Álmomban
szerző: Vargha Gyula
Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat.
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtam,
Hüsítni, égő arczomat.
Beárnyékolva pislogott a lámpa,
Tört fénye félhomályba fúlt.
S néztem ki a sötét nagy éjszakába,
Mely a vidékre ráborult.
Előbb egészen egyszínű sötét volt,
Mig hozzá nem szokott szemem,
Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,
S suhant el újra, hirtelen.
De lassanként a tárgyak is kiváltak:
Futó fák, egymást kergetők,
Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,
S nagy, néma szunnyadó mezők.
Hallgattam a kerekek kattogását,
Úgy kisért, mint a gyász-zene,
S elfogott valami nagy sivárság
Kietlen, átkos érzete . . .
Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban
Eltűnt alólam e vonat,
És az éjben én kihalt uton haladtam,
Vonszolva vérző lábomat.
Mentem szorongva. Mint a végtelenség
Vonult tovább a gyászos út;
Előttem a sötét reménytelenség,
Mely enyhe révbe sohse jut . . .
Év évre jő; oly rég volt már ez álom,
De gyásza itt maradt velem,
S a végzetes vad útat egyre járom,
Vigasztalan, reménytelen.