Álom: 2. Találkozásom az istennel
szerző: Bányai Kornél
Egy «Trilógia» első részéből.
A földet róttam újra és egyszer csak egy nyílsuhogásra
elhúzódott alólam a föld és füvek lettek a fák,
dombok a hegyek és pocsolya a tenger.
A sugaras kékségen túl, ott ahol csöndes csillagok
szegik szerte a távolt s ahonnét a nap
bágyadtan alig-alig reszket mint a csillag,
de még a csillagokon is túl röpültem az űrben.
És minden oly tiszta volt körülöttem, hogy akárcsak
mint a most buggyant forrásból inni lett volna jó!
Nem hullt szemembe fény és minden ragyogott.
Nem bújt fülembe hang és valami hallatlan ének,
valami végtelent dúdoló dallam búgott koponyámban.
Néha mikor szerelmesem csókja marta a számat,
néha mikor utolsót mozdult valaki a porban,
néha mikor elnéztem a sok szép csillagot,
minthogyha hallottam ilyes valamit vagy ehhez csak haloványan,
csak nagyon is távolról hasonlót.
De lassan sárgulva, fakulva múlott a ragyogás,
elakadt, kimaradt, megritkult az ének
s a nagy egyedüllét, a homály, a csönd, a végtelen semmi
belém nyilamlott mint a seb, ha romlik.
És ekkor hirtelen messziről valami rémlett,
valami elém tűnt és ez olyan volt mint a fehér felhő,
mint hűs reggeleken szánkon a lehelet.
Talán a vizekben, a tűzben, a kőben, a fákban,
a napban, a holdban, állatban és bennünk
rejtőzködik ilyen fehér pára, furcsa köd.
És felém gomolygott a fehér köd, egyre közelébb
és ekkor láttam, hogy olyan volna ez mint valami
nagy, magos ember és izmos kezében villám lobogott.
Messziről úgy tűnt, mintha tengereken állna,
mintha alatta sötétült élettel-halállal a föld.
És egyre csak egyre felém jött az űrben
és nőtt a ragyogás és erősbült az ének.
És ott ült ő az aranyos felhő közepén.
Szakálla fehér hullámokban csurgott le a mellén,
homloka széles és egyik szeme sírt, a másik kacagott.
Az egyik keze olyan volt mint a kard, a másik mint a pálma.
És jobbja felől emberek álltak, vállukon szárnnyal mint a galambok
és mind csak őt nézték és arcuk olyan volt mit a hó.
És balja felől ismét emberek görnyedtek halomba
és ezeknek homlokán szarvak voltak mint a bikának
és lábuk olyan volt mint a lóé s a hátuljuk mint a majmoké.
És mellkasukban tartották szorosan térdkalácsukat.
És örökké csak lefelé néztek kifordult, gonosz szemekkel.
És ekkor megrázkódott valami bennem
és olyan világos és hangos lettem mint a nyári égbolt.
Nem hullt szemembe fény és minden ragyogott.
Nem bújt fülembe hang és valami hallatlan ének,
valami végtelent dúdoló dallam búgott koponyámban.
És eltűntek a szárnyas és lókörmű emberek.
És a kezei már nem voltak olyanok mint a kard és a pálma.
És egészen olyan lett ő mint az ember
és amint közvetlen közelembe ért,
amint végtelenbe harsogott a ragyogás, a hang,
a piszkosan sodródó ködgomolyból
tisztán, szépségesen rám villogott az arcom!