!
Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.
Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.
A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.
Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.
S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.